építészet : környezet : innováció

Juha Leiviskä: „A fény a legfontosabb építőelem”

Juha Leiviskä-t, a finn építészet egyik legkiemelkedőbb alakját áprilisban avatta díszdoktorává a MOME, ez alkalommal látogatott Budapestre. A ceremónia előestéjén a szakmai érdeklődők és a hallgatók számára a szokásosnál lényegesen hosszabb, kimerítő előadást tartott építészeti világáról, a finn építészeti hagyományokról, a barokk és kortárs szakrális építészeti törekvésekről. Számára az építészethez legszorosabban a zene kapcsolódik, baráti kapcsolatot ápol Fischer Ádámmal. 

A templomterveivel nemzetközi szinten ismerté vált Juha Leiviskä ugyan kevés épületet valósított meg hazáján kívül, számára azonban nagyon fontos kihívást jelentett 2005-ben, a betlehemi palesztin kulturális központ bővítésének megépítése.

Budapesti előadása másnapján, a Budai Várban tett sétája után – ahol elégedetten szemlélte az épületek emberi arányát és harmóniáját – Bán Dávid beszélgetett Juha Leiviskä-vel.

Juha Leiviskä Budapesten. A szerző felvétele

ÉF: Nagy érdeklődéssel sétálta végig a Budai Várat. Sokat utazik?

JL: Nem igazán. Amikor fiatal voltam, nem volt könnyű dolog utazni és sokba is került. De az egyetemen volt egy építészettörténész tanárunk, aki 1959-ban szervezett egy tanulmányutat Dél-Németországba, főként Bajorországba valamint Toszkánába, de érintettük Ausztria és Svájc egy részét is, mindez nagyon inspirálóan hatott rám. Itt találkoztam élőben a kései barokk és rokokó templomokkal. Először egy kicsit meg is döbbentettek, számomra túl tömények voltak. De az út végén, München mellett láttunk egy csodálatos templomot, ami nagy hatással volt rám.

ÉF: Az előadásán is említette, hogy ez az utazás nagyon inspiratív volt munkája számára, főleg a templomok terén.

JL: Igen, de nem csak az épületek, hanem maguk a városok is nagyon megragadtak. Dél-Németországban nagyon megtetszettek az olyan kisvárosok, mint Landshut, Regensburg, vagy Heidelberg és a többi. A következő évben ugyanez a tanárunk egy újabb körútra vitt minket, diákokat, akkor már csak négyünket egy Volkswagennel. Majd szervezett egy harmadik utat is délre, Isztanbulba, Szalonikibe, áthajózva a görög szigetekre, Mikonoszra, Rodoszra. Akkoriban ezek a helyek még nem voltak ellepve turistákkal. Így számos hagyományos dolgot láthattunk még. Görögország után pedig vonattal mentünk Jugoszlávián keresztül Bécsbe, ami hatalmas kaland volt. Néha talán egy kicsit sokat ittunk, de nagyon sok jópofa dolog történt velünk.

ÉF: Jó kis utak lehettek…

JL: …a lányok meg beleszerettek a görög fiúkba és ott akartak maradni, de az utat folytatnunk kellett. Aki akart, viszont nagyon sokat tanulhatott útközben a tanárunktól. Nem olyan, mint amikor negyvenen ülünk egy tanteremben, ez egy egészen más tapasztalat volt.

Villa Sjöboda, Sipoo 2002-2004. Fotó: Arno de la Chapelle

ÉF: Visszatérve a barokk templomokhoz, melyik az az elem, amit ezekből be tudott emelni az ön kifejezetten letisztult, visszafogott szakrális épületeibe?

JL: Legfontosabb számomra a fény. Szerintem a fény a legfontosabb építőelem. A barokk templomok természetes megvilágítása nagyon kifinomult és számomra is nagy jelentősége van annak, hogy miként jut be a fény a templomi térbe. Fény nélkül semmi nem jöhet létre.

ÉF: Finnországban, ahol az év igen nagy részében sötét van, még nagyobb szerep jut a fénynek. 

JL: Pontosan. Ezért is próbálom minden módon „befogni”, beterelni a fényt. Hiszen még a legnagyobb télben is van valami kevés nappali világosság, amire szükségünk van, így azt is valahogy be kell vezetni az épületbe. Nagyon fontos az is, hogy miként kombináljuk a természetes napfényt a mesterséges megvilágítással. Számos remek megoldást találtunk korabeli épületekben, így a Hagia Szophiában az ablakokon beeső fény és a beltéri belógatott nagy függő fényforrások gyönyörű kombinációját. A mesterséges fényeknek is melegséget kell nyújtaniuk, így a mostani lámpáknak is a gyertya hatásához kell visszanyúlniuk. Ezért állok hadilábon az energiatakarékos izzókkal. Olyanok, mintha reflektorok lennének, amiket nem is lehet elbújtatni.

Myyrmäki templom és parókia, Vantaa, 1980-84. Fotó: Arno de la Chapelle

ÉF: Számomra nagyon különlegesek és szépek azok a belógatott lámpák, amiket a templomok számára készített. Máshol a templomokban nem nagyon találkozunk ilyenekkel.

JL: A Hagia Szophiában nagyon szépen meg vannak ezek az emberléptékű és melegséget árasztó belógatott csillárok. De amúgy ez egy tipikus skandináv szokássá is vált, főleg Dániában. Alvar Aalto is sok csillárt tervezett. Az északi országokban a hagyományok jól beépülnek a modern és a kortárs építészetbe. Számos mintát merítettünk az egyszerű parasztházakból vagy a falusi fatemplomokból.  Számomra a modern építészeti tervezésekhez nagyon fontos ezeknek a korabeli, akár gótikus katedrálisoknak az ismerete és hatása. 

ÉF: Az északi, így a finn építészetben jól megjelenik a mértékletesség, az emberi lépték. Egy családi ház sem akar nagyobb lenni a szükségesnél. Ennek régre visszanyúló hagyománya van?

JL: Korábban minden finn építész arra törekedett, hogy az épületek jól harmonizáljanak a környezetükkel. Persze most már vannak olyan nagy irodák, amelyek hatalmas épületeket, felhőkarcolókat terveznek, teljesen túlnőve környezetükön, rátelepedve arra. 

ÉF: Jól látom, hogy nem igazán elégedett a finn építészet jelenlegi irányaival?

JL: Azért most is megmaradtak olyanok, akik szerényen, emberi léptékben terveznek. De mások könnyen a hübrisz csapdájába esnek. Minden gonosz az emberi hübriszből ered és a politika is sajnos beleszól mindenbe.

Villa Lepola, Espoo 1996-2000. Fotó: Arno de la Chapelle

ÉF: Visszatérve az emberi léptékre, ez a finn hagyományokból ered?

JL: Ami az én törekvéseimet illeti, az mindenképpen visszakanyarodik a hagyományokhoz, a tradicionális finn településekhez, épületekhez, lakóházakhoz. Finnországban hagyományosan sokat használjuk a fát építőanyagként. Északabbra azonban egyre alacsonyabbra nőnek, így a gerendák is egyre rövidebbek, a házak is kisebbek. Szerintem, ha megmaradunk a természetes léptéknél, akkor az építészet jobban belesimul a környezetébe, az adott topográfiába. Emellett pedig ebben a léptékben érezhetjük leginkább otthonosabban magunkat, minden a mi méreteinkre szabott. De adott esetben egy felhőkarcoló is lehet emberi léptékű Manhattanben, vagy akár Giotto harangtornya Firenzében. A helsinki építészeti múzeum épületében az aranymetszés adja meg mindezt. Ezzel én is megpróbálkoztam az első templomom tervezésekor. Nem volt egyszerű feladat, de utána már megbíztam a saját szemmértékemben.

ÉF: Többször is említette, hogy ön számára az építészethez leginkább a zene áll a legközelebb. Meséljen erről a kapcsolódásról.

JL: Nagyon hasonlónak érzem a kettő felépítését, irányát, mozgását, ahogy kívülről a belső részletek felé halad. Az építészet persze egy vizuális művészet, de a zenéhez nagyon hasonló időzítéseket, ritmusokat alkalmaz. Mind az építészet, mind a zene megélése nagyon hasonló módon történik. Leginkább a barokk zenében levő polifónia esetében érzem megvalósulni mindezt. De Schubert zenéjében is jól tetten érhető az építészettel való erős kapcsolat. Ugyan nem vagyok elméleti szakember, főleg nem a zenében, de úgy érzem, hogy a zeneművek és az épületek felépítési folyamata nagyon hasonló.

Német nagykövetség, Helsinki, 1986-1993. Fotó: Arno de la Chapelle

ÉF: Tegnap arra a kérdésre, hogy min dolgozik manapság, viccesen azt válaszolta, hogy egy Mozart rondón. Valóban manapság az építészettől inkább a zene felé fordult?

JL: Az az igazság, hogy az elmúlt évig rendszeresen indultam a nemzetközi építészeti tendereken, de amikor a tavalyi helsinki Guggenheim Múzeum projektben nem volt finn építész a kiválasztottak között, akkor úgy éreztem, valami nem stimmel. Nagyon jól ismerem magát a terepet, közel is lakom hozzá, és úgy gondoltam, hogy az adottságok minden lehetőségét kihasználva egy visszafogott, szerény épületet lehetett volna tervezni, ami minden kiállítási igénynek megfelelne, ahol a fényeknek jutna a főszerep. Erre a zsűriben valaki Alvaro Sizához hasonlította a munkámat. Szóval most inkább több időt fordítok a zenére.

ÉF: Ön leginkább a szakrális épületeiről vált ismertté, számos templomot tervezett. Van valami titka?

JL: Számomra mindegy, hogy templomot vagy lakóházat tervezek, a legfontosabb az, hogy a teret használók jól érezzék magukat benne. A templomoknál is úgy gondoltam, hogy olyan teret kell alkotni, aminek jó az üzenete, támogatja a benne tartózkodót, békét áraszt és nem azt sugallja, hogy téged a bűneidért itt meg kellene büntetni, vezekelned kell. A térnek a kegyelmet kell árasztania, a szeretetet és nem az egymás hibáztatását keresni benne. Igazából sosem gondoltam arra, hogy a templomokra specializálódjak, valahogy így alakult. Fiatalabb koromban sorra nyertem a templomokra kiírt nyílt építészeti pályázatokat. Egyedül az utolsó templomtervem készült felkérésre. De életemben sok száz pályázatban részt vettem, utoljára a Guggenheimben.

Myyrmäki templom és parókia, Vantaa, 1980-84. Fotó: Simo Rista

ÉF: Kikkel dolgozik együtt? Van egy irodája, csapata?

JL: Van egy kis irodám, de munkatársam csak nemrég lett. A szemem sajnos nagyon elromlott, így mindenképpen kell a segítség, nemcsak az építészeti tervekhez, hanem a zenéhez is. Nagyon rég gyakoroltam a zenét, azután aktív építészként nem volt rá időm. Most újra elkezdtem, de már nagyon nehezen böngészem ki a hangjegyeket, szükségem van a segítségre. De közben egyre jobban visszajönnek a fiatalkori zenei emlékeim.

ÉF: De a zene mindig is elkísérte?

JL: Sajnos vagy 50 évet ki kellett hagynom, hiszen az építész munka teljes embert követelt meg. Aztán mire este hazaértem a munkából, már nem tudtam gyakorolni, mert felébresztettem volna vele az alvókat.  

ÉF: Nagyon szépek a rajzai. Terveit mindig szabadkézzel rajzolta meg? Sosem használt számítógépet?

JL: Nem, nem. Ma már persze a munkatársaim gépre viszik a terveimet, de én sosem dolgoztam számítógéppel. Amúgy igazából mindig is egyedül szerettem dolgozni, korábban nem volt állandó munkatársam. Persze a nagyobb munkákhoz, mint a helsinki német nagykövetség, vagy a Myyrmäki templom tervesénél volt segítségem, de általában mindig más.  

Juha Leiviskä Budapesten. A szerző felvétele

ÉF: Nagyon köszönöm a beszélgetést. Végezetül készthetnék önről pár fényképet?

JL: Ha nagyon muszáj? Várjon, felteszem a szemüvegemet, azzal mégiscsak civilizáltabban nézek ki (nevet). 

Bán Dávid




5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »