Isten geometriája

Nádas Péter nyitotta meg a Lucien Hervé életmű és Rodolf Hervé (1957-2000) emlékkiállítást Székesfehérvárott.

Azon kevesek közé tartozik, akik csaknem minden alkalommal túlfeszítik a húrt. A sötétbe akar belelátni, belefényképez a fénybe. Minden egyes képén egy másik határon lép át. Legszívesebben azt kiáltanánk, nincsen ott mit keresni, fényben és sötétben semmi van. Mintha nem hallaná. A fotográfia alapeszközeihez, alapfogalmaihoz fűződő viszonyunkat változtatja meg.

A lehető legerősebb kontraszthatásokkal dolgozik, mégsem ebből származik a képek feszültsége. Nem a tárgyakat fényképezi. A világosságot és a sötétséget fényképezi. Ha van Isten, akkor a geometriáját. A tárgyi tömeg alámerül benne és kimered belőle. Ahogy ő maga fogalmazza, kíváncsi rá, hogy "az emberi érzelmek és a struktúra hogyan egyeztethetők össze a képen". Valószínűleg sehogy.

Vagy megkérdezhetjük, na jól van, mester, de minek a struktúrájára méltóztatott gondolni. Az emberi életére, egy tetszőlegesen kiválasztott épületére, avagy a képekére. Netán ezek hárman lennének aszketikus és spirituális szemléletének tárgyias analógiái, s ezek fogalmi terében mozog a képeken? Valószínű. A kérdésekre nem lehet, nem is érdemes válaszolni. A fényképezés végül is egyszerű dolog. Megáll az ember, megnyom egy gombot, és így válaszol mindarra, ami látványként felkínálkozott.

Azt azonban tényleg látjuk a képein, amint e különböző minőségű struktúrák a fény és az árnyék határán összeérnek. A világosság és a sötétség közé emelte a tömeg fogalmát. Ez az első nagy fotográfiai fölfedezése. A fény és az árnyék egy önálló statikai és stiláris szerkezettel rendelkező építészeti tömeg felszínén jeleníti meg banális geometriai szenzációit. Képeinek feszültségét a naturális és a humánus különböző minőségeinek érintkezése adja. A feszültséggel pedig kijelöl és körülír egy mindeddig ismeretlen minőségű struktúrát, amelyet reflektált érzelemként olvashatunk le a képről. Ez a második számú fotográfiai felfedezése. Kivezeti a fotográfiát a direkt érzelmek káoszából.

Amit másként úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a modern építészetnek biztosan szüksége volt a maga fotográfusára, mielőtt azonban ráébredhetett volna, hogy mi nincs neki, egy kalandos nevű ember már kiválasztotta magának az építészet legelvontabb tárgyát, az építészeti tömeget. A vizuális szenvedély az építészet élősúlyát választotta ki. Ez pedig a felhasznált építőanyag reális súlyából és az elvégzett építő munka virtuális súlyából áll össze.

Lucien Hervé művészetének az építészet nem a tárgya, hanem éppen úgy témája, miként a fény és az árnyék. Metafizikai tárgyának inkább a vonal és a felület a reális analógiái. Nem nevezetes épületek előtt áll meg, hogy megnyomjon egy gombot, holott adott esetben leginkább ott áll meg, s leginkább ezt teszi, hanem az erős kontrasztok által megrajzolt vonalaknak és felületeknek olyan rendszereit keresi ki, amelyek analóg struktúrákban állnak a személyes érzelmeivel. Arra kíváncsi, hogy individuális érzelmeinek viszonylatában milyen felületet ad a fény, milyen vonalat rajzol az árnyék az építészeti élősúllyal rendelkező objekteken.

Ha Lucien Hervé fotográfiáit szavakkal akarjuk megközelíteni, s ez ugye azt jelenti, hogy híven követjük képeinek szenzációit, akkor már az első lépésben két, festészetből ismerős fogalomra bukkanunk. Az erősen megvilágított felület még akkor sem vet egyenesen árnyékot, ha az építészeti tömeg egyenes élek rendszere. És fordítva. Nincs felület, amely az esetlegességnek kiszolgáltatott részletekkel ne az építészeti tömeg történeti jellegzetességeit jelenítené meg. Képeinek felületkezelése és vonalvezetése szempontjából nincs különbség a zsaluzott beton, a márvány, a vályog és az esőrágta homokkő között. Akkor is felületet és vonalat fényképez, amikor emberi fejet.

Felületkezelésével a festészet klasszikus korszakára néz vissza, vonalvezetése a szabadkézi rajzra, s minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a konstruktivizmusra csupán a kompozícióival. Ez lenne Hervé harmadik számú, történetileg legtartalmasabb fotográfiai felfedezése.

A festészetnek nem abba a korszakába vezeti vissza a fotográfiát, amelyből önálló útjára elindult, hanem ahová a vizualitás történetének több ezer éves idejében a festészet megérkezett. Mintegy utólag lenyeleti a fotográfiával a kihagyott képzőművészeti idő nagy békáját, az absztrakciót. Az építészeti tömeg élő súlyával, történeti erejével, a tárgyias felületkezeléssel és a szabad vonalvezetéssel arra kényszeríti a fotográfiát, hogy ne a témáira és ne a technikáira, hanem valódi, úgymond spirituális adottságaira figyeljen. Letörli a tábláról az érzelgősséget, és átvilágított érzelmeket ír fel helyettük.

Képein a lények csaknem mindig magányosak. Egyetlen ember, hal alakú felhő, fehér ló, egyetlen madár. Olyan építészeti térben jelennek meg egyedül, ami sok ember közös munkájaként jött létre. Az individualitás hűvös magánya ez. Különös szerencse, hogy ezen a kiállításon egyszerre két személy jelenik meg, s így minden egyes képet egyszerre két perspektívából szemlélhetünk. Rodolf Hervé képein úgy nézhetünk vissza Lucien Hervé művészetére, miként a nagy őseredetre. Vagy fordítva. A modernitás szemszögéből a modernitás utánira. Apáról fiára, fiúról vissza az apára, önmagunkra, egyszóval önmagunkról mint lehetséges és valóságos hagyományra.

(Elhangzott a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Lucien Hervé életmű- és Rodolf Hervé emlékkiállításának megnyitóján.)

Nádas Péter