Elbúcsúztunk Janáky Istvántól

2012. szeptember 6-án elkísértük utolsó földi útjára az egy hónappal ezelőtt elhunyt Janáky Istvánt. Képes összeállításunk a temetés és a FUGA-ban tartott esti emlékezés pillanatait örökíti meg, Janáky György ravatalnál elmondott szavaival és Göde András gondolataival.

Pista bátyámhoz, ravatalánál

Pista bátyámmal közös gyerekkorunk óta nem voltunk ilyen sűrűn együtt, mint az elmúlt hosszú hónapokban.

Halála napján is Hódmezővásárhelyen művezettük együtt vásárhelyi születésű építész apánk gyönyörű művelődési házának rekonstrukcióját és új épülettel való bővítését.

Munka közben érte a halál, mint apánkat annak idején.

Pistát egyik munkája sem töltötte el ilyen izgatott büszkeséggel; nem várta ilyen türelmetlenül a megőrzött és új építészeti minőség megszületését.

Talán ebben a tervezett vásárhelyi együttesben -ahol együtt áll a felújított 40-es évek végi ház és mellette a fiak által tervezett új- akarta Pista összemérni építész talentumát apánkéval, mint egy ókori mítosz erőpróbájaként.

Apánk, id.Janáky István Hódmezővásárhelyen született és Budapesten halt meg. István bátyám Budapesten született és Vásárhelyen érte a halál. A körforgás beteljesedett.

Itt állva Pista ravatalánál, nem szabadulhatunk a hátborzongató gondolattól, hogy egyetemi tanítása legkedvesebb tárgya éppen a ravatalozók ügye volt.

Gyönyörű rajzsorozatai születtek ebből:  a legszebbek az épület nélküliek.

Ilyent képzeljünk most ide magunk köré:  egy liget tisztását, körben szép fákkal és sövénnyel.

Ahogy Pista rajzolná:  tavaszi, nyári és őszi lombozattal, majd kopáran.

Jaj annak, akinek nincs testvére.

És százszor jaj, ha nem Janáky Pista a testvére.

De ezerszer jaj annak elvesztése.

Közös gyökerű műveltségünk és Pistáéval azonos ízlésünk azt a derűs érzést sugallta, hogy létezik egy második énem, mint a számítástechnikában a biztonsági mentés.

Halálával arra ébredtem, hogy visszavonhatatlanul elvesztettem valamit.

De mindannyian vesztesek lettünk:  ti is, akik itt álltok, ki-ki olyan arányban, ahogyan rövid evilági pályája párhuzamosan futhatott a Pistáéval.

Arra a kérdésre, hogy mi végre vagyunk ezen a világon:  a teremtőtől rendre hiába várunk választ.

De bizonyosságként tudjuk mégis, -mivel odaátra nem viszünk magunkkal egyebet, mint a hozzánk közeliek szavait és képeit-, hogy a leginkább fontos az együttlét és a párbeszéd.

A párbeszéd a szó köznapi értelmében, és párbeszéd a művek létrehozása által.

Ahol a mű az állítás, és a befogadás vagy kritika a válasz.

Pista bőségesen részeltetett mindannyiunkat valóságos párbeszédből is, művekből is.

Janáky Pista az emberi elme és kéz által alkotott szépség:  az irodalmi, festészeti, építészeti és zenei szépség bűvöletében élt. A teremtett táj és a természet kevésbé foglalkoztatta; annak ábrázolása viszont annál inkább. Ilyen értelemben igazi reneszánsz személyiség volt.

Három éven belül itt hagyott bennünket generációm legszebben rajzoló három építésze:  Reimholz Péter, majd Makovecz Imre és most Janáky Pista.

A fiatalon elhunyt Henry Purcell zeneszerző halálakor írta egy angol költő-kortárs, hogy Purcell mester gyönyörű új művekkel már valószínűleg szervezi az égi kórust, de ezt mi, evilágiak nem hallhatjuk.

Ugyanígy, a másik világban, Péter, Imre és Pista húzzák szép vonalaikat (biztosan megbékél Pista is Imrével odaát).

De ezeket a tiszta vonalakat mi már nem láthatjuk.

Isten veled, Pista bátyám, nyugodj békében !

2012. augusztus 6. – szeptember 6.

Janáky György

 

 

---

Búcsú Janáky Istvántól

István J. S. Bach muzsikáját mindennél jobban szerette.

„A fúga művészete" befejezetlen, 14. Contrapunctusának, a négyesfúga utolsó elhaló hangjáról így ír Göncz Zoltán, a Liszt Ferenc Kamarazenekar 1974-es Magyarországi bemutató koncertje kapcsán.

Akik jelen voltak, aligha felejtették el ezt az előadást, a befejezetlenül maradt fúgát követő hosszú, súlyos csendet. Mindenki érezte, egykoron valami értetlen, tragikus, igazságtalan, megengedhetetlen dolog történt.

Ezt a súlyos csendet fogom mindig hallani, ha a hódmezővásárhelyi művelődési házra, Janáky István utolsó! - még leírni is borzasztó - művére gondolok. A két házra. Az elsőt 1948 -ban tervezte id. Janáky István, aminek a felújításán testvérével, Györggyel dolgozott, és a másik, a mellette álló új, amibe az elvárásoknak megfelelő egyéb funkciók kerültek, mert a régit toldozgatni, kiegészíteni szigorúan tilos volt a két testvér számára.

A nyár legforróbb napja volt augusztus 6. Hódmezővásárhelyen 40 fokot mutatott a hőmérő. Átadás előtti utolsó hetek. A véghajrá. Pistának nem létezett a forróság, nem érdekelte semmi, csak a Ház. Jókedvvel rajzolgatta jegyzetfüzetébe a csomóponti megoldásokat, mikor fentről szólították...

Aggódva néztünk az építkezésről kitolató mentő után. Estefelé kaptam a hírt telefonon, hogy elment...

Most csak azt a torokszorító bachi csendet hallom.

Talán az Úr elbizonytalanodott a magyar építészet jelen dolgairól. Talán ezért szólítja mostanában magához sorban a legnagyobbakat. Reimholz, Makovecz és most Janáky. Mintha egy erődítmény legerősebb bástyái omlanának össze, sorban egymás után.

Elképzelem, amint fent üldögél az Úrral, fehérbort iszogatnak, izgalmas építészeti kérdésekről vitatkoznak. Közben fürkésző tekintettel vizsgáztatja az Atya zenei műveltségégét. Felnevet, amikor tetten éri, hogy nem emlékszik jól esetleg valamelyik Bach kantáta énekszólamának kezdő soraira.

Szeretett vizsgáztatni és provokálni. Váratlan és végletes véleményalkotása sokakat meglepett és zavarba hozott. Akik közelről ismertük, jól tudtuk, hogy ilyenkor Pista nem bántani akart, hanem minden erejével gondolkodásra próbál kényszeríteni minket, mert a szellemi restséget, azt mindennél jobban utálta. Ilyenkor a hangja kicsit magasabb regiszteren szólalt meg, tudtuk, hogy most koncentrálni kell, mert valami meglepő, valami nagyon elgondolkodtató következik. Mennyi mindent szeretett volna még nekünk elmondani, mennyi mindent tanulhatnánk még tőle. Maradt az a fojtogató csend.

Tizenkét éve jelent meg a Zugligeten. Szinte berobbant. Úgy kezdte a tanítást mintha egész életében erre készült volna. Csodáltam a precizitását. Gyöngybetűkkel írt jegyzeteiből bármikor meg tudta mondani, hogy egy diák a tervezési feladatával, mondjuk két héttel ezelőtt hogy állt. Az előre lefűzött A4-es papíron lassan siklott a gondosan kiválasztott színes ceruza. A diákok irigykedve bámulták a lassan életre kelő, hibátlan vázlatokat. Finoman sercegett a ceruza a rajzlapon, de mostantól marad a súlyos csend.

Marad a súlyos csend, de itt marad a sok gondolat is. Búvópatakként él tovább sokunkban, és tanítványai, barátai terveiben. Felnőtt egy új generáció, sőt több, akinek a "nem valamilyen" kifejezés ugyan azt fogja jelenteni. Itt maradnak a szinte évről évre megjelent esszék, amit Pista mindig nyáron írt, Tihanyban, melyekből megannyi szállóige született a szakmában. Nem utolsó sorban, itt maradnak a Házak. Időtlen kinyilatkoztatásként állnak. Nem sokan. Igen kevés ez a pár ház. Legalább is egy Janákytól kevés. Talán ezért érzem a sor végén ezt a bachi elhaló utolsó D hangot igazán igazságtalannak. Sok terv marad örökre azokon a legendásan szép tervlapokon. Ha végignéztünk egy retrospektív kiállításán, az egységesen szerkesztett lapokon, az az érzésünk támadhatott, mintha egy időben készültek volna. Nem Pista kiforrott rajzi stílusa kovácsolja igazán egybe őket, hanem az az időtlen kifejezésmód, ami mintha sohasem változott volna tervein, vagy csak úgy, mint ahogy örök fekete vászonzakója változott észrevétlen az évek hosszú során.  A kor változása nem tetten érhető Pista munkáin, vagy legalább is nem primer módon. Ezt a magabiztos statikusságot irigyeltem talán legjobban tőle. Számomra házai sohasem "korszerűek" és nem idejét múltak. Sokszor elfelejtett, lényegtelennek tartott, de ha jól meggondoljuk, mégis alapvető építészeti történeteket mesélnek el, mint például az esővíz útját tetőtől a talajig.

Mostanában arról szeretett beszélni, hogy milyen alapvető fontosságú az építészeti ízlés.  Többször is hallottam tőle, hogy fiatalabb korában apja arra figyelmeztette.

- Fiam vigyázz a jó ízlésedre, mert abból kell egész életedben megélned.

- Arra jöttem rá, - mondta Pista, - hogy az építészeti stílusok jönnek, mennek, csak egy örök van, ami felettük lebeg, és ellenőrzése alatt tartja, az az ízlés.

    Ezek a meglepő, mégis alapigazságokra szélsőségesen kihegyezett gondolatok maradtak meg bennem, a legjobban. Ezekre fogok gondolni, ha eszembe jut Pista. Márpedig erre sokszor kerül majd sor, mert mint a munkában, mint a tanításban kikerülhetetlenek lesz, azok az axiómák, amiket lerakott elénk.

- Köszönjük!

- Pista! Ha odafent találkozol legfőbb tanítómestereddel, Bachhal, kérdezd meg tőle, hogy is van ez a 14. contrapunctus. Hogy is lett volna az igazi befejezés?

Göde András