Kitüntetés "korkedvezménnyel"

A Herder-díjas Böhönyey János a miskolci fonodára a legbüszkébb.

Mi köze Herderhez annak, aki építész? Aki beépített szekrények, konyhák és variálható mobilbútorok sorozatgyártásával, mezőgazdasági és ipari épületek tervezésével foglalkozik?
Csak annyi, hogy mindezek mellett egyetemi tanár, az építéstudományok kandidátusa, a Magyar Építőművészek Szövetségének alapító tagja (ma már Magyar Építészek Szövetsége), örökös tiszteletbeli elnöke, az Építészek Nemzetközi Szervezetének egykori alelnöke, közel húsz könyv és jegyzet szerzője, és akinek számos elismerése után 2001- ben életművéért a kelet-európai művészeknek és tudósoknak járó Herder-díjat adományozták.

Lázár Fruzsina interjúja a Magyar Nemzetben Böhönyey Jánossal.

Már egészen fiatalon híres, elismert szakemberek közé tartozott. Hogyan jutott ennyire magasra?

Már a kaposvári gimnáziumban kiderült, hogy jó a rajzkészségem, ezenkívül a fizika és a matematika is az erősségeim közé tartozott, innen egyenes út vezetett a Műegyetem építészmérnöki karára. Egyetemistaként bedolgoztam különböző tervezőirodákba, gyakorlatra pedig Kiss Ferenc építész keze alá kerültem a Várba, már ekkor nagyon sokat tanultam.
A diplomázás után az IPARTERV-ben kezdtem tervezőként, nemsokára szakosztályvezető lettem. Nem mondhatom, hogy a gyors előrelépés kizárólag előnyt jelentett, hiszen vezetőként gazdasági tervekkel is foglalkoznom kellett, és ez az építészettől vette el az időt. Ettől függetlenül itt már nagy kihívások vártak rám, például az újpesti vákuumtechnikai gépgyár vagy a diósdi csapágygyár, illetve amire azóta is a legbüszkébb vagyok: a miskolci fonoda épületének megtervezése.


1955-ben, harmincévesen, Ybl-díjat kapott érte.

Nagy elismerésnek számított, hiszen én voltam az egyetlen, aki ilyen fiatalon megkapta ezt a díjat. Eredetileg fonodát és szövödét kellett volna tervezni Miskolcra egy korábbi beruházásból maradt vasbeton építménybe. Végül csak fonoda lett, de az is nagyon jól sikerült, még ma is az ország legkisebb önköltséggel dolgozó fonodája. Egy ilyen épület megtervezése nem egyszerű, hiszen klímaigényes teret kell létrehozni, amely mindig megfelelő szinten tartja a levegő hőmérsékletét és páratartalmát. Ezenkívül fontos, hogy a beruházás gazdaságilag megtérüljön, vagyis a fonoda többszörösét termelje annak az értéknek, amennyibe az építése került. És természetesen, esztétikusnak kell lennie. A miskolci fonoda tervezésekor sikerült mindegyik követelménynek maximálisan megfelelni.

Úgy tudom, építészként a bútorgyártással is kapcsolatba került.

Amikor az országban megindult a tömeges lakásépítés, és sorra gyártották az úgynevezett csökkentett funkciójú (nevezzük nevén: lakótelepi) lakásokat, a bútorgyárak még bőszen ontották a nagy családi házakba, villákba való testes bútorokat. Ekkor írtam egy levelet a minisztériumnak, hogy jó lenne változtatni ezen. A levelem hatására kiírtak egy pályázatot kis lakásokba való korszerű bútorok építésére. Később aztán létrejött az óbudai kísérleti lakótelep, ahol a díjazott pályaműveket beépítették a különböző helyiségekbe. Így kialakult egy olyan korszerű gyártmánysor, amely a padlótól a mennyezetig kihasználta ezeknek a kis lakásoknak a belső terét. Ezekből az elemekből indult meg aztán a sorozatgyártás.
Később a minisztérium létrehozta a típustervező intézetet, ahol a sorozatban készülő lakásokkal foglalkoztak. Ide kerültem én is, a feladatom ipari-mezőgazdasági épületek tervezése volt. Ekkor születtek azok a döntések, amelyek aztán évtizedekre meghatározták, sőt még ma is meghatározzák az ország építészetét. Például az intézet eleinte az épületeket akarta tipizálni. Mi javasoltuk, hogy sokkal egyszerűbb lenne az épületelemeket típusba sorolni, hiszen a gyártási tendenciák gyakran változnak, a meglevő elemeket pedig sokkal könnyebb egymással variálni. Mi értük el azt is, hogy a nagy lakóblokkokba óvodát, bölcsödét is építsenek.


Jó szakemberhez méltóan külföldön is szerzett mesterségbeli tapasztalatokat.

1964-65 között Angliában a P. Falconer and Partners irodában dolgoztam, 1975-ben pedig az Egyesült Államokban tanulmányoztam az építésiparosítást. Külföldi útjaim többszörösen megtérültek mind az országnak, mind saját magamnak, hisz én ismertettem meg az országot azzal az angol matematikus által kidolgozott méretkombinációs metodikával, amelyet azóta is hasznosítunk a rendszertervezésben, ugyanakkor a Műegyetemen 1984-ben megindult az angol nyelvű oktatás, itt én oktatom az épületszerkezetek tárgyat. No meg a nemzetközi tisztségek betöltéséhez sem ártott a jó angol- nyelv- tudás.
A Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) alapító tagjaként 1967-től részt vettem az Építészek Nemzetközi Szervezetének (UIA) munkájában is, később beválasztottak az UIA tanácsába is. Ez a szervezet a világot régiókra osztja, én a második régió elnöki tisztét töltöttem be.

Soha nem érezte úgy, hogy a rengeteg hivatalos feladat elveszi az idejét az építészmérnök igazi rendeltetésétől, a tervezéstől?

Tíz évig voltam aktív tervező. Utána már inkább csak kísérleti épületek, építési metodikák megvalósításával foglalkoztam. Természetesen hiányzott és hiányzik az életemből a klasszikus értelemben vett építőművészet, de döntenem kellett, mit akarok. Ha az ember tisztségeket és ezzel együtt nagy felelősséget vállal, akkor ebből kiszállni egy idő után szinte lehetetlen. Ugyanakkor mégsem lettem hűtlen a szakmához, hisz a tanítás, az írás mind az építészethez kapcsolódik.


Az Ybl-díj, a Munka Érdemrend arany fokozata és a Schinkel-érem arany fokozata után ebben az esztendőben Herder-díjat kapott. Mit jelent Böhönyey Jánosnak ez az elismerés?

Amikor Alfred Toepfer Stifung, a milliárdos gabonakereskedő megalapította a díjat, még vasfüggöny választott el minket a világ nyugati felétől. Ez később megszűnt ugyan, de a díjat azóta is kizárólag kelet-európai művészeknek és tudósoknak adományozzák. Heten kapják meg évente. Hogy nekem pontosan mely tevékenységemért adták, nem tudom, az oklevél szövege mind a művészeti, mind a tudományos múltamra utal, bár az utóbbit némileg hangsúlyosabbnak érzem. A jelentős pénzjutalom mellett minden díjazott ajánlhat egy fiatal tehetséges szakmabelit, aki egy évet tölthet ösztöndíjjal a bécsi egyetemen. Én Reisch Richárd frissen doktorált építészt ajánlottam, akit igazán tehetségesnek tartok. Persze, a legjobban annak örülök, hogy Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Kányádi Sándor és még számos kiemelkedő művész, tudós mellett, hetvenhat évem ellenére (a díjat csak hetvenéves korig adják) én is részesülhettem ebben a nagy megtiszteltetésben.

(SAB-lapszemle - Forrás adat: Magyar Nemzet/2001.07.12./15.p. Az interjút készítette: Lázár Fruzsina)