építészet : környezet : innováció

Kohó

Éjjel fél három. Csend. Az esti koncert hangjai már lecsendesedtek. Most a gondolatok beszélgetéseink, vagy mások társalgásából kihallott, észrevétlenül beépült visszhangok ívét rajzolják. Az elmúlt este emlékeit. Bemutatjuk Baló Dániel, Bene Tamás, Eke Dániel és Pilaszanovich Jakab munkáját.

Az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál programsorozatának egyik rendszeres koncerthelyszíne a Bencés Gimnázium tornaterme, mely évről évre más formában mutatkozik. Ez mindig egy efemer beavatkozás, ami a tér eredendő funkcióját hivatott tompítani, feledtetni, mintegy megalapozva, segítve egy erős szellemi történés létrejöttét. Az idei installáció identitása két tőről fakad, ám szorosan összefonódik. Az egyik szál egy építészeti gondolat mentén halad, mely azt kutatja, hogy egy alárendelt díszlet miként tud önmagában érvényesülni az előadás után, míg a másik az erre adott válaszban teljesedik ki, ahol Alvin Lucier "I Am Sitting in a Room" című munkája nagyban inspirált minket.

Kohó, fotó: Bujnovszky Tamás

KONCERT

Doboz a teremben. Egy kibélelt, eredeti funkcionális minőségétől megfosztott tér, mely a külső fényeket megtörve, elmosva engedi csak át. Ebben a térben egy "szétnyílt" geometriai test lebe , lapjai úsznak a nézők felett, várva a pillanatot, hogy leereszkedhessenek és egy kubus határozott formáját öltvén összeállhassanak. / felvétel zajlik /

ÁTALAKULÁS

Az előadás végeztével a zenészek és a hallgatóság, valamint instrumentjeik lassan elhagyják a termet, a hangok elnémulnak, a díszlet vizualitást szolgáló funkciója érvényét veszti. A megüresedett tér padlójára ereszkedve a palást síkjai bezárulnak, egy kocka tömegét hozva létre.

Kohó, fotó: Bujnovszky Tamás

Az esti koncert a terem falai közt rekedt. Az eddig "bentként" érzékelt terem külvilággá alakult. Két térfogat, két nyomás. A pénteki hanganyag újra és újra lejátszódik és felvételre kerül a terem egyéb hangjaival együtt, majd ez a friss felvétel játszódik le következőre és így tovább. A látogatók léptei, beszéde és a környező hangok keverednek az önmagát folyamatosan alakító, felülíró felvétellel, ami az idő múlásával egyre kevésbé felismerhető, míg végül a környezet zaja teljesen el nem homályosítja azt. Később ezek az időben egymásra rakódó rétegek egyetlen vibráló, mélyen morajló, öblös rezgésként állnak össze a sokszori lejátszást/rögzítést követően. Akár egy emlék, mely az idő múlásával fokozatosan, egyre halványul, majd elveszíti körvonalait.

A terem közepén összeállt kocka, a koncert ”utóéletének” referenciapontja. Szűk, hangszigetelt tere zárványszerűen őrzi a péntek esti előadás kristálytiszta verzióját. Az idő múlásával a kocka belseje és a kinti tér közötti kontraszt egyre növekszik. A látogatók egykori jelenlétét egy vizuális inger is megidézi; a kartonréteggel takart sötét padlón a nézők léptei lábnyomot hagynak ezek sűrűsödésével népesül be újra a láthatatlan koncert. A falak és a mennyezet eltakarására, valamint a kocka palástjának kialakítására is fekete geotextíliát használtunk. A kocka falaiban található fénycsöveket a padló síkján helyeztük el, az említett külső palást valamint egy másik ferde síkban kifeszített fehér textil közé, melynek célja egyfajta diffúz, fokozatosan elhalkuló fényhatás létrehozása volt. Ez a jelenség azt eredményezte, hogy a kocka felső éle már kevésbé volt érzékelhető, és oldódni kezdett a terem sötétjében, míg ennek pandantja, a teremmel alkotott metszésvonalat volt hivatott hangsúlyozni.

Kohó, fotó: Bujnovszky Tamás

A kocka belsejébe két hangszigetelt ajtón keresztül juthattunk, melyek köztes terében nem helyeztünk el fényforrásokat, így ez a szűk embernyi tér egy zsilipként funkcionált, és a bejutás metódusát egy többlépcsős folyamattá alakította: az ajtónyitás alkalmával a két tér vizuálisan és hangilag sem mosódott egybe. A kocka belsejének padlóján szétszórt fehér lisztet a doboz alsó éléből kiszűrődő surlófény világította meg. A lábnyomok konzerválták a látogatók jelenlétét, akik a kockából kilépve széthordták e kontrasztanyagot a terem fekete padlózatán, így a terem vizuális változáson is keresztülment. A folyamatosan változó lenyomati kép, valamint az újból és újból lejátszott, s egymásra másolt zenei és zaj szintű rétegek indukciós pontjában a látogató állt, aki jelenlétével alakíthatta a hely karakterét. A tér  folyamatosan változó vizuális és hangi paraméterei, egyfajta "öntudatot" kölcsönöztek az installációnak, mely minden látogatás alkalmával többet, a megélt idejével egyenlő tartalmat közvetített.

Éjjel fél három. Csend. Az esti koncert hangjai már hátrahagyottak. Most a gondolatok beszélgetéseink, vagy mások társalgásából kihallott, észrevétlenül beépült visszhangok ívét rajzolják. Az elmúlt este emlékeit. 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »