A megújítás harmóniája, avagy a régi budai városháza

A jó építészet értékelvű és szabad. Az irányított műemlékvédelem dogmatikus: deklarált elvek, charták mutatnak utat, béklyók kötnek gúzsba. A múltat eltörölni, vagy újraépíteni kell. De a műemlékvédelem is lehet értékelvű és szabad. Mindig is volt, és mindig is lesz az építészeknek egy olyan érzékeny csoportja, akik a kortárs épületek mellett szívesen foglalkoznak műemlék épületekkel. Ők sohasem dogmatikusan, hanem érzékeny empátiával és morálisan, felelősségteljesen, de bátran és koncepciózusan terveznek. Szabó Levente és társai is közéjük tartoznak.

A régi budai városháza épületrehabilitációjának célja, mint a legtöbb esetben, most is kettős. Az alapvetően barokk, de jelentős középkori részeket tartalmazó, számtalan építési perióduson átesett épület rekonstrukcióján túl, a mai igényeknek megfelelő revitalizáció és új területekkel történő kiegészítés, “a műemlék továbbépítése” volt a feladat. Az eredmény klasszikus műemléki elvek szerinti rekonstrukció, ahol a múlt rétegei a középkori, török kori, barokk épületelemek fonódnak egymásba a kortárs kiegészítésekkel, a megújult terekben — egymást erősítve, harmóniában.

A tervezés 2014 őszén meghívásos tervpályázattal kezdődött, majd négy éven át — nem csak az építkezést megelőzően, hanem közben is — egészen az átadásig tartott. Négy év — sok ez vagy kevés?

Az épülettörténet jól jellemzi a feladat összetettségét. A középkorban a jelenlegi épület helyén öt kisebb ház állhatott, ezek elemeit a mai épület pincéi, földszinti falai, valamint a feltárt romok őrzik. A török hódoltság után a ház első legjelentősebb építési periódusa a középkori épületmaradványok felhasználásával létrejött épület, melyben a tanácstermi funkció még a földszinten, a Szentháromság utcai kapualj és a tér közötti helyiségekben működött, de szolgálati lakások, fogdák, kenyérbolt, mészárszék és borkimérés is helyet kaptak az épületben. Az 1710-es években a Tárnok utca – Szentháromság utca sarkán lévő keskeny helyiségben alakították ki a Szent Kereszt-kápolnát. Az 1723-as nagy tűzvészben a városháza is megsérült. A fedélszék helyreállításán túl ekkor készült el az Alamizsnás Szent Jánosnak szentelt, stukkókkal díszített, fiókos dongaboltozatos kápolnahelyiség, valamint az épület emblematikus huszártornya is.

1770-71-ben Matthäus Nepauer, Buda egyik legjelentősebb barokk építőmestere egységesítette a homlokzatot, ekkor létesültek a sarokerkélyek is. Ekkor vált teljes egészében kétszintessé az épület, ekkor épült a reprezentatív barokk főlépcsőház és a kétudvaros, körfolyosós belső térrendszer is. Buda, Pest és Óbuda egyesítéséig a budai tanács, majd az I. kerületi elöljáróság használta az épületet egészen a II. Világháborúig. A XIX. század végén elemi leányiskolát és fiú rajztanodát is működött. Ekkor alakították ki az Úri utcai kapubejárót és ekkor épült az ovális melléklépcső is.

A II. világháborúban az épület súlyos károkat szenvedett: az Úri utcai sarok és a Szentháromság utcai szárny középső része szinte a földszint feletti boltozatokig leomlott, a tetőtérben a fedélszéknek több mint a fele elpusztult. A helyreállítás során 1949 és 1952 között új kétállószékes tetőszakaszokkal egészült ki, az elpusztult részeket újjáépítették és az emelet felett felülbordás vasbeton födémet létesítettek. Érdekesség, hogy a termekbe számos, más vári épületből származó ajtót, kályhát, kőfaragványt építettek be. Az épület háború utáni használata is igen változatos volt: Vármúzeum, Munkásmozgalmi Múzeum, az MTA Nyelvtudományi Intézete, majd egy nemzetközi posztdoktorális iskola működött itt. 2014-től már a PADA (azóta PADS) Alapítvány volt az építtető-tulajdonos. A fenti rövid épülettörténet csak vázlatos kivonata azoknak a sokszáz oldalas tudományos dokumentációknak, melyeket az épületet kutató művészettörténészek és régészek a tervező építész asztalára raktak. Szabó Levente szavaival “az épület nagyszerű kollázs, melyben az idő és a terek egymásra halmozva és egymásra utalva kapaszkodnak össze, szinte szétválaszthatatlanul.”

A műemléki diagnózis alapján a műemlékvédelem célja a helyreállítás és tartós megóvás az utókor számára. Az építtető a tervezési programot, a publikus és elzárt munkatereket, a reprezentatív barokk térsort, a hatóságok a jogszabályokat, a leendő használók pedig a korszerű munkahelyi körülményeket (hűtés-fűtés-szellőzést, a mai technikával felszerelt oktatási helyiségeket, a kutatói munkatereket, akadálymentesítést, a szociális helyiségeket) kérik számon. A feladat elméleti és gyakorlati szempontból is bonyolult, de tapasztalatból tudom, hogy a legnehezebb az a küzdelem, amit éveken át vívni kell. Lerakni egy egységes pályázati koncepciót még csak a belépő. A tervező szavaival "hamar, már a tervezés elején fel kellett adni azokat az ambícióinkat, hogy homogén, egységes beavatkozások sorával oldjuk meg a nem ritkán lehetetlennek tűnő feladatokat. E ház esetében mindig csak addig jutottunk, amíg az épület engedte…  Szinte helyiségről helyiségre lineárisan lehetne csak elmesélni, hol milyen típusú beavatkozás vált szükségessé."

Szinte csak az tudja elképzelni, milyen összetett és éveken át tartó munka egy ilyen épület tervezése, aki élt már át hasonlót. Nem csak egy dallam a hegedűre, de egy szimfónia, tételekkel, variációkkal — zenekarra.

Két tételt szeretnék csak kiemelni a teljesség igénye nélkül, melyek nagyon sok műemlékfelújításnál előtérbe kerülnek, ilyen a tetőtérbeépítés és az udvarlefedés. Két olyan elem, amely korábban nem létezett, de a használathoz és szerintem az épülethez is hozzáad. Alap, hogy a történeti utcai homlokzathoz a volt padlásterek ökörszemablakai helyett nem hiányoznak a tetőtéri ablakok, de ettől még beépíthetők. A belső udvar felé, a belső udvarok lefedésével egy olyan kortárs “implantáció” történt, mely amellett, hogy kezeli a megoldandó feladatokat, a bevilágítást, a gépészeti udvarokat úgy, hogy semmi eredetit nem bont el, csak kiegészít, még nagyon izgalmas, és jól hozza a padlástér atmoszféráját is. Az udvarlefedések funkcionális szükségszerűségén (aula, rendezvénytér, kávézó) túl pozitív hozadék volt, hogy a beüvegezett árkádos nyílásokat kibontották, s így elő tudott állni az egykori állapot, amikor nyitott kerengőként használták az udvart körülvevő folyosókat. A lefedés során az udvarszerűség érzete megmaradt, az üvegtető homogenitását a belső, fehér vászon árnyékoló lamellák biztosítják. A felső, enyhe hajlású üvegtető és a vízszintes lamellázat között nem látható módon megoldott a szellőzés, hő- és füstelvezetés. Megint egy olyan kérdés, amely mellett sokan elsiklanak, de hát ettől válik művészetté a mérnöki munka.

A másik kiemelt tétel a rekonstrukció. Néha, ha a helyzet úgy kívánja, újra kell építeni (Úri utcai szomszéd felőli épülettraktus), néha egy 19. század végi részletes fotó kell (Klösz György) és látható az óratorony számlapja. Minél több réteg kapaszkodik egymásba egy épület történetében és tereiben, annál több döntésre van szükség: van, ahol rekonstruálni kell, van ahol stilizálni, van ahol diszkréten mainak lenni. Nincsenek szabályok — vagy összeáll a kompozíció vagy nem. A felelősség az építészé.

A szimfónia többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent. Bár formája többször megújult, de a lényege, az összhang megmaradt.

A régi budai városháza megújítása többszáz éves történetében talán soha nem volt ilyen harmonikus.

Nagy Csaba