Borvendég Béla hetven esztendős

Borvendég Béla építész, Ybl-díjas, a Magyar Építészek Szövetségének örökös tiszteletbeli elnöke 2001. október 6-án töltötte be hetvenedik életévét.

Borvendég Béla építész, Ybl-díjas, a Magyar Építészek Szövetségének örökös tiszteletbeli elnöke 2001. október 6-án töltötte be hetvenedik életévét, melyhez szívből gratulálunk! Köszöntésére itt az interneten mi mást is adhatnánk, mint képes és szöveges publikálást műveiből. Az Architeca Hungarica archívum Kotsis Galériájában hamarosan válogatást mutatunk be szegedi munkáiból, az Építészfórumon pedig egy régebbi írását. Válaszait arra a körkérdésre, mely a Corvina Kiadó "Új építészet, új társadalom 1945-1978" c. kötetében jelent meg 1981-ben.  

Borvendég Béla az építészet helyzetéről - 24 évvel ezelőtt

Körkérdés (1977) címmel az "Új építészet, új társadalom 1945-1978" c. kötet kilenc építész válaszait közli. Az alábbiakban a 8 kérdés és Borvendég Béla válaszai olvashatók. Bár a válaszok 12 évvel a rendszerváltás előtt születtek, amikor még gőzerővel termeltek a "tervgyárak", az ÉVM (Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium) irányítása alá tartozó tervező vállalatok, már a körkérdésre adott válaszokból is kitűnik, hogy a változások előszele érezhető volt.

Mi az építész szerepe, hogyan változott ez az utóbbi évtizedekben? Az építészet elszemélytelenedése vajon mennyire hat vissza az építészetre?

(...) Az építész valaha mester volt: munkájában a tervezés és kivitelezés összemosódott. Később már csak a tervezéssel foglalkozott - ekkor lépett elő "művésszé" -, de munkáját lényegében egyedül végezte. Ma a feladatok annyira bonyolultak, hogy megtervezésük 10-20 specialista közreműködését is szükségessé teszi. Az építészre hárul munkájuk összehangolásának, koordinálásának minden gondja egy olyan cél érdekében, amelyet részleteiben maga is csak a tervezés folyamán tud lépésről lépésre megfogalmazni.

(...) A megvalósítás technikájának forradalmi átalakulása megköveteli, hogy az építész szorosan együttműködjék a kivitelező szervezetekkel, sőt egyes esetekben a tervező már nem is épületeket tervez, hanem olyan építési rendszereket, amelyből majd egy másik építésznek kell épületeket összeállítania. Természetesen a társadalmi változások is érintették az építész státusát. A szocialista társadalomban az építész általában állami alkalmazott, aki nagy tervező szervezetekben dolgozik. (...)

Milyen feltétellel válhat alkotóműhellyé egy tervezőiroda?

(...) A tervezőcsoport csak akkor válhat szellemi közösséggé, ha van saját, megkülönböztető alkotói felfogása, és ezt a felfogást képes művekben is megjelentetni. Szükség van egymástól lényegesen eltérő, de egymással szembeállítható művekre, olyanokra, amelyek szónál pontosabban közvetítik az alkotói szándékot, sőt az alkotók személyiségét is. Az építtetők gyakorlatilag ennek az ellenkezőjét igénylik a tervezőirodáktól. A legfontosabb épületfajták tervezési programját, a túl nem léphető költségek határát annyira egyértelműen meghatározzák a különféle előírások, hogy a feladat funkcionális megoldása is gyakran közelebb áll a keresztrejtvényfejtéshez, mint az alkotói munkához, az épület formai megjelenését pedig az adott kivitelező vállalat technikai felkészültsége szabja meg, nemritkán választási lehetőség nélkül. Gyakran olyan tervet kérnek az építtetők, amelyet "ki kell húzni a fiókból", még azon az áron is, hogy igényeiket csak részben elégíti ki. A tervezésre fordított idő lerövidítésétől remélik ugyanis, hogy az előkészítési munka késedelmét "ledolgozza". Minthogy a tervező vállalatok szerepe az, hogy a "kivitelező vállalatok tervellátottságát biztosítsák", mégpedig olyan tervekkel, amelyek az "előírásoknak eleget tesznek", nem rosszak, de nem is térnek el a szokványtól, azaz valamilyen átlagot képviselnek, az évről évre növekvő mennyiségi követelmények nyomása alatt olyan szervezetet, belső rendet fejlesztettek ki érdekeik és önvédelmük érdekeiben, amely nem kedvez az egyéni törekvéseknek. Egyoldalú volna nem meglátni e tényezők mögött a szorító, valóságos gazdasági kényszert, de vakság volna fel nem ismerni a bürokratizmus, a kockázattól viszolygó érdektelenség körvonalait is. (...)

Lehet-e a tervezőiroda alkotóműhely? Természetesen, ha a társadalmi igény ténylegesen ez, és az iroda vállalja ezt a szerepkört, megteremtvén a szükséges személyi és tárgyi feltételeket. Hogy ez nem illúzió, azt a magyar ipari építészet vagy a műemlékvédelem példája igazolja.

Hogyan értékeli a mai magyar építészetet, milyen helyet foglal el a világ építészetében? Véleménye szerint milyen irányban fejlődik tovább a modern - és ezen belül a magyar - építészet?

(...) Az építészet társadalmi produktum. A társadalom nemcsak az igényeket határozza meg, de az eszközöket is, sőt azt is, hogy az építész az adott eszközöket miként és mikor használhatja. Ezért úgy gondolom, hogy az egyes országok építészetét nem lehet egymással úgy összemérni, mint a sportteljesítményeket. Az épületek mindenekelőtt használati tárgyak, ezért először arra kellene válaszoljunk, hogy épületeink mennyiben felelnek meg a társadalom követelményeinek. (Még erre a kérdésre sem minden esetben adható pontos válasz, hiszen tudott dolog, hogy a tényleges igények és az anyagi lehetőségek között gyakran feszül ellentmondás.) Mindent egybevetve az a véleményem, hogy amit a magyar építészet az elmúlt évtizedben produkált, nemcsak eredménye, de részese is annak a társadalmi, gazdasági, sőt politikai fejlődésnek, amely az országban végbement. Építészetünk persze nemcsak alkotóeleme, de tükörképe is e folyamatnak: eredményeinek, de ellentmondásainak is. Sőt! A társadalomban a gazdaság terén felbukkanó ellentmondások lehettek és lehetnek átmenetiek, ám az adott periódusban létrejött épületek évgyűrűként őrzik nyomukat. Más, de nem lényegtelen kérdés, hogy mivel ez a tükrözés csak viszonylag ritkán "művészi tükrözés", építészetünk vajon betölti-e szellemi funkcióját, a szó teljes értelmében építészet-e? Kitűnő épületek sora bizonyítja, hogy igen, és érdektelen banális épületek tömege cáfolja ugyanezt. Nem várható el minden épülettől, hogy építészeti alkotás legyen, és azt is be kell lássuk, hogy épületeink nagy hányada nem jobb és nem rosszabb, mint közízlésünk, lévén annak neveletlen gyermeke. Mégis az arány - úgy vélem - nyugtalanító. Nehéz elhinni, hogy erőnkből csak ennyire futná, csak ennyire tartanánk lényegesnek, hogy korunkat, valóságunkat az építészet mással nem pótolható eszközei csak ilyen mértékig és ilyen szinten tolmácsolják. Dicsekszünk - teljes joggal - elegáns szállodáinkkal, de vajon a mai Magyarország emellett és ennél alkalmasabb építészeti kifejezést nem találhat-e? Mintha a környező szocialista országokhoz képest elmaradt volna a középületek, a művelődés, a sport, a szabad idő hiányzó és fejlett szocializmust építő társadalmat méltán reprezentáló épületeinek, együtteseinek építése!
Az építészek előtt álló feladatok óriásiak. Vidéki városaink fejlődése minőségileg új szakasz előtt áll. Az építési feladatok megvalósítására egyre ütőképesebb technikai apparátus áll készen.

Mit jelent a mai középnemzedéknek a szocialista építészet első korszka? Hogyan befolyásolta építészetünk alakulását?

(...) Az ötvenes évek első felének építészete legkevésbé azt a néhány tucat, kicsit fura, többségében a múltba szürkülő házat, lakótömböt jelenti számomra, amelyről ma már nehéz elhinni, hogy harcos vezércikkek ihletője volt. Sokkal inkább jelent egy vitát, amely elhalt, de nem zárult le, s amit ezért talán soha nem is tudunk lezárni. Természetesen nem az akkori építészeti vitáról van szó, hiszen arról a fajta építészetről, amelynek receptjét az építészek számára kötelezően előírták, mi is, akik még csupán egyetemi hallgatók voltunk, tudtuk, hogy félreértés: talmi, mert formái hamisak, mondanivalója hazug. Nem tudtuk elhinni, hogy e hazugságokba idővel "belenő" a társadalom, s így áll helyre a tartalom és forma összhangja. Lehet-e, szabad-e az építészet oltárán hamis áldozatot bemutatni egy magasabb és nem vitatott társadalmi igazság érdekében? S egyáltalán az építész, az építészhivatalnok, aki a társadalom pénzén és pénzéért dolgozik, pénzen, amit a háborúban tönkrement ország véres verejtékkel, a padlások kisöprésével teremtett elő, megszabhatja-e, hogy ezt a pénzt hogyan költse el? Hogy a timpanonnal fölcicomázott kultúrház, a barokk előképekre sandító sugárút irracionális? De hát irracionális volt mennyi minden más is! Hogy milyen lett volna végül ez a fajta építészet, nem tudhatjuk. Az óvatos homályossággal megfogalmazott mércéről csak annyit lehetett bizonyossággal tudni, hogy nagyon magas. Az ítéletformálásra jogosultak találtak ugyan "előremutató" épületeket, amelyben azonban még tetten érhető volt a kozmopolitizmus kísértete, és "bátor kísérleteket", amelyek azonban nem elég alkotó módon bántak a klasszicista örökséggel. Olyan épületet azonban, amely a mércét minden tekintetben elérte volna, emlékezetem szerint talán egyet sem leltek. S azután egy fél évtized is alig telt el, és arra ébredtünk, hogy a társadalom nemcsak a hamis áldozatot nem fogadta el, de lerontotta az oltárt is. Nehéz elhinni, de igaz: építészetünk sem azelőtt, sem azóta nem kapott annyi figyelmet, törődést, bírálatot és biztatást, mint ezalatt a meddővé tett fél évtized alatt.

A modernista építészet gárdája a legtermékenyebb alkotó korban levő építésznemzedék, amely az új építészet ügyének zászlóhordozója is volt. A felszabadulást követően egyeduralkodóvá vált, és alig néhány év alatt mai szemmel is kitűnő épületek sorát produkálta. El lehet tűnődni azon, hogy miként fejlődött volna tovább építészetünk, ha mögéjük, melléjük felzárkózhatott volna az újért lelkesedő, politikailag elkötelezett fiatal építésznemzedék, az, amelyiket éppen a társadalom  forradalmi változásainak robbanóereje dobott a felszínre. A szocializmus nevében előirányzott neoklasszicizmus tévedés volt, de nem az építészeké. És nem is az építészek buktatták meg, hanem a közgazdák és az építőipar. Ekkor azonban már alapvetően új helyzet alakult ki. Omladékain a modernista építészet élharcosai már nem folytathatták a munkát ott, ahol abbahagyták. Az a fiatal generáció viszont, amelyik számára a modern építészettel való találkozás élményét a tanszéki könyvtárakban suttyomban olvasott folyóiratok jelentették, de amelyet az egyetemen meggyőztek annak nagyszerűségéről, amit a környezetformálás, az élet minőségének az építészet eszközeivel való szüntelen emelése jelent, az, amelyik csak arra vár, hogy ezeket az eszméket végre igaz eszközökkel, a modern építészet demokratizálása útján váltsa valóra, azt kellett tapasztalja, hogy nincs, aki ideáljait a gyakorlatban megvalósítsa, és alig valaki, aki ezt igényelné is.

A világ építészetében bekövetkezett fordulat egybeesik a modernizmus virágkorával. A 20-as és 30-as években megfogalmazott elgondolásokat tömegesen, a legjobb példák esetében hallatlan technikai tökéletességgel valósítják meg az 50-es években a fejlett ipari országokban. A 60-as évek második felében már változik a kép, szaporodnak a kételyek, és sokan vallják, hogy az építészet modernista periódusa a 70-es évek közepével végéhez érkezett. Mit jelent, mit jelentsen ez számunkra? Törjünk-e tovább a modernizmus egyelőre még el sem ért céljainak megvalósítása felé, vagy kíséreljük meg átugorni saját árnyékunkat?...

Melyek a mai magyar építészet főbb gondjai?

Közgondolkodásunkban a környezeti kultúra, a látható világgal szembeni igényesség sajnálatosan alárendelt szerepet játszik. A falakon unalmas plakátok ásítanak, de harsogóan agresszív szín-és formavilág acsarog ránk a hétvégi üdülőtelepeken. A sorozatgyártás esztétikáját utánzó méregdrága használati tárgyakat kínál az egyik kirakat, kézműves technikát mímelő bárgyú sorozatgyártmányokat a másik. Baj azonban az, hogy ennek az állapotnak önfenntartó ereje van. A vizuális anarchia a menlevele és ösztönzője a legrosszabb fajta dilettantizmusnak és annak a felfogásnak, hogy a szépség - de gyakran a célszerűség is - valamiféle nélkülözhető adalék, luxus, amit drágán kell megfizetni. Ebben a közegben kell, illetve kellene hogy építészetünk helytálljon, és hogy ez nehéz, olyan kiváló épületek bizonyítják, amelyeket néhány évi használat változtatott önmaguk szégyenleni való karikatúrájává. A gazdaságosság, a takarékosság olyan parancsoló szükségszerűség, amelynek tiszteletben tartása az építész számára nemcsak alkalmazotti, de etikai kötelesség. Az építészetileg igényes épület nem szükségszerűen drága, igaz, nem is szükségszerűen olcsó. Tény, hogy nem tűri a silány anyagokat, szerkezeteket, bár hosszabb távon egyébként is ezek a legdrágábbak. Mindenesetre az építészeti megfontolások a tervezés során nem degradálódhatnak a szellemi dugáru szintjére, amit a kész épülettől a közvélemény megkövetel ugyan, de amikről a tervezés közben nem illik beszélni, és főként amire tilos hivatkozni. Van vagy 15 000 betartandó hatósági előírás, ezek egy részéről tudjuk, vagy legalább érezzük, hogy elavult, túlzó, nem egyértelműen indokolható, viszont költséges. Betartásuk mégis kötelező. Ennek ellenére sem hiszem, hogy az volna a megoldás, hogy 15 001-ként jelenjen meg egy olyan hatósági előírás is, hogy "mindezen felül az építész köteles építészetet csinálni"...

Elképzelhetőnek tartja-e, hogy a jelenlegi építőipari adottságokkal magasabb szintű építészet alakuljon ki?

Véleményem szerint technikai adottságaink magasabb színvonalú építészet létrehozására is alkalmasak volnának, nem beszélve arról, hogy az építőipar dinamikusan fejlődik. Az építési anyagok és szerkezetek egy része megfelelő, sőt jó minőségű, néhány notóriusan gyenge anyagféleség kivételével. A baj inkább a felhasználás módjában van. Az építésiparosítás  pontosságot és figyelmességet követel, és ezzel közvetve is ösztönzőleg hat az épületek minőségének javítására. Ugyanakkor sorvasztólag hat egyes hagyományos szakmákra: az építőipar már nem kézműipar, de az ipari módszerek megkívánta munkakultúra még nem fejlődött ki. Annál kevésbé sem, mivel az építőipar gyakran kénytelen "maradék" munkaerővel megelégedni. (...)

Az építészt tehát nem azzal bízzák meg, hogy tervezzen, mondjuk, egy gazdaságos, jól funkcionáló iskolát, hanem azzal, hogy egy adott - mégpedig költségszintjét tekintve is adott - építési eljárás dobozaiba próbálja meg az iskola funkcionális programját úgy begyömöszölni, hogy legalább a hatósági előírásokat be lehessen tartani, vagy ha nem, szerezzen ezek alól felmentést. Valamit tehát feltétlenül tenni kell, változtatni nemcsak építészetünk, de népgazdaságunk érdekében is!

Mi a véleménye az építészet iparosításáról?

(...) Ki tudnánk-e fejezni magunkat kész, előre gyártott mondatokkal? A társalgási zsebkönyvek szituációiban és modorában még igen. Készen kapott bekezdésekből, fejezetekből könyv talán még lehet, sőt nagyon gyorsan lehet, de mű nem. E Párkányi Mihálytól kölcsönzött (előre gyártott?) gondolatmenet arra is utal, hogy a cél és az eszköz között szoros összefüggés van. Bizonyos célok csak bizonyos eszközökkel érhetők el. Már az építés iparosításának a ténye is másfajta gondolkodást tesz szükségessé, és kikényszeríti a tervezés gyakorlatának megváltoztatását. (...) Ha az építészet célja csupán az élőmunka-szükséglet csökkentése volna, semmit se kellene tegyünk, hiszen ezt a technológusok a rendszerbe eleve beprogramozzák. Ha azonban az "építészetet" nem programozzák be a rendszerbe - mégpedig pontos, mennyiségileg is kifejezett formában -, a végeredményből nyilván hiányozni fog. Ha a rendszert rendszerelmélet nélkül alkalmaznánk, elvesztenénk uralmunkat eszközeink fölött! Vagy sikerül tehát egy olyan univerzális rendszert létrehozni, amely magasabb szinten ugyan, mint a téglaépítés, de az építész szemszögéből tekintve ismét közömbössé válik, vagy el kell fogadjuk a "célra orientált" rendszereket kompromisszumként. Az utóbbi esetben kifejezési eszközeink köre leszűkül ugyan, de kárpótlásul e leszűkített - átlagosított - építészet rövid idő alatt nagy tömegek közkincsévé tehető: feltéve, hogy az építész igényeit a rendszerbe eleve beépítették. Véleményem szerint elkerülhetetlenül bekövetkezik, sőt már be is következett az építészet területén a differenciálódás. A tömeges feladatok és a hagyományos - jobb híján reprezentatívnak nevezhető - feladatok elválnak egymástól: az előbbiek építészeti megközelíltése a tárgyformálás gondolatmenetéhez kell közeledjék, míg az utóbbié a technika mind gazdagabb fegyvertárát felhasználva eljuthat az építészet műfajának szélső határáig, az anyagi lehetőségek függvényében. Lehet, hogy a tömeges feladatoknál tágabb teret kell hagyjunk az átformálhatóságnak, az esztétikai és funkcionális nyíltságnak, és lehet, hogy csak kereteket vázolhatunk fel, amelyet a használónak kell vagy még inkább szabad ízlése szerint továbbfejleszteni, mint valamifajta kifestőkönyvet. De az is valószínű, hogy a társadalom a hétköznapok mellé egyre inkább óhajtja majd az építészet rítusát, saját arcának monumentális visszatükröződését, megtisztelését. Mintha a műemlékek, a történeti városok felé forduló növekvő érdeklődés már a változás előhírnöke volna...

Hogyan értékeli az elmúlt években a városképekben bekövetkezett nagy változásokat, és milyen utat lát követendőnek a jövő városépítése szempontjából?

(...) Nő a városi lakosság, növekszenek a városok. (...) A város általános ellátottsági szintjén ez a fejlődés inkább rontott, mint javított. De ide sorolhatjuk a városok peremén elburjánzott - alacsony laksűrűségű, mert közmű nélküli, közművesíthetetlen, mert alacsony laksűrűségű - családi házas övezeteket is. A lakótelepeink általában magas komfortfokozatúak, de nem városok. A városközpontok városépítési szempontból is teljes értékű korszerűsítéséhez, átépítéséhez gyakran hiányoznak a szükséges anyagi feltételek. A közművesített vagy könnyen közművesíthető, könnyen beépíthető városi területekért ádáz harcot folytatnak az építtetők, és a lebírhatatlan erőknek sokszor városképileg, városszerkezetileg értékes területek estek és esnek áldozatul.

A legradikálisabban a falu képe alakult át, s nem túlzás feltételezni, hogy a hagyományos falukép utólsó nyomai is el fognak tűnni néhány éven belül. Elmodhatjuk, hogy ez az átformálódás építészeti kéz érintése nélkül ment végbe, jóllehet vita vitát, ankét ankétot követett húsz éven keresztül. Hogy ezekben a falvakban összehasonlíthatatlanul jobban lehet élni, mint a régiekben, nem lehet kérdéses. Tapintatlannak tartom a pöffeszkedő kerítéscsodáktól, az anyagpocsékoló nagyzolástól, a megformálatlanság unalmától való művelt fintorgást, hiszen ezekben az épületekben a szakmailag magára hagyott, az anyagellátás szeszélyeinek kiszolgáltatott egyéni építtetők hosszan tartó és nemritkán önpusztító erőfeszítései öltenek testet. De milyen életformának felelnek meg és milyet rögzítenek ezek az épületek? Azt-e, ami most is változóban van, pontosabban, amelynek megváltoztatásáért társadalmi méretű erőfeszítéseket teszünk?

Műemléki együtteseink helyreállítására joggal lehetünk büszkék. Fennmaradásukat, gazdagodásukat állami és társadalmi gondoskodás szavatolja: Európa-szerte idézett jó példák. Vidéki városaink, különösen a megyei székhelyek, dinamikusan fejlődtek, főként az elmúlt évtizedben. Szerencsés esetben ezt a fejlődést nemcsak a városmagot körülvevő lakótelepek jelzik, hanem a városközpontok rendezettsége, gazdagodása is. Ám jó néhány megyei székhely esetében az előttünk álló évtized lesz a  perdöntő és talán a legnehezebb időszak. A városmag épületállománya túlnyomórészt avult, de karakteres vagy legalább karakteres maga a beépítési mód. Mit lehet és kell ebből megőrízni, és ha bontunk, mit építsünk helyébe? Létrehozható-e a mai építési módszerekkel új egyedi karakter, fenntartható-e a környezet kontinuitása? Kritikus esetben mi helyesebb: elfogadni-e azt, amit ma tudunk építeni, vagy várni a későbbi, kedvezőbb alkalomra? Meg tudjuk-e becsülni a központok jövőbeni funkcióit, s ha nem, hogyan és mennyi tartalékterületet kell szabadon hagyni? Meg tudjuk-e védeni a szabadon hagyott, de közművesített területeket és egyáltalán, meg tudjuk-e fizetni a perspektivikus gondolkodás árát ma, vagy a szűklátókörűségét holnap? Sorolhatnánk tovább az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, amelyre az építészeknek válaszolniuk kell. De persze nemcsak az építészeknek! A társadalom nem térhet ki a döntés felelőssége és súlya alól. Arról van szó, hogy igényli-e és vállalja-e az építészetet, "a szép emberi környezet" létrehozásának áldozatát és gondját? Itt és most végérvényesen! Nem lesz "később". A lakásépítés gyorsuló üteme nem ad haladékot.