Öt év múlva egy magyar és egy német város közösen lesz Európa Kulturális Fővárosa. A magyar városok 2004. december 31-ig adhatták be előminősítő pályázataikat - a kandidáló tizenegy város közül a kulturális minisztérium akár többet is felkérhet a február közepén esedékes második fordulóra. A döntés ez év végén születik meg.

Akárkiből nem lehet Főváros. A sikerrel kecsegtető induláshoz először is fel kell mutatni, hogy a város kultúrája az európai kultúra része, aztán ezt az identitást egy vízió keretében meg kell fogalmazni, amit végül egy sokatmondó jelmondat hatásosan felidéz (pl. két éve Grazban ez volt "A kultúra élelmiszer"-mottó). A profi városmarketing azonban nem minden; az Európai Unió elvárja a pályázó városoktól, hogy emögött hosszútávú, városi és regionális fejlesztési stratégia álljon, amiből a város arculati, identitásformáló, infrastrukturális, szociális és gazdasági értelemben profitálhat a jövőben - és az ebből származó nyereség visszaforgatható a kultúrába. A pályázaton tehát nem az lesz a biztos befutó, aki már a rajtnál a legjobb feltételekkel rendelkezik, hanem az, aki az értékek és hiányosságok felismerésére építve a legjobb koncepciót dolgozza ki.

A versenybe szálló magyar városoknak a pályázat kidolgozásánál legkevesebb három kellemetlen fogalommal kellett megbirkózniuk, ezek: "Európa", "kultúra" és "város". A legtöbb kelletlen agymunkát az Európához fűző kötelék definiálása nyelte el, innen ered az "üzenni a hatalmas Európának", "megmutatni", "átadni", "kezet fogni" típusú késztetések elburjánzása a pályázati szövegekben. Kaposvár a "szabadság ízével" járulna hozzá a kommunista diktatúrát nélkülöző (?) Európához; Székesfehérvár pedig a "história révén megigézhető [sic!] lelkével". Sopron szabadságra és szerelemre épülő filozófiáját, míg Győr a technika, kultúra és környezet talaján termő "jövő harmóniájának" üzenetét küldi, Eger a nyitottságét. Budapest a folyópartról "hagyomány és modernizáció sajátos kulturális ötvözetét" kínálja fel; Kecskemét Hermésze a Kodály-módszer és a gyermek.

A városi önkormányzatok - rendszerint anonim - szövegeiben a kultúra: összeköt, egybeolvaszt, átitat, tárol, őt kell hordozni, még nincs, eleve adott, valaminek a része, populáris, népi, magas, sokrétű, minden nap vagy csak ünnepkor jut belőle. Veszprémben a kultúra a különböző világok között közvetítő nyelv; Pécsett intézményeken és teljesítményeken keresztül ragadható meg. Ezzel szemben Budapesten és Debrecenben a mindennapi életre is vonatkozik és elválaszthatatlan a várostól; Győrben megintcsak intézmények hordozzák, de azért elfogadható "az emberek intim szférájából kiinduló" mikroszintű felfogás is. A szövegek többségén átszüremlik a magas és a populáris, a hivatalos és az alternatív dichotómiáival folytatott kínos küzdelem, de végül az utóbbiak számára is akad tér (bár Egerben még a pincerendszerekben is magaskultúra dívik). A kultúra mindezeken felül rendelkezik a "multi-" és "regionális" kiterjesztésekkel, amivel két pályázati elvárást is ki lehet pipálni.

A döcögős koncepciók között valóságos felfrissülés a pécsi pályázat progresszív szellemisége, és a veszprémi program vagánysága: Pécs a nyugatitól eltérő határvidék-tapasztalat, a Balkán felé nyitott kapu, a Bajáig, Nagykanizsáig, akár Fiuméig bővíthető régió és a multikulturalizmus köré építi a koncepciót. Veszprém egyik arcával a turistacsalogató "királynők városa" imidzset mutatja fel, míg a másikkal a hatékony civil kezdeményezések és a vizuális kultúra felé fordul. A pécsi vízió nem csupán a 2010-es évre tartogat patronokat, hanem hosszú távú és regionális hatású programot nyújt, aminek politikai üzenete is van: időszerű lenne Magyarországon is csökkenteni a főváros minden területre kiterjedő központi szerepét, és megerősíteni a regionális centrumokat.

A pályázatok várossal kapcsolatos fogalmai talán még a kultúráénál is sterilebbek. A város a legtöbb szövegben különböző funkciókkal teleszórt területként vagy múltját cipelő építmény-halmazként jelentkezik, melynek elemei alapos szervizre, tartós szépülésre, esetleg cserére vagy funkcióváltásra szorulnak. Ennek megfelelően minden város felújítaná lerobbant műemlékeit, és hangverseny- vagy színháztermet, de legalábbis múzeumot emelne. Ugyanakkor városi ikonokat, 'landmarkokat' teremtő tettekre is hajlana, ami a korábbi Fővárosoknál is bejött: Debrecen üveghegyet építtetne Yoshio Taniguchival (ld. a New York-i MoMA új épületét, Miskolc Rockmúzeumot tervez, Győr pedig Neotechnológiai Múzeumot és Generációk Palotáját, Budapest gyalogoshidat a Dunára, üvegbuborékot a Margithíd alá, esetleg science parkot a Gázgyár helyére. Eger Kepes Múzeumot hozna létre és lebontaná a Dobó téri csúnya áruházat; Kaposvár már tervezteti a Szabadság Múzeumot F. Kovács Attilával (vö. Terror Háza-belső). A legtöbb város neuralgikus pontjainak gyógyítását is reméli: az ipari maradványok hasznosítását, rozsdazónák felértékelését, a lakótelepek kiszínezését, és az elmaradott vidék felzárkóztatását.

Csupán négy pályázat állt ellen a város diszkurzív muzealizálásának, és kezdett élhető városról, köztér és magántér viszonyáról beszélni: így Debrecen "kívánatos, jó hely", mindenekelőtt több közösségi teret felmutató város szeretne lenni. A pályázat (szerzője: Gulyás Gábor) kulturális elbeszéléseket megjelenítő szimbolikus térként írja le a várost - s ez a beszédmód átlendíti azon a problémán, amely Debrecen városias jellegének szembeszökő hiányából fakad. Budapest és Győr megnyitná az udvarokat, Veszprém vetítene a homlokzatokra, pályázatok révén átalakítaná a köztereket, kultiválná a városi műfajokat (dj, vj, sőt még tj - touch jockey - is); persze Budapest is vetítene, kultúrát vinne a Népligetbe, és a Dunapartot is hasznosítaná.

A NKÖM-ben felgyűlt szöveghalmaz sokféle olvasatra ad módot: mazochistán szembesíthetjük magunkat az önismereti válság e sajátos topográfiájával, vagy szomorkodhatunk a rossz kommunikáció miatt (pl. Sopron és Győr elszalasztott esélyein az egyetlen működő, országhatáron átnyúló régióval). Esetleg felháborodhatunk az elhallgatásokon (ld. a kecskeméti történelmi belvárosban Malom Center néven megvalósuló gigantikus förmedvényt) - de akár örülhetünk is a számos (újra)felfedezésnek: Eger felfedezte Kepes Györgyöt, Budapest a Dunát, Győr a családot, Veszprém a nőket, Pécs Szegedet (bár oda csak Baján keresztül vezet út).

Végezetül - malíciózusan - az sem hallgatható el, hogy a jelen cikkben összefoglalt információk nem akadálytalanul hozzáférhetők. Ha a jámbor érdeklődő ellátogat a 2010-es Kulturális Főváros weboldalra, ami - ezen nem kell különösképpen megütköznünk - német bejegyzésű és nyelvű, akkor onnan egy-egy klikkelés a német pályázók e célra megalkotott website-jaira repítheti (és lám, Potsdam koncepciója magyarul is hozzáférhető!). Ezzel szemben a magyar helyzet minden képzeletet felülmúl: a weboldalról a magyar indulók kilencven százalékban vizuálisan szennyező önkormányzati honlapjára vezet link, s a találatok legalább fele zsákutca is. Ha mégsem az, akkor 3-10 Mb-nyi, pdf-be rejtett infóval hízhat winchesterünk. Tisztelet a kivételnek: Győr webre alkalmazta a pályázatát, az egri önkormányzat pedig valóban informatív portált szerkeszt - de tovább ront a rossz arányon, hogy Sopron a pályázat beadásáig saját képviselőtestületével sem osztotta meg a város koncepcióját.

Hogy mi lesz az eredmény? Berlinben az év végi plakátkiállításon Eger nyerte el a közönség tetszését, a www.kultur2010.de szavazásán Miskolc vezet (második Debrecen, harmadik Veszprém), a szóbeszéd a szocialista lobbi erejére hivatkozva pécsi győzelmet jósol, noha a pályázat nem szorul rá a politikai hátszélre. Vagy egyszerűen: 2010-ben Magyarország lesz Európa Kulturális Fővárosa - ahogyan nemrégiben egy honlap nagyvonalúan tájékoztatta a webes közönséget.

Somlyódy Nóra

A cikk megjelent a Magyar Narancs 2005. január 27-i számában