építészet : környezet : innováció

Apa és lánya beszélgetnek...

Váradi Júlia nyitotta meg a Preisich Gábor emlékkiállítást a HAP Galérában.
A hangfelvétel szerkesztett változata.

Nem könnyen vállaltam el ezt a megbízást. Azért nem, mert attól féltem, hogy belterjes lesz, ha a lánya beszél az építészmérnökről. Hiszen én őt nem úgy néztem, mint egy építészmérnököt, hanem elsősorban úgy, mint az apukámat. Ennek ellenére úgy érzem, mégiscsak van mit mondanom, mert nagyon különleges ember volt és máig boldog vagyok, hogy az ő gyereke lehetek.

Azt gondolom, hogy a szülők legeslegnagyobb ajándéka az, hogyha szépen élnek és szépen halnak meg. A végével kezdem: a mi apukánk nagyon-nagyon szépen halt meg. Ha látjuk, hogy lehet így is, tudhatjuk, hogy van remény. Anyukánktól egy Ady verssel búcsúzott. Talán nem volt olyan Ady vers, amit ne tudott volna fejből, bármikor idézett – nem is nagyon sült bele, vagy talán soha.

 

a megnyitó közönsége
Váradi Júlia
vonósnégyes a megnyitón

 

Gondolkoztam, hogyan lehetne előadni, milyen különleges ember volt ő. Mivel hosszú évtizedek alatt jól bevált gyakorlatom az, hogy embereket kérdezgetek, készítek egy interjút az én száz éves apukámmal. Remélem, a válaszokból ki fog derülni, milyen érdekes volt az ő élete, mi minden volt jellemző rá. Bekapcsolom a magnót, amit persze nem mindig sikerül, riporterként sem. Tehát kérdezem apukámat, akit ideképzelek magam mellé száz évesen, szerintem ugyanolyan mosolygós, vidám és érdeklődő lesz, a füle mellé fogja tenni a kezét, figyel nagyon, mert nem hall jól. Gyerekkorában egy betegség folytán elveszítette a hallását. Később egy operációval sikerült visszakapnia az egyik fülére.

- Apukám, örülök, hogy itt vagy. Hadd tegyem fel neked az első kérdést: Hogy emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Köhögcsélne ő is, ahogy én most, és azt mondaná: – nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Csodálatos szüleim voltak. Apukám híres gyerekorvos volt. Különleges figyelemmel viseltetett az emberek iránt. Ebből persze mi kaptuk a legtöbbet, én elsőként, aztán a gyönyörű szép kicsi húgom, Irénke, akivel egy életen át nagyon szoros barátságban voltam.

A mamánk szigorú, fantasztikusan rendes, nagyon-nagyon okos asszony volt, aki tökéletesen tudta irányítani az életünket. Amikor elveszítettem a hallásomat, azon az elven, hogy a gyereket nem szabad olyan helyzetbe hozni, amelyben hátrányt szenved, ugyanúgy neveltek engem, mintha a hallásom tökéletes lenne, ezért 5 éves koromban már iskolába küldtek. A mamám megtanított írni, olvasni. Tökéletesen értettem, amit a tanárok mondtak. Igaz, ehhez szükségem volt Irénke segítségére is, aki tolmácsolt nekem. Megtanulta a jelbeszédet, az ajakbeszédet és minden helyzetben kisegített engem.

Itt egy kis zárójeles történet: amikor a lányoknak udvaroltam, egy olyan telefont szereltünk a lakásba, amely két hallgatóval rendelkezett, és amikor randevút akartam megbeszélni, Irénke vette fel a másik kagylót és szájmozgással mutatta nekem, hogy mit üzen a lány a vonal túlsó végén.

- Mikor döntötted el és miért, hogy építész leszel, nem pedig vegyész, habár gyerekkorodban az akartál lenni?

Bizonyára arra gondolsz Julikám, amikor ötéves koromban elküldtem egy versikét a Kis Újság című lapba, hogy „Nagyot dörren a puska, jó ember az apuska.” Azt kérdeztem a szerkesztő bácsitól, hogy mi legyek, vegyész, vagy költő, és akkor ő visszaválaszolt, hogy kisfiam, legyél inkább vegyész.

De hogy mégsem vegyész lettem, elsősorban a szüleimnek volt köszönhető. Nagyon racionálisan gondolkodtak. Tudták, hogy zsidó hátterem miatt valószínűleg nem fogok tudni olyan területre menni, ahol nagy a telítettség, tehát jogász, orvosi pálya nem jöhetett szóba – talán a fülem miatt sem. Az építész szakmához nem kell nagyon sokat hallani, és akkor még elég könnyen be lehetett jutni az egyetemre. Ezzel együtt én Kalsruhéba mentem és ott jártam ki az első évet. Ott ismerkedtem meg Teller Edével. Ő frissített fel egy kicsit matematikából, mert az nagyon rosszul ment. Ezért aztán neki köszönhetem, hogy nem buktam meg.

- A Műegyetemre jöttél a karlsruhei egyetem után. Miért volt ez jobb, mintha Németországban tanultál volna tovább?

Apám látta, hogy itthon több a lehetőség arra, hogy legyenek megbízásaim. Itt jobban lehet irányítani a szakmát, ezért javasolta, hogy jöjjek át szépen a Műegyetemre, amely, mint kiderült, lényegesen magasabb színvonalú volt, mint a karlsruhei Technische Hochschule.

- Mikor és hogyan kerültél először kapcsolatba a Bauhaus-zal?

Egy nagyon kedves egyetemi kollégám, bizonyos Rácz Gyurka elvitt engem a Ligeti Pál-féle szalonba. Ebben a körben rendkívül modern gondolkodású, előremutató, előre néző emberekkel találkoztam. Mindig nagy vitáink voltak, és a Bauhaus is egyre többször került szóba. Itt ismerkedtem össze Molnár Farkassal, aki szerintem Magyarország legjelentősebb modern építésze volt. Egyre többet hallottam arról, hogy mi is a Bauhaus lényege. Nagyon közel állt az elképzeléseimhez ez a tiszta, világosan megfogalmazott, egyenes beszéd. Az, hogy a funkció a fontos és nem a formalizmus. Nem formákat utánoztak, hanem gondolatokat valósítottak meg. Úgy éreztem, ez az, ami engem vonz és érdekel. Ettől kezdve nem is volt kérdés, melyik építészeti irányzatnak legyek a követője, milyen stílusban, milyen módszerrel építsek.

- Mikor volt először olyan érzésed, hogy megy neked az építészet?

Végzős építészként, apám segítségével jutottam egy tervezési feladathoz. Egy befektetővel jó viszonyban lévén, elmesélte, hogy van egy fiatal építész fia, és ha gondolja, bízza rá házának építését.

Így is történt, és Budán a Kelenhegyi úton – szenilis öregember vagyok, nem emlékszem pontosan, hol – építettem meg az első házat. Nagyon nagy siker volt, és a velem egykorú építész kollégáim, bizony féltékenyek voltak rám. De hamarosan olyan időszak következett a háború, vagy talán az antiszemitizmus miatt, amikor vigyázni kellett arra, hogy az ember hol mondja meg a nevét, és hol nem. Voltak olyan kollégák, akik hajlandóak voltak megbízni zsidókat, vagy zsidó családból származó embereket, de ekkor már nem volt könnyű a helyzet.

Itt most ugrom egy kicsit. Ettől kezdve nagyon sok épület került ki a kezem alól. Olyan társakkal dolgoztam együtt, akikkel hihetetlen nagy élvezet volt a munka. Megismerkedtem például Vadász Miska barátommal, aki fantasztikus ember volt, vele létesítettünk egy kiváló építész irodát. Éveken át dolgoztunk remekül együtt – kiegészítettük egymást: nekem sok-sok ötletem volt, ő pedig racionális, pontos volt, jól értett a szerkezetekhez. Úgy éreztük, hogy a mi párosunk verhetetlen. Tényleg sok megbízást kaptunk.

- Nézzük a következő kérdést, ami nagyon szomorú irányba, a II. világháború felé vezet. A mamival te nagyon korán összekerültél, és azt tapasztaltam, hogy nagyon-nagyon szerettétek egymást. De a mami, aki ugyancsak zsidó lányként érkezett Németországból, már két gyerekkel a karján keveredett bele úgy a háborúba, hogy elvileg bármi megtörténhetett volna. Mi óvott meg benneteket?

Két nagyon fontos dolog: Az egyik maga az anyukád, Ruth, aki hihetetlenül schlagfertig (ez azért stílusos szó ide, mert ő német anyanyelvű), fantasztikusan gyorsan gondolkodó, cselekvő és nagyon bátor ember volt. A rossz hallásom a másik, ami megóvott bennünket. Voltak olyan helyzetek, amelyeket én vagy félreértettem, vagy félrehallottam, így kerültem el a behívókat munkaszolgálatra, egyebekre. Máskor pedig úgy bújtam el, hogy nem hallottam, hogy engem keresnek és végül valamiképpen megúsztam. Nagyon sok véletlen és csoda mentett meg bennünket, de azt gondolom, hogy ez a két dolog is erősen segített.

- A háborút követően mi történt veled? Az utolsó hetekben, amikor még égett a város, azt írtad a naplódban, hogy nagyon szeretnél részt venni Budapest újjáépítésében. Elgondolkodtató, hogy vetted a bátorságot ezen gondolkodni.

Mindig is optimista ember voltam, és az volt az érzésem, hogy most igazán elkel a segítség. Nagyon hamar megszervezhettem többedmagammal azt a folyamatot, amelyből aztán Pest épült. Nem feltétlenül lett olyan, mint amilyennek én szerettem volna, de egy ember nem csinál nyarat, mint ahogy egy fecske sem.

 

balról: Winkler Barnabás, Szmodits Júlia és Gerle János a megnyitón
pillanatkép a megnyitón

 

Kilépve a saját szerepemből mondom, hogy hosszú lenne, ha most részletesen belemennék, hogy Budapest főépítészeként apám mi mindennel találkozott. Sosem tagadta, hogy bizonyára ő is aláírt olyan döntéseket, amelyeket utólag fájlalt, vagy szégyellt. De elsősorban arra volt büszke, amit sikerült megakadályoznia.

Apám bizonyos értelemben bátor ember volt. Ezt mutatja például az is, ahogy 1951-ben a híres Révay-vitában nagyon határozottan kiállt a modern építészet mellett. Nála bátrabb csak jó barátja, Major Máté volt, aki ezért meg is lakolt. Lukács György apámat is nagyon keményen bírálta azért, amit a Révay-vitában mondott, sőt Rákosi Mátyással is összeszólalkozott. Abból majdnem baj lett, anyám heteken keresztül egy kis koffert összekészítve várta az ávót, de azok végül nem érkeztek meg. Ezért aztán apám ott maradt a fővárosnál. 1955-ben viszont olyan betegséget kapott, amiből alig tudtuk őt kihozni. Ekkor döntötte el, hogy ennyi elég volt ebből a fajta adminisztratív munkából és a hatalomhoz való közelségből. Így lett a BUVÁTI főigazgatója.

Nem úgy emlékszem rá, mint valakire, aki a rajzasztal mellett hosszan terveket készít, hanem sokkal inkább egy íróra, aki néha kikapcsolja a hallókészülékét, hogy ne zavarjuk és ott ül az írógépe mögött és csak gépel, gépel, és hozzá mosolyog, mert rendkívül élvezi, amit csinál. Látható, mi jött ki a keze alól: Budapest városépítésének története először három, majd egy negyedik kötetben.

Amikor az utolsó kézirata készen lett, ágynak esett. Apánk 89. éves volt, amikor meghalt április 21-én, akkor döntött úgy a család, hogy könyvbemutatóval búcsúzunk tőle. Így is történt.

Talán elmondtam a nagyját annak, amit én fontosnak tartok. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a figyelmét, apukám, neked pedig azt, hogy válaszoltál a kérdéseimre.

Váradi Júlia

a május 20-án készült hangfelvétel szerkesztett változata

vélemény írásához jelentkezzen be »