A járdára bronzolásról

A napi híradásokban egymást érik a nagy ágazati összevonások, amelyek értelméről mindenki kialakíthatja a maga véleményét. Egy, csak egyetlen terület van, ahol a szélsőséges és közveszélyes ultrahiperliberalizáció hatása érvényesül: s ez a köztéri szoborállítás. Amióta megszűnt a lektorátus, megszűnt a szakmai zsűriztetés rendszere, boldog-boldogtalan a járdára bronzolhat. Nem otthon, nem magának, nem a négy fal között, hanem nekünk, gyanútlan városi publikumnak, kik lassan nem tudjuk már hova sütni szégyenkező tekintetünket: a szem folyton megakad valamilyen kínos giccses alkotáson. Bojár Iván András írása.

Elegendő egy lelkes és ízléstelen önkormányzati önmegvalósító, aki átnyomja, hogy a mindenkori bárki azonnal részesüljön emlékműben, a bronzbácsi és bronznéni gyártó ipar lendületet vesz és kíméletlenül leszállítja a vágyott ércdarabot. S ezzel az összképét tekintve egyre elegánsabb, szebb és nagyvonalúbb Budapestünk, ha közelebb hajolunk hozzá, vérlázitóan ciki kisszerű úgynevezett szobrok dömpingjét szenvedi el.



Minap is híre kélt, a szegény moszkvatér sem kerülheti el, hogy régi-új névadója, az Ady Endre által rendszerint össze-vissza ütött, “nem egészen férfi”-ként tisztelt Széll Kálmán hajdani miniszterelnök is megkapja végre, ami jár: egy szobornak nevezett bronzembert bronzkabátban, bronzkalapban, nehogy a járókelők esetleg egy másfajta, netán elvontabb formai megoldás alapján ne tudják az illetőt emberi mivoltában beazonosítani.



 

Na most. Nem pusztán az a gond, hogy Budapest lakosságnövekedése lényegében kizárólag a bronzemberek tömeges megjelenésétől remélhető, de az is, hogy ezek a pitiáner, kispolgári giccsek, tünci-bünci porcelánfigurák bronzba álmodott nagytestvérkéi rendszerint olyan építészeti és urbanisztikai kontextusba ülnek bele, amelyekhez méltatlanok.

Az utóbbi idők fékevesztett bronzolásai között a legfelháborítóbb az Erzsébet királynénak állított izé pozicionálása volt, amely nemes egyszerűséggel a belváros legnagyvonalúbb köztéri kompozícióját, a Wälder Gyula tervezte Madách-sétány ölelő cour d’honneur-jét züllesztette le őkínossága díszletévé. Mostantól kezdve a tér élére állított Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach, alias Sisi szobra a főszereplő, minden egyéb puszta körítés, uszály, keret, mely e fércmű felértékelő kiemelését szolgálja.  



 

Aki járt már a felújított moszkvatéren, elég pontos képe lehet arról, hogy a minden elemében kortárs, markáns geometria szerint szerkesztett, hű anyagszerűségét a nyersbeton alkalmazásával ünneplő tér hogyan viszonyul majd egy ilyen tegyünk-úgy-mintha-jó-régi-lenne stílusú szoborhoz. És a holnapi mű miként fogja esztétikai értelemben zülleszteni, kompromittálni a közeget, amellyel lehet (akár okkal is) sokaknak ezer baja, de hogy ne lenne 21. századi, az tőle elvitatni nem lehet. 



 

Idestova fél évszázada, hogy ’74-ben Mohácson fölállították Varga Imre Lenin-emlékművét. Az akkor még megszokott heroizáló szocreál ikonográfián belül ez a munka radikálisan új élményt hozott: a “hőst” ténylegesen is emberi léptékben és emberi szituációban mutatta be, mondván, a felettébb nagyszerű Lenin elvtárs is épp olyan, mint mi, csak legfeljebb egy kicsit tömeggyilkosabb (ja?, ezt pont nem). Ez a megjelenítés akkor áttörést hozott. Újítónak, eredetinek számított. Mondom, majd’ ötven éve! Ebből az ötletből aztán Varga sokáig megélt: e szellemben készültek intim, a személyiséget a nézőhöz közel hozó bronzCzóbel meg bronzKodály szobrai. Még a rendszerváltás környékéig volt kifutása ennek a már akkor mind manírosabb és üresebb megjelenítésnek. A felület modellálása a legjobb Varga Imre szobrok esetében amolyan posztrodeni, impresszív, a bronz tompa fényét rezgető megmunkálás szerint alakult, amit kiválóan csináltak a nagyok: Rodin, Maillol, Ferenczi Béni és igen, később Varga Imre, Kiss István meg Marton László is. Ez utóbbi méltán népszerűvé vált József Attila szobra, Kiskirálylánya után, a zsánerszobrászatot végképp csúcsra járatta expresszív-pop artos Liszt Ferenc emlékművével. Normálisan a történetnek legkésőbb kb. itt be kellett volna fejeződnie. 






 

Nem ez történt. Sőt! Ma ugyanis ellepik az országot a gyatrán modellált, totál megkésett, kedélyeskedő, a témát irodalmiaskodva elmesélő, sőt poéngyilkos módon szájbarágó ócskaságok. Legutóbb sajnos nemcsak a magyar szíveknek kedves Sisi, de a népszerű Szabó Magda emlékével bántak el kegyetlenül, és hát Juhász Ferenc sem járt szerencsésebben. Korábban persze Weöres Sándorral is elkövették Pécsett ugyanezt, aki tökéletes ízléssel külön kérte, hogy róla szobor soha ne állíttassék. Hát nem is áll: ül. A bronzgiccs, az ember méretű bronznippek elterjedése — emlékszünk még — a Hild téri rikkancs szobor megjelenésével kezdhette el ízlésrongáló munkáját. Aztán egy-egy csendőr, rikkancs, Leninként köztünk járó Reagen elnök, meg Colombo, netán übercuki kisleány kiskutyát vegzál a Dunakorzón tematikájú nagyon mű alkotások soktízmilliós bronzöntési költségei is tág játékos felületeket kínálhatnak a megrendelőknek.




 

A Varga által fél évszázada indított, rég lefutott modor, szobrászi elmesélésmód mai fölhabzása mögött nyilván a közérthetőség, az olyan-mintha-valamilyen-lenne homályos beleérzése, a MŰVÉSZET-re kispolgári alsó látószögből fölámuló műveletlenség a magyarázat. Minek aztán a művészetnek puszta utcai dekorációvá züllése, a valós emlék hiteles és igaz megidézése helyett azt kiüresítő, több esetben épp ellentmondó megsemmisítés a következménye. 


 

No de! Mindezt miért pont a szocreál szobrászat nyelvén, formai készletével? Miért kell egyre több bronzbácsinak és bronznéninek bronzzakóban, bronzkalapban meg bronzkosztümben ülni, állni, sétálni közöttünk? Akkor ezek most mind itt maradnak örökkön örökké? Ez a megidézésük? Nem valami vudu mánia ez? Sátáni! 

Teljes alakos bronzszobrok születnek a világban, csak hogy azok — mint például Davide Domino berlini munkája, amely kortárs közszereplők: Snowden, Assange és Manning kortárs ikonok problémáján keresztül — gondolkoznak el az igazság és a szabadság eszméiről. Meg mások is. 




 

Miért nem tud a mai hazai művészeti és megrendelői közélet jelenkori érvényes esztétikát kiizzadni? Ha már van ez a gyerekes ragaszkodás a realizmushoz, a felismerhető vonásokhoz, akkor miért nincs olyan icipicit is áttételesen, idézőjelekkel gondolkozó mű itthon, mint akár Antonio Garullo és Mario Ottocento 2002-es műve, az Olasz álom, amely a halálában is kéjesen mosolygó Berlusconit az olasz templomok oltárain heverő szentek üvegkoporsójába helyezi. Vagy csak játékos szobrok, amelyek legalább a plasztika mibenlétéről mondanak valamit érdekeset.



 

Rossz ízlése, rég letűnt korok művészete iránt visszarévedő kispolgári attitűdje bárkinek lehet, bár már említettem, leghelyesebb, ha ezt otthon, négy fal között, szeretteinek legszűkebb környezetében gyakorolja. A lényeg a köztéri szoborállítás féktelen működésében rejlik. Tehát strukturális probléma, nem egyedi, egyszeri.




Én, ha képzőművészeti szakkörben két év alatt elsajátított szobrászati tudással rendelkeznék és lenne egy aranyos unokatesóm vagy más jóismerősöm, aki velem együtt csodálja szárnypróbálgatásaimat, majd hirtelen felindulásból rendel tőlem egy bronzbácsit, biztos rossz néven venném, ha ebbéli lelkesedésemet a kortárs művészetben, urbanisztikában jártas ítészek utólag nehezményeznék. Na de előtte?! Így hamar felhorgad a gyanú, nem pont ezért kellett felszámolni a zsűri intézményét, amely több szem többet lát alapon, akár kölcsönösen érvelve, keresztben meggyőzve tudná távoltartani fékezhetetlen csinosító vágyaimtól a várost és annak közérdekét?

Bojár Iván András