Pécs viselheti 2010-ben Európa kulturális fővárosának címét - hozta meg bölcs döntését a múlt héten a kormány. A vesztesek fanyalognak, de a jóízlés határán belül; az örömünnep elmaradt, de az esély a vidéké.

A kormány gyaníthatóan a tanácsadó testület közel egyhangú véleménye miatt hozta előre a döntés időpontját, de szerepet játszhatott ebben a legújabb pletyka is, miszerint a zsűri véleményét más bizottságok felülírhatják. Annál is inkább, mert augusztusban elterjedt a pletyka: "előre el van döntve", a hét induló magyar város közül melyik lesz a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címre kiírt pályázat nyertese. Természetesen Budapest.

A szóbeszédre Takáts József irodalomkritikus, a pécsi iroda vezetője a pályázat komolyságát és magyarországi tétjét hangsúlyozó írással reagált az Élet és Irodalomban. Az ország kulturális egyközpontúságáról indított diskurzus azonban a Budapest-hívek hatására rövidesen a főváros és a vidéki városok pozícióharcának irányába csúszott el. És ezzel nagyjából ki is merült az az eszmecsere -­ jóllehet a nyilvános vitát a pályaművek tartalma is megérdemelte volna, hiszen a kiírással kiváló alkalom kínálkozott arra is, hogy egy-egy város a kulturális adottságait és városfejlesztési szándékait a lokális és országos szempontokon túl az európai kultúra összefüggéseiben fogalmazza meg. A hat vidéki város számára kimondva-kimondatlanul ez volt a pályázat egyik legfontosabb tétje: vajon lesz-e olyan város e hazában, amely Budapest mellett jelentős kulturális szereplőként léphet fel, és a turizmus-divatok sodrásán túl is szerepelhet a nemzetközi kulturális térképen. Pécs kiválasztása a viszontagságos előzmények és politikai kampányfogások dacára vitathatatlanul a közelmúlt legígéretesebb kultúrpolitikai lépése volt.

Előzmények

Az 1985-ben indult EKF-sorozatban tizenhárom éven keresztül fővárosok szerepeltek, azóta nem ők részesülnek előnyben. A kisebb nemzetközi súlyú, de a kulturális átalakulás lehetőségét magukban hordozó városok melletti döntések persze önmagukban még nem garantálják e helyek világhírét. 2000-ben párhuzamosan kilenc város volt EKF, ez a pénzeket és a figyelmet is megosztotta. Rotterdamban a 2001-es titulus csak feltette a koronát egy hosszú városfejlesztési folyamat végére; Graz viszont a 2003-as címmel minden babért learatott, és jelentős építészeti, művészeti és turisztikai állomás lett Európában (bár azóta is küzd az új intézmények fenntartásával). Az esélyteremtés tendenciája mindazonáltal egyértelmű. Ebben a szellemben készült Németország is a 2010-es szereplésre. Két várost terjesztett fel az Európa Bizottság elé: Essent, a klasszikus ipari központot és a földrajzilag és kulturálisan is periférikus keletnémet Görlitzet.

A magyarországi pályázat első fordulójában kiesett Kaposvár, Kecskemét, Székesfehérvár és Veszprém, maradt Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Miskolc, Pécs és Sopron. A második fordulóban a kulturális minisztérium határozottan "kulturális alapú városfejlesztési koncepciókat" kért, azaz a kulturális befektetések ösztönző erejére, gazdasági és társadalmi megtérülésére helyezte a hangsúlyt, egy regionális hatókörű program összefüggéseiben. A "kulturális alapú városfejlesztési modell" a 80-as évek óta szerepel az urbanisztikai fogalomtárban, az utóbbi években több 19. századi ipari város identitása ennek jegyében fogalmazódott át közösségi, kulturális várossá (például Rotterdam vagy Bilbao).

A kulturális főváros cím tehát több egy "tiszta udvar, rendes ház" kitüntetésnél, viszont nem is terülj-terülj-asztalkám. A megvalósításhoz szükséges források töredékét, legfeljebb egymillió eurót biztosít az Európai Unió, míg a kiadások felét eddig általában a nyertes városok teremtették elő, a magánszféra jelentős szerepvállalása mellett. Pécs a II. Nemzeti

Fejlesztési Tervtől számíthat forrásokra a 2007 és 2013 közötti periódusra: bonyolítja viszont a tervezést, hogy 2008 előtt innen nem számíthatnak bevételre.

A második forduló

Bár a pályaművek tartalmáról az országos sajtóban alig alakult ki érdemi vita, számos helyi kulturális folyóirat tárgyalta a kérdést. Pécsett gyakorlatilag az Echo hasábjain forrt ki a koncepció, Debrecen a Disputát használta, míg a fővárosi önkormányzat az Octogont szponzorálta egy népszerűsítő szám erejéig. Az egyetlen fórum, amely nyilvánosan véleményt formált a pályázatokról, maga a nemzetközi tanácsadó testület volt, amely a kormánynak tette meg ajánlatát. A zsűri indoklását az motiválta, hogy a pécsi pályázat "vette a legkomolyabban" a kulturális városfejlesztési programot és a regionális és európai összefüggések kidolgozását, emellett a koncepció "valamennyi elemének szerves része" a decentralizáció. A kulcsszó ebben a "szerves" lehet, hiszen a decentralizáció vágyát mindegyik vidéki pályázat tartalmazta. A zsűri ajánlásából az is kiderül, hogy Pécset Miskolc, majd Debrecen követi a rangsorban, a budapesti pályázatot pedig csak a soproni tudta alulmúlni.

Az EKF kínálta páratlan lehetőséget mind a hét város eltérően fogta fel, bár mindannyian az identitásbeli és intézményi hiányokból indultak ki: elsősorban a város és a városlakók számára próbáltak új értékeket és jelentéseket felmutatni, megerősíteni a kulturális intézményhálózatot és nemzetközivé tenni a már hagyományos kulturális programsorozatokat. A régiós és európai identitás megfogalmazása ennél nagyobb kihívásnak bizonyult (az anyagokból szinte kicsordultak a "nyitunk", "összekötünk" stb. fordulatok). Az is feltűnő volt, hogy az önkormányzati bürokrácia berkeiben működő programirodák - a többségnél ez volt a felállás -­ inkább hagyományos idegenforgalmi és értékvédő szempontból közelítették meg a kérdést, míg a civil értelmiségiekből álló csoportok több formabontó ötletet, s kiforrottabb koncepciókat hoztak. Volt, ahol a szimbolikus gesztusokból jutott több, másutt inkább a szükség dominált.

"Budapest a tiéd is" -­ vágta mellbe a budapestieket a fővárosi pályázat, mely a víz és nagyváros kapcsolatát helyezte a középpontba, s a Duna-parton illetve a Dunán megvalósítható építészeti tettekre koncentrált. A listán szerepel két jelentős ipari épületegyüttes, az óbudai gázgyár és a közraktárak funkcióváltása, aztán számos "parazita-jellegű" építmény (üvegbuborék a Margithídon, vízen lebegő kávézók és kiállítási terek) ötlete. Élményfürdőt terveztek továbbá a Citadellára és gyalogoshidat a Vigadó és a Várbazár között. Budapest a koncepciót a "kreatív városfejlesztés" jegyében, az élhető város garanciájaként ajánlotta fel, ám homályban hagyta, hogy folyó és város kapcsolatának erősítése miért válasz a város gondjaira.

A debreceni pályázat volt az egyetlen a budapesti mellett, amely sztárépítészi gesztusokat is alkalmazott volna, mégpedig a múzeumépítész Yoshio Taniguchi meghívásával egy üveghegy-installáció tervezésére. A nagy gesztus bevált Grazban (és Sydney-ben, Bilbaoban stb.), de míg másutt a kulturális intézmény igényét kapcsolták össze egy főárambeli tervező munkájával, Debrecenben ez inkább figyelemfelkeltésnek tűnt. A pályázat plasztikusan írja le, hogy a periférián tengődő városnak égető szüksége van a kihasználatlan kulturális potenciál kibontakoztatására és új közösségi terek létrehozására. Miközben átélhetővé teszi, hogy a városszövet elbeszéli a város történetét, a már részben folyamatban lévő építészeti beruházások látványtervei kifejezetten plázahangulatot keltenek (egyébként az EKF-felhívás külön hangsúlyozza, hogy ajánlatos az új épületekre nemzetközi építészeti tervpályázatokat meghirdetni).

Egerben tartotta magát a Kepes György szellemi hagyatékát bemutató vizuális központ és a "Város a város alatt" beruházás mint két húzóprojekt, amelyek többek között szellemes panelrehabilitációs javaslatokkal és egy extrém sportok űzésére alkalmas parkkal egészültek ki. A győri koncepció az első fordulóban három új, belvároson kívül létesítendő kulturális intézményt javasolt egy villamosvonallal összekapcsolni - ám ennek a második kör új munkacsoportja csupán néhány elemét használta fel, kiegészítve hagyományos kulturális programokkal. A Győrtől a második fordulóban is független pályázattal jelentkező Sopron változtatott talán a legkevesebbet, ott továbbra is a "Szabadság, szerelem" jegyében Haydn és Liszt munkásságára helyezték a hangsúlyt.

A miskolci pályázat a város minden létező kulturális értékét felvonultatja: új kulturális közösségi tereket, köztér- és műemléki rehabilitációt, a természeti környezet kivételes adottságai és az ipari tradíció kiaknázását, valamint az indusztriális terek átminősítését. A pályázatírók Rockmúzeumot, Science Erőműt, őskőkori élményparkot és rengeteg programot álmodtak. Művükből úgy tűnt, mintha a város karakterét meghatározó szocialista városépítészet zárójelek közé került volna - pedig talán a város lakótelepei és azok lakói profitálhattak volna leginkább a programból.

Az eredmény

A pécsi pályázat elegáns könyvformában jelent meg, "Határtalan város" címmel. A regionális összekötő szerep gondolata az első pályázatban is hangsúlyos volt, ez mostanra egy nemzetközi kisrégió, Nyugat- és Délkelet-Európa határvidéki kulturális központjának ötletévé forrta ki magát. Az urbanisztikai stratégia a nemzetközi kulturális városfejlesztési tapasztalatok hatására változott meg. Míg másutt a kulturális városfejlesztést inkább pontszerűnek tűnő építészeti akciók soraként értelmezték, a pécsi pályázat az urbánus kultúra telítését ajánlja: a közterek sokoldalúbb használatát, a belváros bővítését és a lakótelepi környezetek emberbarát átformálását. Az új kulturális háromszög ötlete - amit egy ezer fős zenei és konferenciaközpont, a Zsolnay-gyár területe mint új kulturális negyed és egy új kiállítótér alkot -­ a városon belül is folytatja a decentralizációt. Mindemellett a programnak nem a 2010-es nagy durranás a célja, hanem egy hosszú távú folyamat elindítása a "felvezető évek" nemzetközi kapcsolatteremtési eseményeivel. A program megvalósítására Pécs 44 milliárdos költségvetést tervezett.

A legszilárdabb pécsi és a legszínesebb budapesti koncepció keletkezését összehasonlítva feltűnik, hogy míg Pécsett civil, Budapesten városházi kezdeményezésre indult meg a kidolgozása. Budapest valahogy túlélte az első fordulót, aztán -­ már a második kör hajrájában - Bojár Iván András művészettörténészt bízták meg a projekt igazgatásával. A budapestiek utólag a honlapról és a hirdetésekből értesülhettek a pályázatról, ami a legnagyobb jóindulattal sem értelmezhető a városlakók bevonásaként a város jövőjének alakításába. Az eredmény egy csapongó szöveg lett, amit sztárallűrökkel pózoló látványtervek és százmilliárdos költségvetés kísért. A projekt kidolgozására az önkormányzat nagyvonalúan százötvenmillió forintot költött el (ez nem tartalmazza a kampány költségeit). Budapesti szemmel ezt a kudarcot nehéz másképpen látni, mint intő jelet: Budapest gyenge regionális szerepe, bénító városfejlesztési terve és egyre használhatatlanabb közterei aligha jogosítanak fel nagy reményekre.

A pécsiek számára a kulturális főváros cím már a grazi évben, 2003-ban nagy esélynek tűnt, és civil értelmiségi körökben már akkor -­ amikor még Magyarország szerepeltetése sem volt biztos -­ elkezdődött a gondolkodás Pécs lehetőségeiről. A pályázatot elkészítő csapat idővel, bár nem konfliktusoktól mentesen választódott ki, miközben a koncepció a városi fórumokon tovább csiszolódott. A város hírhedten erős MSZP-s vezetése a második pályázat kidolgozására elkülönített százmillió forintból hagyta a pályázati központot dolgozni. "Szerencsés lenne, ha az eddigi autonómiánk továbbra is megmaradna. Nyugat-Európában általában not-for-profit menedzsmentközpontok szervezték a programot, remélhetőleg így lesz ez nálunk is" -­ mondja Takáts, sejtetve a buktatók lehetőségét is.

Akárhogyan is lesz, a pécsi kezdeményezés a múlt szerda óta már nem a város belügye, hanem az unióban Magyarországot reprezentáló hivatalos pályázat. Takáts József reméli, hogy a cím elnyerése "az ország kulturális decentralizációs folyamatának csak a kezdő lépése volt. A folytatása szükséges lesz ahhoz, hogy a kulturális főváros-év sikeres legyen." A legtöbb város is úgy nyilatkozott, hogy a fejlesztések egy részét így is megkísérli megvalósítani, ami azért sem meglepő, mert a pályázatok az önkormányzatok városfejlesztési koncepcióiból indultak ki; Pécs pedig 2010-ben bevonja a programsorozatba a többi induló várost is.

A tanácsadó testület tagjai:

• Liz Barrett újságíró (Nagy-Britannia)
• Dr. Enyedi György kutatóprofesszor
• Dr. Garamhegyi Ábel, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium helyettes államtitkára
• Julius Horváth egyetemi tanár (Szlovákia)
• Kovács János Mátyás közgazdász
• Dr. Ladányi János szociológus
• Greg Richards, a Tourism Research and Marketing UK partnere (Nagy-Britannia)
• Dr. Schneider Márta, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára
• Dr. Somogyi Zoltán, a Magyar Turisztikai Hivatal elnöke
• Pekka Timonen, Helsinki városának kulturális igazgatója (Finnország)
• Uj Péter újságíró, szerkesztő
• Vargha Mihály építész
• Ingo Weber európai uniós szakértő, kulturális tanácsadó (Németország)
• Dr. Wessely Anna szociológus, művészettörténész

A Magyar Narancs 2005. október 27-i számában megjelent szöveg helyesbített változata.

A második forduló pályázatai:

• Budapest
• Debrecen
• Eger
• Győr
• Miskolc
• Pécs
• Sopron

A hét város pályázatának részletes bírálata
Pécs város rövid összefoglalója pályázatukról

A vita az Élet és Irodalomban:

• 49 évf. 36 szám, Takáts József A próbakő
• 49 évf. 37 szám, Inkei Péter Budapest a tiéd is, de tényleg
• 49 évf. 38 szám, Takáts József Válasz Inkei Péternek
• 49 évf. 39 szám, Konrád György Mit mutassunk?
• 49 évf. 39 szám, Inkei Péter Program és beruházás
• 49 évf. 41 szám, Iványi György-Illés György Város-vidék
• 49 évf. 42 szám, Takáts József Az igazi vita