Kreativitás versus betonozás, városfejlesztés civilekkel versus városfejlesztés civilek fölött, állam verus önkormányzat (kormány versus ellenzék), építkezés koncepció nyomán verus koncepció építkezés nyomán – nagyjából e pólusok között feszült a Kortárs Építészeti Központ ironikusan Pécs 2011 címen meghirdetett június 15-i beszélgetése. Aki egy kicsit is nyomon kísérte az elmúlt öt évben a pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt történetét, annak ez a néhány ellentétpár már nem újdonság, s azt is látja, hogy persze a helyzet nem ennyire fekete-fehér, sokkal több a finom átmenet, sokkal nagyobb a szemléletbeli-hozzállásbeli keveredés, vagy pontosabb kifejezéssel élve, a zűrzavar.

Gyakran elhangzott a beszélgetésen az „állatorvosi ló” kifejezés: egyre inkább úgy tűnik, hogy Magyarországon csak ezen szegény állatok száma nő, de a vizsgálatokból kinyert észleletekből rendre nem alakul ki pragmatikusan használható tapasztalat. Ezerszer hallottuk már a nagy közösségi-társadalmi együttműködést igénylő – dugába dőlt, vagy legalábbis felemás végeredményű – projektek kapcsán a „nagy tanulságot” – errefelé óriási sablonkészlete van már a vádnak és az önvádnak.

A KÉK beszélgetésén azonban kivételes módon egy-egy pillanatra sikerült kilépni e retorikai fordulatok csapdájából, s a résztvevők mintha a valódi okokat kapizsgálták volna. Felmerült ugyanis, hogy a projekt megvalósítása – bizonyára a legjobb szándékoktól vezérelve – túlságosan a mennyiségi szempontokra, az egyre nyilvánvalóbban túldimenzionált „betonozásra” koncentrált, miközben a város elvesztette a saját civiljeit, vagyis szellemi energiáinak jelentős részét, s a kezdeti lelkesedés után csöndben érdektelenné vált az eredetileg bevonzani kívánt kreatív ipar és gazdaság számára.

Az EKF-év fele lassan eltelik, s szinte csak vádakat hallani: Pécs nem tette magát témává sem önmaga, sem az ország, s főként Európa számára, nem sikerült megvalósítania azt a nagy tervet, hogy kimozdítsa Magyarországot abból az áldatlan helyzetből, melyben a kulturális javak túlnyomó része Budapestre irányul, illetve ezt a problémát még csak vitaalappá sem tudta tenni, s nem tudta kihasználni azt a nagy nyilvánosságot biztosító keretet, melyet az EKF-cím biztosítana.

Szemerey Samu, azt est moderátora felvezetésében arra is rámutatott: a pécsi EKF különlegességének számít, hogy a projekt – szemben a 80-as években lefektetett elvekkel – komplex városfejlesztési beruházásokhoz kapcsolódik, s ez a szemlélet – úgy tűnik – a további EKF-programokban is követésre talál. Ez a koncepció azonban számos buktatót rejt magában, hiszen a mérleg nyelve könnyen a látványos, s ekképp a médiában jól eladható építkezések oldalára billenhet. Ez az esetleges aránytalanság az újonnan létesített intézmények felduzzasztásához vezethet, amelyet aztán az EKF-év lezárulta után felettébb nehéz megtölteni „tartalommal”, ha a rendezvénysorozat nem teremti meg a megfelelő társadalmi alapokat, és a széleskörű gazdasági-kulturális kapcsolati hálót.

Ahogy a beszélgetésen is kiderült, Pécs esetében sokan éppen ettől félnek. A még átadás előtt álló épületek, a Török és Balázs Építészeti Kft. tervei szerint épülő Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont, az Építész Stúdió jegyezte Koncertterem és Konferenciaközpont, valamint az MXCVI iroda elképzelései szerint újjépülő-átépülő Zsolnay-gyár (ún. Zsolnay-negyed) hosszútávú sorsát bizonytalannak, tisztázatlannak látják. A nagyszabású köztérfejlesztése, főképp a Széchenyi-és Kossuth téri projektek problémái az utóbbi hónapok aktuálpolitikai akcióiban is szerepet kaptak.

Nagy Csaba, Pécs fideszes alpolgármestere a problémák forrásának az állami bürokráciát nevezte meg: mint mondta, a helyi politikában konszenzus volt az EKF-projekt kapcsán, ám Budapest az előkészítő munka levezénylését rendre akadályozta lassúságával, rugalmatlanságával, a projekttel kapcsolatos pénzügyi tájékozatlanságával. Hangsúlyozta, hogy a pályázatokat rendszeresen későn írták ki, az építkezéseket pedig számtalan indokra hivatkozva nem engedték elkezdeni.

Megerősítette Nagy Csaba szavait Merza Péter, az EKF-program fejlesztési igazgatója, aki az ellenszél ellenére nagy teljesítménynek tartja mindazt, ami történt: „Pécs ma úgy néz ki, ahogy elképzeltük, a város tele van programmal és turistával.” – mondta, majd rámutatott, hogy rengeteg volt a nehézség, a projekt korai időszakában súlyos balestet szenvedett Toller László polgármester, s utódja, Tasnádi Péter sajnos meghalt. Kiemelte, hogy nem volt állandó fővárosi érdekképviseletük, s a kormány nem ismerte a kapcsolódó pályázati rendszereket, a pénzfelhasználás módjait, s a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nem ún. nagyprojektként kezelte az ügyet, ami nagyon hátrányos helyzetet teremtett.

Horváth András, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke szembe helyezkedett Nagy Csaba és Merza Péter álláspontjával: a pénzügyi és beruházás-központú szemlélet mellett a helyzet számos további problémára is rávilágít. Az a csodás pillanat, amikor 2005-ben a város vezetése rájött, hogy a „civil kompetencia” nélkül nem lehet sikeres az EKF-program és nem lehet megvalósítani azt a nagyszabású kulturális léptékváltást és paradigmaváltást, amely a nyertes koncepcióban állt, hamar elillant – hangsúlyozta. A kulturális alapú városfejlesztés eszméje a következő évben már nem állt a pécsi politikai vezetés érdekében, a civileket kiszorította a projektből. A kezdeti zsongás, a lelkesítő nyilvánosság, a politika nyitottsága 2006-ban fokozatosan megszűnt, s az év végére a civilek is belefáradtak a küzdelembe. Horváth András a pécsi önkormányzatot éppúgy vádolja rugalmatlansággal, mint ahogy az önkormányzat ugyanezzel ostorozza a kormányt. „Pécs ugyanolyan, mint az egész ország – Pécs nem tudta kiszakítani magát Magyarországból, éppúgy nem tudott túllépni saját szellemi nívótlanságán.”

Gauder Péter, a Studio Metropolitana Nonprofit Kft. ügyvezetője ezt azzal magyarázza, hogy a szervezeti rendszer, illetve a menedzsment volt alkalmatlan a Magyarországon új városfejlesztési szemlélet érvényesítésére, képtelen volt befogadni az „alulról jövő” civil kezdeményezéseket, melyek Pécset a kreatív ipar fellendítésével és új kulturális hálózatok kiépítésével akart alapokat emelni az friss gazdasági kapcsolatok számára. A bezárkózó önkormányzat és projektmenedzsment ehelyett a nagy, tartalmilag üres, nem „társadalmasított” építkezésekre koncentrált, s ekképp nem tudták képviselni azt, amit a civilek mondtak a saját városukról: „a város lelke veszett el” – mondta. „Láttam előre, hogy minden megvalósul, de elmarad az orgazmus.” Pécs nem tette fel magát a kreatívok mentáltérképére, s így a ma legelőremutatóbbnak tűnő forma, az ún. kreatív gazdaság kialakításának esélyét is elveszteni látszik.

Nem látja másképp mindezt Somlyódy Nóra újságíró, a Pécs2010-ről szeptemberben megjelenő könyv szerzője sem: szerinte attól az időszaktól kezdve, amikor megszakadt az ügyek „sima menete”, lehetetlen eldönteni, hogy az állam, vagy az önkormányzat követett-e el nagyobb hibákat. Pécset azonban nem lehet elrontani, az ember ma még szebb tereket lát ott, s a feszültség sem igazán érezhető az utcákon, ugyanakkor a város nem tette magát témává, az EKF „nem történik”, s az értelmiség szinte teljesen hiányzik a programokból. – tette hozzá.

Merza Péter a kritikákra az „időhorizont” szempontját hozta fel ellenvetésként. Mint kiemelte, hatalmas jogi útvesztőn kellett átmenniük rövid időn belül ahhoz, hogy idáig eljussanak – a pénzügyi keretek nagyon későn jöttek létre, s egy idő után már csak arra tudtak koncentrálni, hogy meneteljenek előre. „Létrejöttek dolgok, s ha már minden megvan, akkor el lehet kezdeni újragondolni a várost és annak kultúráját. Most ez az út; nincs paradigmaváltás, biztos van valahol, de nem itt…” – mondta. Nagy Csaba ennek kapcsán kifejtette, hogy már elkezdtek foglalkozni az új intézmények szervezeti rendszerének felállításával. Elárulta, hogy a Koncertterem és Konferenciaközpont egyik vezetője Ruzsa Csaba, a Pécs2010 Menedzsmentközpont Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója lesz. Szavai azt sejtetik, hogy ezeknek a hatalmas intézményeknek olyan bődületes teljesítményt kellene produkálnia ahhoz, hogy önfinanszírozóvá váljanak, amelyre aligha van esély, s így a komolyabb és rendszeres állami támogatás elkerülhetetlennek látszik.

Haba Péter