Illeszkedjünk vagy sem?

"A modernitás nagy tehertétele a múlttal való szembenézés korlátozottsága mellett, vagy talán ebből következően, a feltétel nélküli újítás- és haladáskényszere. A modernizmus zárt filozófiája a régire mint skanzenben őrzendő régiségre tekintett, a szerves folytatásra nem volt affinitása, tudása, beleérző képessége. Ez sajnos napjainkra is igaz." - írja Erhardt Gábor.

A múlt év végén az építészek egy része úgy érezte, hogy vele aztán jól kiszúrTAK, mivel adminisztratív, jogértelmezési okokból lóhalálában kellett elkészíteni a TAK-okat.

A Településképi Arculati Kézikönyvek előképe Krizsán András Balaton-felvidéki építészeti útmutatója volt. Ez a - Nyugat-európai példákat követő - kiadvány egyfajta tankönyv volt a környéken építkezni vágyóknak, illetve az őket kiszolgáló építészeknek. Színes ábrákkal és jelentős mennyiségű fényképpel illusztrálta a követendő építészeti viselkedést a Balaton-felvidéken. Leegyszerűsítve, a regionális illeszkedés kiskátéja volt, amely a hagyományos építészet alapvetéseit próbálta átmenteni a modernitás korába. 

A településképi törvény minden település számára kötelezővé tette az ún. TAK, azaz Településképvédelmi Arculati Kézikönyv elkészítését, illetve az ezen alapuló, szintén települési szintű értékvédelmi rendelet megfogalmazását és elfogadását. Ideális esetben az ezeket készítő építészeknek meglehetős mélységig meg kell ismerniük településüket, illetve meg kell tudniuk fogalmazni annak védendő karakterét, az illeszkedés főbb szabályait. A 3200 db TAK szükségessé teszi, hogy beszéljünk, gondolkodjunk az építészeti illeszkedésről, bár ennek nem nagyon van még kialakult formája. Ha innen nézem művészi kérdésről, ha onnan nézem építészeti, tervezés elméleti kérdésről van szó.




Számomra - Tokaj-Hegyalján dolgozó, tervező építész tervező - az illeszkedés, illetve annak hiánya, nem igazán égető probléma. Szerencsémre, eddig (szinte) kizárólag olyan megbízókkal találkoztam, akik részéről egyértelmű elvárás volt a történelmi borvidék épített örökségének védelme, illetve új életre keltése. Ugyanakkor a világörökségi tervtanács tagjaként, három csodálatos település – Abaújszántó, Tállya és Erdőbénye – „gazdájaként” gyakran kényszerülök meglepődni az építész tervező kollégák hozzáállásán. Még pedig a beleérző képesség hiányán, illetve az illeszkedés mint építészeti viselkedés elutasításán. Végső soron a hagyomány negligálásán.

U. Nagy Gábor érdekfeszítő, Hagyomány és modernitás című esszéjében különbséget tesz hagyomány és örökség között, utóbbit az előbbi tárgyiasult megnyilvánulásaként tételezve. Az örökséget kutathatjuk, katalogizálhatjuk, múzeumokban bemutathatjuk, de ez nem segít a hagyományhoz való közvetlen hozzáféréshez bennünket. Az örökséget felhasználhatja „nyersanyagként” az újító szellemű művészi inspiráció, de a hagyománnyal mint teljes létkategóriával csak egy közösség rendelkezhet(ett). Ez a gondolat egybecseng a Hamvas Béla írásaiban olvasható kettősséggel: a szmrti és a sruti viszonyával. A szmrti az az erő, amely élteti a srutit, azaz az U. Nagy terminológiája szerinti örökséget.

„A külső kép nem választható el a mögöttes dolgoktól, mert akkor csak álarc. A hagyomány nem csak a formában mutatkozott meg, hanem magában a létrehozásban is. Építészet és építés nem válhat szét egymástól.”

Írja U. Nagy Gábor a tudásról, ami a forma létrehozásához szükséges volt. Szerinte ma a hagyományt az éltető „elevenség” már nem hatja át, viszont rendelkezünk egy gazdag örökséggel, „amihez közünk kell, hogy legyen, amihez valamiképpen viszonyulnunk kell.” A szöveg utánajár a modern szó eredetének, eredeti jelentésének is, leegyszerűsítve azt az up to date fogalommal azonosítva. A Richard Appignanesitől idézett bon mot szerint: „Mi a modern? Rettegés a régitől.”

A modernitás nagy tehertétele a múlttal való szembenézés korlátozottsága mellett, vagy talán ebből következően, a feltétel nélküli újítás- és haladáskényszere. Ez lehetetlenné teszi a meglévő adottságokhoz való érdemi viszonyulást, az alázatos illeszkedést. Szinte egyöntetűen csak a kontrasztot ismeri, végső soron a tagadást. A környezet mint adottság megtagadását, a megismerés, azonosulás, vagy hasonulás helyett. Ezt gyengeségnek látom, aminek leplezésére - a társadalomtudományokhoz hasonlóan - a modern magasépítészet egy saját formai és fogalmi terminológiát dolgozott ki, amelyet csak ő ért. Ezáltal a kiválasztottak kasztjának látszatát kelti, elefántcsont toronyba zárja önmagát, – ismét Hamvas szavait kölcsön véve - elveszíti identitásának transzparenciáját.

A modernizmus zárt filozófiája a régire mint skanzenben őrzendő, régiségre tekintett, a szerves folytatásra nem igazán volt affinitása, tudása, beleérző képessége. Ez sajnos napjainkra is igaz. Jóval egyszerűbb megtervezni egy kontrasztos műemlékkiegészítést, mint egy stílusban egyező, harmonizáló tovább-, vagy visszaépítést. A nagy tudású szakértő természetesen mindenben találhat hibát, de a szívvel látó ember inkább a (megbecsülendő) törekvést látja a szervesítés törekvései mögött.




A letisztultnak és őszintének aposztrofált üresség, vagy éppen a kontrasztra alapozó forma- és anyaghalmozás alapja meglátásom szerint a konformizmus. Végső soron egyfajta fogyatékosság, amit zárt filozófiai rendszerré formálással legitimáltak képviselői a II. világháborút követő négy évtizedben. Ez napjainkban is él és virágzik és a - már említett - haladásba vetett hittel párosulva néha groteszk eredményekhez vezet. Személyes tapasztalatom, hogy a nagy presztizsű Tokaj-hegyaljai borvidéken megjelenő „bebírókat”, azaz nem helyben lakó és nem megélhetési céllal beruházó szereplőket legmesszebb menőkig kiszolgáló építészek minden kert végében a világépítészet egy-egy „up to date” gyöngyszemét szeretnék megépíteni látszó betonból, rozsdás acéllemezből, antracit színű cserépből… Fittyet hányva a környék négy évszázados adottságaira. Fontosabb megépíteni a világépítészet 34562. látszó beton kockaépületét, mint az adott településképet egy példamutató épületfelújítással, bővítéssel vagy ne adj’ Isten egy illeszkedő, új épülettel gyógyítani. Ez korántsem cinikus megjegyzés a részemről, hiszen magától értetődő reakciója ez a speciális helyismerettel nem rendelkező építésznek, akit a munkái az ország különböző vidékeire vetik. Az azonban megjegyzendő, hogy figyelmük fókuszában – „neveltetésükből”, iskolai indíttatásukból következően – sokkal inkább formai kérdések, illetve nemzetközi példák vannak, mint a regionalizmus különböző ágai.

Evvel szöges ellentétben áll a honi építészeti közízlés(nélküliség). A vidéken élő, egyre csökkenő létszámú lakosság megvetendő tehernek, ósdi maradványnak tekinti épített örökségét, amitől szabadulni akar, akár bontás árán is. Nem hogy megismerné, vagy ne adj’ Isten megbecsülné azt. Hogy mi ennek a pontos oka, az talán ma már mellékes, de a hazánkban negyven évig regnáló, szocializmusként aposztrofált diktatúra „szellemisége” biztosan hozzájárult ehhez. „Aaaaa múltat végképp eltörölni…”- zengtem jómagam is gyermekkoromban. Az élet szinte minden területén a nemtörődömség volt a jellemző, a felelősségvállalás az örökség, a közösség iránt elhanyagolható volt. És ez a hiátus igen mélyen beleivódott azokba, akik az „átkosban” szocializálódtak.

A politikában az elitek a közvéleményt gyakran a populizmussal azonosítják. Az állampolgár hol szavazó, hol pedig a populizmus hordozója, állítja Schöpflin György egy interjúban. A közelmúlt világpolitikai történései ezt az alá-, fölérendeltségi viszonyt megkérdőjelezni látszanak. Kialakult egy jól kitapintható elitellenesség az építészet területén is. A közember - aki egyszerre megbízó, illetve a (Smiló Dávid terminológiája szerinti) minőségi építész által lenézett közízlés hordozója - értetlenül áll a mai modern építészet előtt. Az emberek többsége otthont akar, otthonos köztereket látni maga körül. Erre a vágyra azonban a saját formavilágába belebonyolódó magas-építészet süket, így a magára hagyott közízlés járható(nak tűnő) önkifejezési egérutakat keres, elsősorban személyes média- és utazási élményei alapján. Így váltották egymást a honi családi ház építés közelmúltjában az alpesi, amerikai és mediterrán korszakok. Illetve azok sajátos magyar interpretációi.

De az idegen minta követésében a magyar építész társadalom sem különb, ha megszakad sem hajlandó szellemi forrásnak, inspirációnak tekinteni a Kárpát-medence épített örökségét, például népi építészetét. Még Kós Károly is a finn példáért lelkesedett, amely persze legalább annyira volt modern, mint a helyi örökség által inspirált. A II. világháború után hol a dánoktól, hol az olasz Aldo Rossitól illett mindenkinek elájulnia. Egyedül Makovecz Imre volt az, aki - sok más építészeti és szellemi forrás mellett – felvállaltan integrálni igyekezett saját építészetébe a népi építő ízlést, igaz inkább művészi átirat, értelmezés formájában.





Mára azonban nagyon úgy tűnik, hogy a modern építészeti esztétika „mindent visz”. Végletekig polarizált világunkban oda jutottunk, hogy az egyetemi oktatástól, a main stream médiáig az építészet területén gyakorlatilag kizárólag a leegyszerűsítő terminológiával modernnek nevezendő építészet, azaz a minimalista, technicista építészet uralkodik. Az érvényesülni akaró építész számára kizárólag a modernizmushoz való hasonulás útja járható. A mai magyar közízlés - a vállalható és a vállalhatatlan egyaránt – azonban nem tud megbarátkozni a „letisztult” formákkal, az „őszinte” anyaghasználattal, vagyis az otthonosság nélkülözésével. Lázadás azonban csak a perifériákon, a magánbeszélgetések szintjén jelenik meg, számottevő megnyilvánulásig nem jut el.

Más irányba terelik figyelmüket a megrendelő elvárásai, a jogszabályi környezet, a pályázati elvárások átláthatatlan dzsungele is. Nincs szakmai, tudományos háttér sem, amire támaszkodhatna a tervező, meglehetősen kevés tája van kritikai módon feldolgozva a Kárpát-medencének. Az ezredfordulón még folyt valamifajta kutatás, szakmai diskurzus a regionalizmusról, de a kritikai regionalizmus mintájára a megszólalók többsége - saját elmélete alátámasztására – valamilyen jelzővel látta el a fogalmat, nem bízva annak önálló erejében. A jelzők azonban – ahogy az lenni szokott - gyakran inkább fosztóképzőként működtek.

Az elmúlt tíz év szakmai konstellációja – finoman szólva - nem kedvezett és jelenleg sem kedvez az elméleti kutatásnak, a formai, filozófiai, tervezési innovációnak. Az erre esetlegesen fordítható időt, energiát napjainkban a mindent eluraló felesleges adminisztráció eszi meg. A 2008-at követő hét szűk esztendőben a túlélési praktikák kidolgozása emésztette fel az összes erőforrást, most pedig a hirtelen a szakmára ömlő hatalmas feladatmennyiség köt le minden kapacitást.

Mostanra az általános, minden szakterületre kiterjedő munkaerő hiány jellemzi a tervezési és kivitelezési szektort, ami az EU-s és hazai források – mint a vidéki beruházások kizárólagos ösztönzőinek - kampányszerű, erőltetett tempójú kihelyezésének „köszönhető”.  A pályázati szabályok egyszerűsítése, ésszerűsítése csak a szavak szintjén valósul meg, a rendszer azonban továbbra is az állampolgárral szembeni bizalmatlanságra alapul, amire a kormányzat részéről a túlszabályozás az „ésszerű” válasz. Ez látszólag messze esik az építőművészet világától, ugyanakkor könnyen belátható, hogy a szakhatóságok és (az építészek számára) átláthatatlan jogszabályok dzsungele azon túl, hogy rettentő sok időt felemészt, egyfajta belső öncenzúrára készteti az építészek többségét. A lehetetlenül rövid határidők csak erősítik ezt a hatást. A település arculatáért felelős főépítész, vagy tervtanács akadályozó tényezővé, végső soron ellenséggé válik ebben a helyzetben.

Eközben a világ építészetében két egymással teljesen ellentétes tendencia látszik kirajzolódni. Egyrészről a számítógépes „fejlődésorientált” irányzat a végletekig sarkítja a napjainkra jellemző (divatos) stílusokat a minimalizmustól a parametrikus biomorf építészetig. Másrészről viszont virágzik egy szociálisan elkötelezett, eszköztelen, kísérletező építészet, amelyet jellemzően a fejlett Nyugat fiataljai visznek a harmadik világba. A két szélsőséget összeköti a szellemi háttér hiánya, az anyagiasság kizárólagossága, az identitás kérdésének negligálása.

A kép azonban, természetesen jóval összetettebb és ellentmondásosabb. Hollandiában a városi lakosság arányának növekedésével és a vidék ezáltal bekövetkező elnéptelenedésével párhuzamosan természetes volt a városi értelmiség elköteleződése a falusi épületek megőrzése iránt. Sok család birtokol egy-egy ilyen vidéki lakó- vagy gazdasági épületet, egyfajta társadalmi felelősségvállalásként, megőrizve, karban tartva azt.

Az ezredfordulón a svájci értelmiséget egy látens vita tartotta lázban: a belső, „igazi”, de életképtelen Svájc, és az őt eltartó, globalizálódott városok harcában a két felet olyan nagy nevek képviselték, mint a Herzog és DeMeuron építésziroda, illetve az ezredforduló ikonikus épületeinek sorát megalkotó Gion A. Caminada. A mesterségesen fenntartott, „hagyományos” életmód sorsa, intellektuális vállalhatósága a tét, illetve a vidék arcának elvesztése az urbanizáció okán.





Hazánkban említésre méltó példa a Nagy Káli Könyv: értelmiségünk krémje e könyv tanúsága szerint természetközeli, falusias, de legalábbis vidéki idillben piheni ki a városi élet fáradalmait. Ami természetesen nem gond, sőt örvendetes, de egy érdekes, eddig rejtett folyamatra hívja fel a figyelmet.

A magyar vidéknek (egyelőre úgy tűnik, hogy) marad a már említett TAK, amely - tetszik, nem tetszik – a közeljövőben ki fog kényszeríteni valamilyen választ az illeszkedés és végső soron az identitás kérdésére minden magyarországi településen. Nincs kétségem afelől, hogy ez nem lesz száz százalékos siker, hiszen nincs annyi felkészült szakember, aki a rendelkezésre álló rettentően rövid idő alatt fel tudná dolgozni 3200 település épített örökségét, településképi arculatát. De a téma, az illeszkedés legalább bekerül a közbeszédbe. A településkép védelmi felmérés és vizsgálat (materiális) anyaga – mint örökség - hatással lesz az építészekre. Ha nem rövid távon, akkor a TAK és a települési értékvédelmi rendelet által hosszú távon.
Ez lehetőséget ad arra, hogy az elméleti, tudományos kutatás is a nyomába eredjen a témának, ha másért nem, a „tömegvonzás” okán. Biztos vagyok benne, hogy az építészet területén nem tartható a fent tárgyalt polarizáltság. A vidék építészetének el kell jutnia a normalitásig.

Szerencsére már ma is dolgoznak olyan alkotók az ország egy-egy szegletében, akik értik a múltat, vagy legalább meg van bennük a szándék a múlt megismerésére. És a múlt megismerése, nem annak elutasítását, hanem az azzal való azonosulást, belehelyezkedést idézi elő bennük. Képesek ezt az örökséget hagyománnyá formálni, valóban szerves építészetet művelni, ami korántsem annyira látványos, vagy drámai, mint a modern építészet remekei. Igyekszenek munkáikkal egy egységes szövetet létrehozni, amelynek identitása van, amelyben van esélye a valóban egyedi, valóban modern épületeknek érvényesülni. Nem minden portán egynek, hanem településenként legfeljebb egy tucatnak. 

Erhardt Gábor