A struktúra és a dizájn ütközése az építészetben



"Esterházy Péter arról beszél, hogy ha írás közben eszébe jut egy jó gondolat, valami üzenet, akkor sürgősen nekiáll azt elfelejteni. Ha ez a hozzáállás közhely volna, nem mondaná, nem olyan ő. A strukturális gondolat ellenkezik az örök emberi tényezővel, ami nem más, mint a professzionális dilettantizmus."

Kecskés Tibor értekezése "A struktúra és a dizájn ütközése az építészetben" témában (MOME DLA dolgozat)



Kecskés Tibor: "A struktúra és a dizájn ütközése az építészetben"
(a teljes dolgozat a csatolt doc-ban található) 

Részlet a dolgozatból 

A dolgozatban felvetett problematika első látásra merőben teoretikus, és úgy tűnhet, hogy a hétköznapi építészet gyakorlatához nincs sok köze. Az igazság azonban az, hogy éppen az építészeti gyakorlat kényszerített ezekre a megfontolásokra. A tervezési folyamat már fönt az elefántcsontműteremben is ellentmondásoktól terhes, de kilépve az építészeti köztérbe, a diszkrepanciák megkerülhetetlenek. Azt látjuk, hogy bár mindenki jót akar, építész és megbízó egyaránt, gyakorta antagonisztikus ellenvilágokban látják ezt a jót. Hosszasan tűnődve a képleten, azt találjuk, hogy a strukturális megközelítés e kérdésben konzisztens modellhez vezet. Bevezetve a forma-struktúra fraktál fentiekben leírt rendszerét, magyarázhatóvá válnak a viszonyok. Az építészeti szaksémák találkoznak a megbízó hétköznapi sémáival.

Az építészeti  strukturalizmus – történeti mikroáttekintés
A nemzetközi építészeti közélet a múlt század '60-as, '70-es éveiben felpezsgett a strukturalista eszmék körül. Saussure és a 20. század első felének művészete fellazította a zárt műalkotás hitrendszerét. Umberto Eco 1967-ben publikálta a NYITOTT MŰ című kötetet, melyben közreadja 10 év elméleti munkásságát, az alkotás nyitott rendszereinek genezisét, formációit, és várható jövőjét elemző cikkek, tanulmányok gyűjteményeként.

A japán Kenzo Tange, a holland Herman Hertzberger és Aldo van Eyck neve fémjelzik többek között a korszak strukturalista megközelítésének eszmekörét. Közös gondolatuk volt, hogy az építészet produktumai integráns elemként kell elhelyezkedjenek a környezeti struktúrában, annak mintegy szerkezeti lebontásaként kell létrejönniük. Fontos tényezőként jelentkezett a kiszámíthatatlanság. (Gödel és Heisenberg már 30 évvel korábban megfogalmazta e kényszerítő erőt.) A helyzet Magyarországon a tervgazdaság őrületében vergődő tervezőirodai építészpotenciál és a silány háttéripar szürreális szorításában nehezített pálya volt; Janáky István és Reimholz Péter olyan lefelé is, fölfelé is nyitott strukturalizmusról beszélt, mely a körülmények szövetébe lényegében félkész produktumként illeszti be a házat, és a befejezést mintegy rábízza az amúgy is kiszámíthatatlan jövőre. Ha nem bíznák rá, mondták, és zárt alkotásokat építenének, azok a jól ismert hazai körülmények között mindenképp átalakulnának, de az átalakulásra való felkészületlenség szánalmas deformációhoz vezetne. A strukturalista építészeti elvekből komoly terjedelmű és minőségű publikációs irodalom virágzott ki.

Az építészeti szaksémák
A megfelelő sémaszám és a sémakomplexitás a szakmai kreativitás feltétele. A szakséma fogalmán nem csupán a használatra alkalmas, kipróbált sémákat értjük. A manifesztálódó sémák többsége persze ilyen, de fontos ismerethalmazt jelent a negatív sémák csoportja is.
Térjünk vissza az első fejezet revelatív felismeréséhez: a struktúrákat nem értjük, de az érzéki formákon keresztül képesek vagyunk elérni azokat. A struktúra fontosságát érthetetlensége nem csökkenti. A tudomány és a művészet, tehát a szakmák közös alapja a strukturáltság. A laikust éppen az választja el a szakértőtől, hogy leragad a formatények érzéki világában, és nem képes eljutni a struktúráig. Szerinte az einsteini elmélet lényege az, hogy minden relatív. Szerinte a nyelv a szép szavak összessége. Szerinte a ház mézeskalács.

Különös megállapítás, de gondolatmenetemből kíméletlenül következik, hogy a struktúrát a szakember sem érti. A szakember attól szakember, hogy képes eljutni a szerkezethez, és képes kezelni azt.
A kivételekről, azokról, akik képesek effektív viszonyba kerülni a struktúrával, nem szól ez a dolgozat. A tehetség fogalmát a kivételek világától függetlenül, a reális világban is megfogalmazhatjuk. A tehetség a nagyszámú és magas komplexitású séma elsajátításának képessége.
A strukturális utakra keveredett építész szimultanitásba kényszerül, ugyanis nem ad ki a kezéből csúnya rajzot még akkor sem, ha az strukturálisan indokolható. Neki is fontos a ház ALAKJA.

Az ütközés
A dizájn az építészeti tevékenység alapegysége. (Írásomban, de hát ez természetes is, a dizájn szó magyar jelentését használom, azaz formatervezést, explicite a formákat illető gondolkodást értek alatta.)

A dizájn az építészet atomja. Az a lépték, ami tovább nem osztható. Az anyagi világ fraktálhálója evidens módon lefut egészen a szuperhúrokig, de az építészet nyelve a dizájn, ill. a detáj (detail) dimenziójában lezárul. (A felső dimenzióhatár a város.)
A dizájn mint formaművészet, jellegéből fakadóan érzéketlen a strukturalitásra. Egyrészt, mert lefelé ab ovo zárt rendszer, másrészt mert produktumai rendszerint a fogyasztói világ hordozható kellékei, és mint ilyenek konkrét, kötött struktúrához nem igazodhatnak. Lényegében tehát felülről is zártak, azaz a klasszikus esztétizáló műalkotás kategóriáját képviselik.
A komplex rendszerek fontos paramétere a lépték. A lépték meghatározza, hogy a komplexitás melyik síkját tegyük alapértelmezett helyzetbe. A komplex rendszerek rázummolhatók. Az egyes komplexitás-síkoknak megvan a saját horizontális struktúrája, csomópontjaiban a formatényekkel.

A dizájn tárgyának nincs léptéke. A dizájnnak mérete van. Egy BMW lehet kicsi vagy nagy, léptékváltás nem történik. És a BMW zárt. (A Cabriolet külön tanulmány témája.) Nem bővíthető, és nem vehető el belőle semmi. A Thonet-szék egységként fogyasztható, zárt esztétikum.

Ha az építészetben megjelenő dizájn a felsőbb struktúrák organikus (only Wright!) lebontásából képződik, nincs ütközés. Ám, ha oldalról betévedő formaromantikus motiváció akaszkodik az építészetre, akkor strukturális disszonancia jön létre.

A szélsőségesen nyitott struktúrák hívei akár olyan  építészetben is gondolkodhatnak, ami input-ténynek veszi az oldalról jövő, szakszerűtlen támadásokat. Csakhogy adott struktúrát nem lehet akármeddig nyitni. Egy kritikus értéknél (lásd: kategóriahatár) megszűnik önmaga lenni.

Dolgozatom alapját a struktúra és forma szétválaszthatóságának bizonyítása adta. (A két kísérlet saját találmányom.) Amint a hiteles és jól definiált szétválasztás megtörtént, a szöveg már lefuttatta önmagát. Ennyiben mégis létrejött a strukturális önazonosság. Az, hogy a szöveg önmagát írja, közhelygyanús, de sajnos még nem közhely. Esterházy Péter arról beszél, hogy ha írás közben eszébe jut egy jó gondolat, valami üzenet, akkor sürgősen nekiáll azt elfelejteni. Ha ez a hozzáállás közhely volna, nem mondaná, nem olyan ő. És nem tudja eleget mondani ahhoz, hogy közhely lehessen. Mert a strukturális gondolat ellenkezik az örök emberi tényezővel, ami nem más, mint a professzionális dilettantizmus.

Szerző: Kecskés Tibor
Témavezető: Mónus János
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskola 2007