Kedves tété

Pásztor Erika válasza

"Nem állítom, mert nincs tudomásom róla, hogy mondjuk Nouvel, Koolhaas, vagy a hozzájuk hasonló nyomasztó méretű nagyvadak épületei nem töltik be a funkciójukat lokálisan - csak éppen a globális szellemi közeg, amiben gyökereznek, felszínes, s mint ilyen, nem veszi figyelembe a lényegi kérdéseket, amiket akaratlanul is jelentős mértékben befolyásol."

 

Nem értem, hogy mi alapján mondod azt, hogy felszínes. Nem csak felszínesen érzékeled? S ettől felszínesnek is tartod?

 

"Nem a sztárépítészek munkássága határozza meg alapvetően a világot, a tömegek életét, és itt egyértelműen különbséget kell tenni két döntő áramlat, a "magas építészet" és az építészet nevesítetlen valósága között. Ilyen értelemben előbbi mennyiségileg irreleváns, másrészt hajlamos öncélúvá válni, utóbbi pedig teljesen üres és esetleges. Egyik sincs teljes fölényben a másikkal szemben. És valóban, másképpen ugyan, de mindkettő osztozik az általános társadalmi válságban (nem kizárt, hogy akaratlanul egymás keze alá dolgoznak)."

 

Általános társadalmi válság mindig is volt és mindig is lesz. Mi emberek ilyenek vagyunk, instabil társadalmakban élünk. S minél többet látunk, vagyis a globális társadalmi válságokat is fel kell dolgoznunk, hajlamosak vagyunk mindezt extenzív (mennyiségi) növekedésnek tekinteni. Ami pusztán percepciós probléma, a lényeget nem érinti. Az általános társadalmi válságnak funkciója van, vagyis minden esetben a változást és a társadalmi mobilitást szolgálja. Képzelj egy olyan társadalmat, ahol nincs válság nincs megoldandó probléma. Én csak egyet ismerek, ezt Mennyországnak hívják.

 

A társadalmi válságok lényege az egyenlőtlenség, Pareto óta sokan emlegetik, hogy a javak 80%-át az emberek 20%-a birtokolja, és ez a bűvös 20/80-as arány sok (sokféle időintervallumban mért) számításból sokszor kijött a közgazdászoknak, s elnevezték ezt Pareto-elvnek. Valójában egyáltalán nem biztos, hogy ez valamiféle apriori tulajdonsága az emberi társadalmaknak, de elgondolkoztató és talán, ha még kutatunk egy kicsit, akkor majd egyszer fény derül valamiféle magasabb természeti törvényre, ami értelmet ad ennek az egyenlőtlenségnek. Személy szerint el tudom képzelni, hogy az egyenlőtlenség célja maga a változás, amit a 80%-ból eredő, feltörekvő energia táplál, hogy elfoglalják a 20% által birtokolt jószágokat. Ha ez az energia nincs, akkor egy megdermedt világban élünk. Az egyenlőtlenség a dinamikus, időben változó világ lényege, s ebbe tökéletesen illeszkedik a sztár és az anonim építész is.

 

"Ha arra gondolsz, hogy a magyar építészet belefásult a rutinba, megrekedt a korlátoltságban, egyetértek. Nem hinném ugyanakkor, hogy mindenáron részt kellene venni valamilyen nemzetközi diskurzusban - feltéve, hogy érvényes, hiteles, önmagában helytálló, amit mondunk."

 

Diskurzusban mindig részt kell venni. Gödel már 1931-ben (természetes számokra vonatkoztatva) felismeri, hogy léteznek olyan igaz állítások, amelyek a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem igazolhatók. S ha messzebbről, filozófiai oldalról közelítjük Gödel felfedezését, akkor ez azt jelenti, hogy az ember egy olyan rendszert figyel meg, amelynek része, és ebben vannak olyan jelenségek, amelyeket soha nem ismerhet meg, mert belülről figyeli őket. Az ember(iség) örök kihívása nyilvánvalóan az, hogy megismerje a megismerhetetlent, ez az az energia, amely sokat átkozott civilizációnk, tudomány, technika és nem utolsósorban művészetek motorja. Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy felfedezzük azt a bizonyos gödeli igaz állítást, ami önmagában igaz, bár bizonyítani a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudjuk. Minden más igaz állítást bizonyítani lehet, s a diskurzus sikeresnek tekinthető, ha ez meg is történik, de legalábbis kísérletet teszünk rá. Ezekkel az igazolt tézisekkel építjük és gazdagítjuk kultúránkat és nem utolsósorban civilizációnkat, ezeket örökítjük nemzedékről nemzedékre, és ezeket osztjuk meg egymás között az idő horizontális metszetében akkor, amikor részt veszünk - bármilyen, ennélfogva nem kizárólagosan lokális - diskurzusban.

 

Nem részt venni a diskurzusban csak annyit jelent, hogy nem kell energiát fordítani arra, hogy az ember összeszedje, rendezze, artikulálja gondolatait. Egyébként mindenkinek nagy teher a kommunikáció, de legfőképpen egy autark szellemi gazdálkodásra berendezkedett egyénnek és/vagy közösségnek. A kommunikációnak szabályai, fortélyai, módszerei, struktúrája van, s még ezer olyan tulajdonsága, amely nem látható és nem ismerhető fel egyből. Mindez nemzetközi szinten még bonyolultabb, mert még a szókincs is hiányos, nemhogy a metakommunikációs jelek értelmezéséhez szükséges kulcs.

 

Ha elnézem a matematikusokat a nagyvilágban, illetve a matematikával foglalkozó tudósok nemzetközi seregét, nem igazán értem, hogy a magyar építészek miért zárkózottak. Erdős Pál Erdős-féle száma nulla. Azoknak a matematikusoknak, akik vele közösen publikáltak cikket, Erdős-féle száma 1. Többszáz ilyen matematikus van a világon. Azoknak, akik olyannal publikáltak együtt, aki Erdőssel publikált, Erdős-féle száma 2 és így tovább. Ők már több ezren vannak. Az Erdős-féle szám nem komoly, amolyan matematikus vicc, kedvesen utal Erdős életmódjára. Nem volt állandó munkahelye és lakása, egyik matematikus barátjától a másikhoz ment, becsöngetett az ajtón, és azt mondta: "Elmém nyitott.". Rendszerint addig tartózkodott vendégségben valakinél, amíg egy matematikai problémát meg nem oldottak vagy meg nem untak. De ha vicces is, az Erdős-féle szám kétféle dolgot mutat meg. Az egyik az, hogy vannak olyan emberek, akik alkalmasabbak hálózatépítésre, mint a többiek, és azt is, hogy ezek elkerülhetetlenül a hálózat központi csomópontjai lesznek. (A hálózatok szerveződéséről, elméletéről nagyon olvasmányos kis könyv jelent meg Albert-László Barabási erdélyi származású, amerikában élő matematikustól.) Erdős belépője pedig mindenképpen jó szlogen a diskurzusra készülőknek. A provincializmus nem más, mint az elme zártsága és elszigeteltsége, a belátható világ bekerítése, s az ismeretlentől való félelem.

 

"akarva-akaratlanul minden épület egy tézist fogalmaz meg, egy építészeti állítást, ilyenformán vitát vagy éppen monológot épít fel. Azt hiszem, ez lehet az építészeti viták eszményi formája, amikor is a mondanivalót saját anyanyelvén, építészetileg fogalmazzuk meg. Ez tiszta és korrekt ügynek tűnik egészen addig, amíg az építészet nem ideológiai tézisek hordozója vagy az építész önkifejezésének eszköze. Nemhogy "a családi ház nem alkalmas építészeti programok deklarációira", hanem az építészet úgy, ahogy van, alkalmatlan programok közlésére. Arra gondolok itt, amikor az építész többet akar mondani, pontosabban mást, mint amit építészettel lehet. Amikor nem-építészeti mondanivalót közöl. Ebből születnek a tolakodó, nyomasztó épületek, amiknek a társaságában szinte lehetetlen élni. Ez persze aligha újkeletű jelenség."

 

Művészettel a művészetet fejezzük ki? Persze van ilyen is. De nem valami mást? Nem valami más "programot"? Bocs, én eddig azt hittem, hogy a műalkotások többsége nem csak önmagára, vagy önnön genezisére reflektál, hanem valami másra. Persze azt nem lehet tudni, hogy mire pontosan, csak valami másra, ahogy Federico Garcia Lorca írta, hogy "a rózsa örökké válva ágán vágyik valami másra..." De abban igazad van, hogy ezt a mást ma programnak hívják sok helyen, mert nem tudják mi másnak nevezni. Program az, amit a profi kommunikátorok körülírnak és építészeket, művészeket, designereket bérelnek fel, hogy a programot kifejezzék, lefordítsák azt egy másik, sokkal hatásosabb, általános (nemzetközi?) nyelvre. Ezzel semmi baj nincs, mert ez így történt minden minket megelőző korban, legfeljebb kevésbé pontosan írták körül magát a procedúrát. Kora egyik legprofibb kommunikátora Lorenzo Medici volt, most éppen ő jutott eszembe, de valószínűleg sok ilyen program-készítőt, ideológia-gyártót lehetne találni.

 

Minden tett, alkotás mögött idea, és sokszor annak kiterjesztett változata, ideológia van, amely csak az önkifejezés vágyával társulva tud művészeti alkotást létrehozni. Azok, akik nem ambicionálják az önkifejezést, azoknak még csak esélyük sincs művészetet csinálni. A művészet apriori lényege az önkifejezés, amit valószínűleg másképp értünk és értelmezünk. Az önkifejezés vágya az, ami a gyerekeidben öntudatlanul benne van, amikor homokvárat építenek vagy házat, apát, anyát rajzolnak. Ez az a vágy, amely ha nem tűnik el a felnőtt emberből, előbb utóbb a művészetek felé sodorja őt. Mert van belül valami, amit semmilyen más eszközzel nem tudsz artikulálni, és megpróbálod a lehetetlent, ezerszer is nekifutsz, hogy leküzdve száz külső és millió belső akadályt egyszer majd kijön, kidadogod magadból. Őrült kockázatot vállalsz, de egyszerűen nem tehetsz mást. Ez a dolog transcendens oldala, de erről nem beszélünk már, lerágott csont. A másik a program, amelyet vagy kívülről kapják a művészek - s akkor van könnyebb dolguk, vagy maguktól kell kitalálniuk, s ez a veszélyesebb, sikamlósabbb, erre találsz valószínűleg sok rossz példát, elfuserált, kielégítetlen önkifejezési vágytól eltorzult szörnyetegeket. De ezek között vannak remekművek is. A független, vagy autonóm művészet első fecskéjének az öreg Rembrandtot tartják, és a 19. század második felétől egyre határozottabban artikulálódik a művészet függetlenségének, társadalmi struktúráktól való szabadságának eszméje. Ma már szinte senki nem gondolja ezt komolyan, és valóban, megnyitókra, partikra járnak a profi művészek, építik szociális hálójukat és egyben határok nélküli horizontális és vertikális hálózataikat is. Keresik a programot: diskurzusokban, személyes kapcsolatokban, tapasztalatokban, stb. Nincs ebben semmi különös és rossz, csupán praktikus megoldás.

 

"Ezzel összefüggésben szerintem tagadhatatlan, hogy világunk elidegenedett, híján van valamiféle archaikus otthonosságnak, meghittségnek, ami, ha soha nem is létezett, most mindenesetre hiányzik."

 

Na igen. Nekem például nem hiányzik ez az archaikus otthonosság. De nem is érzem magam elidegenedettnek. Vagyis jól vagyok. Valóban kicsit több energiába kerül kialakítani a szűrés, válogatás, választás technikáit és módszereit, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ez az, amit meg kell tanulni, hogy ebben a kaotikusnak tűnő világban otthonunk legyen. De ez nyitott elme nélkül nem megy, mert az információ anyagtalan, túltengése a szellemet támadja meg, amelynek első reakciója az elvágyódás egy saját maga által kreált világba, amely az érzékelt komplementere. Fata morgana, csalóka délibáb. Dolgozni azért kell, hogy az ember saját szellemének entrópiáját leküzdje. A szűrést és értelmezést tanulni kell, s ebben valóban nem vagyunk még elég jók.

 

"nem tudom elfogadni az önelégültséget, az öntömjénezést, a megalomániát, a cinizmust és arroganciát, amit a sztárkultusz, a fényes magazinok és a nemzetközi monstre rendezvények képviselnek (a kortárs képzőművészetben ugyanígy)"

 

Nem kell elfogadni. De ha belegondolok, akkor ez nem más, mint a világ egyenlőtlenségének reprezentációja, s mint ilyen, része ennek a világnak, amelyen nincs mit elfogadni vagy nem elfogadni. Nem hiszem, hogy számodra ez a lehető világok legrosszabbika, mert olyan helyzetben vagy, hogy megteheted: figyelsz, szűrsz, szelektálsz, válogatsz, új képet raksz össze a darabokból, kitalálod magad majd szétszóródsz. Hatsz, alkotsz, gyarapítasz:-)), ha akarod, ha nem, csak nem mindegy, hogy ezt milyen előjellel teszed. Felfogsz-e, tanulsz-e ebből a te kortárs világból valamit, amit továbbadhatsz vagy inkább elmenekülsz előle és feltalálod a múltat?

Üdv: perika