Peter Zumthor mennybemenetele

Michael Kimmelman ravasz, vérbeli profi: beszélt helybéliekkel, építtetőkkel, kurátorral, Zumthor közvetlen munkatársaival és persze - többször is - Peter Zumthorral. Az eredmény egy filmszerű portré, amit házak, tervek, pletykák, kontinensek, jelentéktelennek tűnő apró részletek és fontos gondolatok mentén vágott össze az író, hogy az építészről minél árnyaltabb képet mutasson be a New York Times - és most Kollmann Máté fordításában az epiteszforum.hu - olvasóinak.

Michael Kimmelman ravasz, vérbeli profi: beszélt helybéliekkel, építtetőkkel, kurátorral, Zumthor közvetlen munkatársaival és persze - többször is - Peter Zumthorral. Az eredmény egy filmszerű portré, amit házak, tervek, pletykák, kontinensek, jelentéktelennek tűnő apró részletek és fontos gondolatok mentén vágott össze az író, hogy az építészről minél árnyaltabb képet mutasson be a New York Times - és most Kollmann Máté fordításában az epiteszforum.hu - olvasóinak.

 




 

Néhány hónappal ezelőtt Los Angelesben Peter Zumthor együtt ebédelt Toby Maguire-rel, a híres színésszel és feleségével, Jennifer Meyer-rel. Zumthor méltóságteljes, kedves és kissé zárkózott volt, mint rendesen. A svájci építész azért járt a városban, mert felkérést kapott a Los Angeles County Museum of Art új terveinek kidolgozására.

Maguire és felesége kapott az alkalmon, és meghívta ebédre, hogy megkérjék, tervezzen nekik egy házat. Igaz, a 67 éves építész már jó ideje visszautasítja az ilyen, gazdagok és híresek részéről jövő felkéréseket, ám később bevallotta, hogy nem jönne rosszul, ha lenne egy kis félretett pénze. Különben is, szívesen venné, ha kézjegyét hagyhatná azon a városon, ahol már annyi nagy építész dolgozott. Így, mikorra a kávé megérkezett, Zumthor már bele is egyezett abba, hogy megnézi az ingatlant. Előtte azonban megkérte a házaspárt, hogy tegyenek egy körutat Európában, nézzék meg a műveit, s csak azután látogassanak el Haldenstein-i műtermébe, beszámolva arról, amit láttak. Ugyanis csak ezután tud dönteni, hogy meg tudja-e tervezni egyáltalán a házukat, és hogy lehetnek-e egyáltalán az ügyfelei.

„Rögtön indulunk is” – mondta Maguire, félig felemelkedve székéről, mintha azonnal be akarna szállni autójába, hogy a repülőtérre hajtson és felszálljon az első zürichi gépre.

 

 

 

Zumthor képes ilyen lelkes reakciókat kiváltani az emberekből. Néhány évvel ezelőtt, amikor elnyerte az építészet Nobel-díját, a Pritzker-díjat, a sajtó egyenesen prófétának kiáltotta ki. Egy olyan időszakban, amikor felhőkarcolók építkezéseit fogják vissza, vagy állítják le teljesen pénzhiány miatt, és luxusépítkezések állnak le Dubai-tól, Abu Dhabi-tól kezdve Moszkváig és Pekingig; ahogyan azt a Die Welt újságírója is írja, Zumthor a megváltozott éthoszt képviseli. Ahogyan ő maga - lehet, kicsit vágyakozóan - mondta nekem nemrég: úgy tekint a díjra, mint amely "egy új irányzatot, a valósághoz, a tényleges dolgokhoz, azok csinálásának tradicionális értelemben vett építészetéhez való visszatérést képviseli. Úgy vélem, ez a fajta tudatosság jön most vissza."

Talán. Mindenesetre, mint az utolsó negyed század legkifinomultabb és leginkább csodált épületei közül többnek a tervezője, aligha mondható el róla, hogy az ismeretlenség homályában alkotott volna. Viszont távol tartotta magát attól, hogy különc, a világban ide-oda utazgató híresség váljék belőle, mint néhány kortársából, s ténylegesen is elzárkózik attól, hogy ilyen legyen. A művei, még a laikusok szemével nézve is jelentősen különböznek Frank Gehry, Zaha Hadid, Jean Nouvel vagy Norman Foster alkotásaitól. Legfőképpen azért, mert nem keltenek feltűnést, nem flancosak: elsőre nem is ragadják meg az ember figyelmét, mivel belülről kifelé születnek meg, gyakran évek lelkiismeretes munkájának gyümölcseként. Ráadásul Zumthor csak egy kis irodát tart fenn, nem is vállal el egyszerre sok tervezési feladatot, és azon művei, amelyek elkészülnek, méreteiket tekintve egyáltalán nem nagyok.

 


 

Ahogyan Peter Rüedi, a svájci kritikus megírta nemrégiben a Neue Züricher Zeitung-ban, ez lehet az oka a tévedésnek, hogy az emberek Zumthor-t elsőre valamiféle aszkétának tartják. Ennek éppen az ellenkezője igaz - ahogy Rüedi fogalmaz, ő az érzéki (világ) egyfajta esszencialistája.

Amikor a műtermében találkoztunk, Zumthor csak egy fél óra múlva került elő; látszott rajta, hogy egy kicsit szkeptikus, mintha csak azt akarná tudatni, hogy kevéssé érdekli, hogy írnak róla, vagy legalábbis olyannak akarta mutatni magát, mint aki így tesz. Egy feltűnő személyiségről van szó, akinek markáns orra van, rövidre vágott, ősz haja és szakálla, sűrű szemöldöke, szürkéskék szeme, sólyom-szerű tekintete, amely vagy megfélemlít, vagy elcsábít, hallgatóságtól függően. „Jó esetben az építész szolgáltatást nyújt” – kezdte, átugorva a kötelező udvarias megjegyzéseket. „Végrehajtja azt, amit mások szeretnének. Én nem ezt teszem. Szeretem az épület használatát a megbízóval közösen feltárni egy olyan folyamat során, amelyből mindketten tanulunk.”

Nem csak Maguire-t és feleségét kérte meg már Zumthor, hogy zarándokoljanak el Haldenstein-be, amely csak egy kis folt Svájc térképén. Néha azzal vádolják Zumthor-t, hogy azért él és dolgozik ott, mert egy remete. De azért él és dolgozik ott, mert csak ott tud élni és csak ott tud dolgozni. A műterme két épületből áll; az egyik fa, a másik egy üveg és beton szerzetesi lakra hasonlít az alacsony völgyteraszon a Rajna fölött, egy hatalmas lejtő lábánál, szemben szép hófödte csúcsokkal. A műterem eléggé elüt a környezetétől, a régies, oromzatos házaktól, ahol a legtöbb helyen műanyag csúszda található a gyerekek számára, és madáretetők lógnak a hátsó udvarokban.

 

 

Munkájukban mélyen elmerülve, munkatársai keményen dolgoznak a némileg gondterhelt csöndben, míg Zumthor a belső kert ellenkező oldalán tűnődik magában. Műterméből néha Sonny Rollins vagy Iannis Xenakis zenéje hallatszik ki. A földszinten és a másik épületben építészek dolgoznak serényen - sokszor különös terveinek - modelljein; most éppen - többek között - egy emlékművön, amelyet boszorkányoknak fognak majd szentelni Norvégia legészakibb részén, vagy egy 48 szobás hotelen, amely Chile egyik magasan fekvő sivatagába készül, másfél mérfölddel (~2400 méterrel – aszerk.) a tengerszint fölött, mérföldekre bármilyen emberi lakóhelytől. Zumthor hotel terve leginkább egy összenyomott fánkhoz hasonlít, ami azt az estét juttatja eszembe, amikor megjegyezte egy ital fölött, hogy míg munkássága Le Corbusier-hez áll közel, mert mindketten ugyanannak a kultúrának a részei”, szeretne „egy tervet készíteni Oscar Niemeyer léptékét követve.”

Mindannyian az ellentétünkről álmodunk, de jobban meggondolva, Zumthor és Niemeyer, a szertelen és futurisztikus extravaganciával dolgozó nagy brazil modernista, talán mégsem áll egymástól annyira távol. Közös szeparatista mentalitáson és a helyi kultúra iránti mélyen gyökerező elkötelezettségen osztoznak, főleg saját környezetükhöz és egyfajta rejtélyes érzéki érzékenységhez ragaszkodva. Közös bennük az esztétikai bizalom a mérnöki tudományok iránt.

Egy délután Ausztriából a műterembe tartottunk, amikor Annika Staudt, Zumthor makett-készítő csapatának vezetője elmesélte, hogy ő tizenévesen látta a hannover-i Expo 2000 kiállításon Zumthor pavilonját: „Az iskolámmal mentünk oda, s minden mást hamisnak találtam Zumthor pavilonján kívül. Ott tényleg érezni lehetett a fát, be lehetett szippantani az illatát, láthattad az acélt, s mindez olyan titokzatos volt, ám mégis valódi. Aztán elolvastam azt is, amit írt róla. S ahogyan a dolgokat leírta, minden nagyon ismerősnek tűnt; mintha már tudtam volna, mit akar mondani - de soha nem tudtam megfogalmazni - a tárgyak által keltett hangokról, a dolgok megérintésének az élményéről, a rajtuk keresztül való áthaladásról."

 

 

 

Németország nyugati részén, a Bruder Klaus kápolna a legalkalmasabb hely, hogy mi is át tudjuk élni azt, amire Staudt gondolt. Az épület egy lapos hegygerincen emelkedik Wachendorf faluja felett. Télen a friss havon néhány őz bóklászik ide a környező erdőkből, körbeszimatolnak, aztán visszavonulnak. A lejtőn felfelé haladó út egy üres mezőn keresztül vezet, az épület az első futó pillantásra egy egyszerű légnyomáscsökkentő zsilipkamrának tűnik: váratlan betontömb, szokatlan háromszögletű ajtóval az egyik végén.

 

 

 

Belül barlanghoz vagy kunyhóhoz hasonlóan befelé dőlő falak vezetnek a magasban egy ég felé nyitott, könnycsepp alakú nyíláshoz. Csak pár ember fér el kényelmesen a térben, de ideálisan csak egy vagy két ember számára készült. Bruder Klaus remete volt. Itt nincsenek  ablakok, se áram, se folyóvíz. Ahol a központi oltárnak kellene lennie, ott egy sekély, vízzel teli medence van, amely a fölső nyíláson át befolyó esőből és hóból nyeri vizét. Palacküvegekből készült ökörszemek adnak pontszerű fényeket, a hullámzó falakon ott van annak a 112 (zsaluzatként használt) lucfenyőnek a  lenyomata, amelyeket Zumthor megbízóinak birtokáról vágtak ki, s amelyeknek lassú kiégetése után kormozott nyomok maradtak a vastag betonban.

„Egy kicsi tér a csöndnek.” – így jellemezte a kápolnát Zumthor. Néhány magányos percet töltöttem bent, s úgy tűnt, mintha a világ legbékésebb és legtitkosabb helyén lennék.

 

 

 

A történet úgy kezdődött, hogy egy vallásos gazdálkodó család levelet írt Zumthornak, akiről nem nagyon tudták, hogy kiféle-miféle, csak annyit, hogy a köln-i érsek őt szerződtette egy múzeum tervének elkészítéséhez. Megkérték, hogy tervezzen nekik egy kápolnát a mező szélére. Zumthor bele is egyezett, de csak azzal a feltétellel, ha tudnak várni egy évtizedet.

Meglátogattam ezt a családot az otthonukban. Kiderült, hogy nem egyszerű parasztok, hanem jómódú, művelt, kifinomult emberek, akik teljesen tisztában voltak azzal, hogy ki is Zumthor valójában. Zumthor - aki lemondott még a tervezési díjról is, mert a feladatot izgalmasnak találta, s mint utóbb kiderült, éveket szentelt egy olyan építési eljárás kidolgozásának, amely lehetővé tette, hogy a falusiak maguk építhessék meg a kápolnát - most morgolódik amiatt, hogy végül ez milyen sokba is került neki, és hogy az építtetők hogyan próbálták meg folyton felelőtlenül venni a dolgokat, bár – ahogy mondta – végül minden kérést teljesítettek.

Hovatovább a történetnek van egy másik lényeges eleme, ugyanis Zumthor-ral a megbízó olyan viszonyba kerül, amellyel nemcsak talmudi viták, hanem munkának is tekinthető türelem jár együtt. Kérjen tőle az ember egy találkozót, s választ napokig vagy hetekig nem kap. Nem alkalmaz sajtóst, sem asszisztenst a médiakapcsolatok intézésére. Zumthor már egy jó ideje azt teszi, amit akar, és csak azt, amit akar. Ez erény, de teher is egyben; s itt párhuzamot vonhatunk az amerikai Louis Kahn-nal, egy másik tökéletességre törekvő késői géniusszal, aki csak néhány házat épített, de elkötelezett híveiből álló megbízói révén mégis mesterműveket hagyott hátra.

Zumthor gyakran emlegeti, hogy szakmai pályafutásának legnagyobb kudarca az volt, amikor felhagyott annak a múzeumnak a tervével, amit a volt berlini Gestapo központja helyére emeltek volna. S mint utóbb kiderült, még nagyobb veszteség volt ez Berlin számára. Több mint egy évtizeden át harcolt a felelősséget, döntést mindig másra hárító, közönyös, középszintű bürokratákkal, míg végül is úgy érezte, nincs partnere a terv megvalósításában és felhagyott vele. A német politikai akarat a Zsidó Múzeum és a Holokauszt emlékmű átadása után megtört, az építkezés megfeneklett, a projekt megvalósítása már egyáltalán nem tűnt nekik annyira sürgősnek.

„Végül is ez az egész ügy nekem segített, ugyanis az emberek legalább megtudták rólam, hogy nem vagyok megalkuvó.” – értelmezte Zumthor. „De akkoriban ezt csúfos vereségnek éreztem, amely érzelmileg nagyon megrázott.”

Ha Zumthor tényleg ráakad egy vele rokonlelkű társra, annak hosszú és bonyolult alkotási folyamattal kell szembenéznie. Az ausztriai Bregenz-ben Rudolf Sagmeister – az 1997-ben Zumthor által tervezett híres Kunsthaus kurátora - mesélte el, hogy Zumthor hogyan perlekedett évekig a helyiekkel, hogy elérje, amit akart.

 

 

 

„Az az építészek álma, s legfőképpen az olyanoké, akik gyűlölik a saját életüket, hogy csak néhány, de tökéletes dolgot alkossanak, minden darab egy mérföldkő legyen, hogy a többi építész irigyelje őket.” – állítja Sagmeister. Épp egy kávézóban ültünk a múzeum mellett, szemben a kis térrel, amelyet szintén Zumthor tervezett, és ahol gyermekek játszadoztak a hideg téli napsütésben.

Sagmeister folytatta: „Ő jelképezi azt, hogy az építészet még mi minden mást is jelent, vagyis hogy ez egyfajta szerelemből végzett munka; vagy azt, hogy hogyan kell dolgozni egy tucatnyi, a világ különböző tájáról érkező munkatárssal, nem nagy létszámmal; olyan munkatársakkal, akik éveken át dolgoznak egy csendes kis kert köré épített irodában – egy olyan idilli helyen, ahol művészetről, építészetről, életmódról lehet beszélgetni. Értelmes kérdéseket tesz fel, és sokat kérdez. Ismerni akarja a környéket, tudni akarja, hogy van-e az ügyfeleknek ideje, hogy hajlandóak-e várni, hogy végigcsinálják a felfedezés folyamatát. Befektetők nem érdekeltek ilyesféle dolgokban. Nekik ütemezés kell. Ők egy bizonyos terméket vásárolnak. De Peter-től ezt nem kapják meg, s ő sem ezt várja el egy megbízótól.”

 


 

Sagmeister felidézte, hogy annak idején Zumthor hogyan állt ellen annak, hogy tóra néző, nagy ablakot és éttermet építsenek a Kunsthaus tetejére, majd hogyan szállt bátran szembe azokkal a kivitelezőkkel, akik azt állították, hogy lehetetlen olyan minőségű betont előállítani, mint amilyet ő szeretne. „Néhányan megkérdőjelezték az üveghomlokzatot, és azt mondták, a terrazzo burkolat meg fog repedni. De Peter tudta, hogy igaza van, mert saját maga mindent kipróbált előtte. Rendületlenül kitartott és itt most az emberek nagyon büszkék, semmi problémánk nem volt, és ennyi év után is több ezren csak azért jönnek Bregenz-be, hogy láthassák az épületet.”

 

 

Nem sokkal később Zumthorral kettesben elindultunk Haldenstein-ből, hogy megnézzük legünnepeltebb művét, a Vals városának tulajdonában álló gyógyfürdőt, amely egy hotel mellé épült a kis hegyi falucskában. Szép fokozatosan, ahogy haladtunk célunk felé, feloldódott, megélénkült, és mesélni kezdett az életéről.

Egy népes katolikus családban nőtt fel Bázel külvárosában, s már gyermekkorától kezdve úgy nevelték, hogy egy nap majd az apja nyomdokaiba lép, s műbútorasztalos mester lesz belőle. Úgy emlegette apját – nem minden szeretet nélkül - mint egy kiképzőtisztet, aki megtanította arra, hogy „soha ne tegye alacsonyra a mércét s ne legyen megalkuvó”, s hogy hogyan dolgozzon a saját két kezével. Zumthor a svájci iparművészeti főiskolán végzett. A tanítás módszere a Bauhaus iskolára épült, a Bauhaus-t követő tanárokkal, akiktől elsajátíthatta a „tervezés alapjait: a rajzolásban és a megfigyelésben való jártasságot, a színek keverését, a fehér tér és a negatív tér közötti különbséget – a formát, az egyenest és a felületet.”

Aztán ipari formatervezést tanult a New York-i Pratt intézetben, de építész diplomát soha nem szerzett, amely úgy tűnik, egyfajta büszkeséggel tölti el. Szívesen panaszkodik arról, hogy a fiatal építészek - akik ma már kénytelenek a számítógépre támaszkodni - „nem tudják, hogy hogyan kell a tárgyakat megépíteni” és „ezáltal elvesztették az arányérzéküket.” A műterme még arról is híres, hogy itt készítik a legextravagánsabb viasz, ólom, alumínium és agyag maketteket. Néha még 1:1-es méretben is, hogy a megbízók átsétálhassanak rajtuk, s hogy Zumthor megállapíthassa, vajon az adott konstrukció igényel-e változtatást hónapok vagy évek múltán.

„Manapság minden csak beszéd,” – panaszkodott a kocsiban. Mies van der Rohe és Le Corbusier is abból a tradícióból indult, amelyben az építészek még tudták, hogy a dolgokat hogyan kell megcsinálni, s hogyan kell jól csinálni őket. Az egyetemeket arra kellene ösztönözni, hogy ácsokat, asztalosokat, bőrösöket képezzenek. Ma az összes építész filozófus vagy művész akar lenni. Szerencsés vagyok, hogy ilyen képzésben részesültem, mert ma már – különösen az Egyesült Államokban – a szakma elveszítette a kapcsolatot az építés valódi mesterségével."   

Hallottam, hogy rosszakaratú bírálói erre az érvelésre csak annyit mondanak, hogy Zumthor egy svájci óraműves. Azt hangsúlyozzák, hogy bár egy kicsi állóvízben jól boldogul, a globális méretű, 21. századi projektekhez flexibilisebb és grandiózusabb víziók kellenek. Az tényleg igaz, hogy a munkái nem nagyok, és van valamiféle bensőséges viszonya hozzájuk. Bregenz-ben vagy a Bruder Klaus kápolnában a látogatók nem csak az épület kinézetére, de annak belső hangjaira, illataira, az épületet körbejáró fényekre, de még a falak és a padlók érzetére is reagálnak. Ezt Zumthor úgy írja le, hogy „e csodálatos csendességet olyan szavakkal tudnám körülírni, mint lelki nyugalom, magától értetődés, maradandóság, jelenlét, teljesség, melegség és az érzékszervekre való hatás.”

Ahogy haladtunk tovább, rájöttem, hogy mi most egy olyan folyamat gyorsított változatán megyünk keresztül, mint ami általában a megrendelőivel történik. A Wachendorf-i parasztok mondták nekem: Azt éri el az embereknél, hogy a legjobbat akarják kihozni magukból. Az emberek ezt látják meg Zumthor-ban, és kivételezettnek érzik magukat a vele való munka során, amit ritka lehetőségnek tartanak az életükben.”

 

 

Kérdeztem tőle, hogy kik hatottak rá, és arról beszélt, hogy a 60-as és a 70-es években olyan amerikai művészekkel találkozott, mint Richard Serra, Walter De Maria, Michael Heizer - szobrászokkal, akik a tájba kiterjesztett nagy tömegű alkotásaikhoz a minimlizmus eszközeit alkalmazták. Szintén sokra tartotta a szeszélyes és nyugtalan német művészt, Joseph Beuys-t, a Luftwaffe pilótából lett művész-sámánt, aki olyan furcsa anyagoknak, mint viasz és nemez tulajdonított személyes és történelmi jelentéseket, s akinek élete is bizonyos értelemben véve előadássá vált. „Beuys hatására – magyarázta Zumthor – érdeklődésem az általa használt anyagok mitológiája és érzékisége, illetve személyes életének saját művészetében betöltött szerepe felé fordult. Beuys a tárgyakra a történelemmel, a múlttal együtt tekintett.”

Mikor ezt mondta, Zumthor éppen egy látványos, szép vidéken vezetett át az autóval. „Az első igazi munkám” – mutatott körül – „ebben a kantonban volt. Tanulmányozni kellett a hagyományos épülettípusokat és településszerkezeteket, dokumentálni kellett az ősi gazdálkodási rendszereket, a tanyák rendszerét, minden régi házat kívülről-belülről áttanulmányoztunk. Megpróbáltam megfejteni, hogy a tárgyak itt miért néznek ki úgy, ahogy kinéznek, mi teszi őket széppé, esztétikussá. Számomra, mint építész számára ekkor derült ki, hogy meg kell haladni azt a modernizmust, amelyben mindennek újnak kell lennie s semminek sem szabad, hogy történelme legyen. Mostanra már úgy tűnik nekem, hogy a Bauhaus nagyon is korlátok közé van szorítva ebben a tekintetben, s ez a tanulmány segített felülkerekedni ezen a korlátoltságon.”

 

 

 

Megérkeztünk a Vals-i gyógyfürdőbe, ahol a felesége, Annalisa már várt minket a hotel bárjában. Vonzó, kiegyensúlyozott asszonyként úgy tűnik, megértő társa férjének, akiről azt állítják a munkatársai – nem minden rokonszenv nélkül -, hogy igényes és sokat bírálja önmagát. A hotel egy ragyogóan felújított, nehezen meghatározható, modernista doboz. S bár Zumthor visszaadta 60-as éveket idéző lényegét és hozzácsatolta a gyógyfürdőt, az egész együtt úgy néz ki, mintha a Caracalla thermáit illesztették volna egy Days Inn-hez.

A hegyoldalba fenséges, tökéletesen arányos tömegek labirintusaként vastag, egyedileg készített falakkal megépített, finoman vágott, kirakós játék darabkáiként összeálló kőlapokkal burkolt gyógyfürdő a hagyományos, kényeztető fürdőzésbe szent komolyságot visz. Egzisztencialista súlyt ad még a legegyszerűbb, leghétköznapibb szertartásnak is – ahogy az ember átmegy az egyik teremből a másikba, kinéz az ablakon, leheveredik a padra, föltekint az égre, a víz csobbanását vagy a lépések visszhangját hallgatja. A fürdőzők kegyelemért esdeklő hívekként járnak-kelnek a nedves kőkápolnákban.

 

 

 

„Vals nem a külsőről szól,” – szögezte le Zumthor. „Itt nem uszodai medencékről, csúszdákról vagy élményfürdőzésről van szó. Ez arról szól, hogy mi történik belül, a fürdésről, amely mint Keleten, magára a szertartásra irányul. Ez a vízről, a kőről, a fényről, a hangokról és az árnyékokról szól. Anno az emberek Vals-ban azt mondták, hogy ez egy elitista koncepció, s hogy a tervünk meg fog bukni. A hotel régi igazgatója le is mondott, és a marketing szakértő, amelyet a falu szerződtetett, azt mondta, hogy gyászos végünk lesz, s a város őrültséget csinál, ha egy építészre hallgat. De néhány helyi fickó azt mondta, hogy nem, kipróbáljuk. Annyira belelkesültek a terv készítése során, hogy a hitük végül valósággá vált. Érezni kezdték, hogy részei mindannak, amit csinálunk, másokat és végül az egész falut meggyőzték. Komolyan vettük az embereket, éppen ezért az egész folyamat teljesen átlátható volt."

Egy helyi üzletember épp a sörét kortyolgatta, amikor meghallotta, hogy miről beszélünk. „Ez a mi Matterhorn-unk” – tette hozzá.

 

 

Amikor másnap kora reggel magam is kipróbáltam a gyógyfürdőt, néhányan már javában áztatták magukat mélyen saját gondolataikba merülve. A fürdőhelyiségek mindegyike más és más, s ahogyan az újabb terek egy-egy sarkon túl vagy néhány lépcsővel lejjebb előbukkannak, mind meglepetésként hatnak. Zumthor korábban már említést tett a felfedezésre váró terek utáni vágyakozásról.

 

 

 

Kölnben egy új szerkezetet épített a Kolumba múzeum számára, amely az érsekség művészeti gyűjteményét fogadja be. A területen egy II. világháborús bombázás során elpusztult gótikus templom maradványai és egy kápolna van, amelyet az 50-es években Gottfried Böhm tervezett. Zumthor a romokat és a kápolnát egybefogta, s egy résekkel átlyuggatott téglafal homlokzatot emelt köréjük és a múzeum köré, mintha csak egy köpennyel takarná be őket. A szerény bejárat a kiállítótermekbe vezet, amelyek - ahogy a fürdő termeinél is - mind különbözőek, de úgy érzi az ember, mintha pont művészeti alkotások számára tervezték volna őket, s maguk a művek is úgy tűnnek, mintha ebbe a termekbe készültek volna.

 

 

 

„Azt hiszem nagyobb esélyed van a szépség megtalálására, ha nem direkt ezen dolgozol.” – árulta el Zumthor életfilozófiáját. - „A szépséget az építészetben a célszerűség hordozza. Ez az, amit megtanulhatunk, ha tanulmányozzuk a svájci parasztok házai által létrehozott régi városképeket. Ha azt csinálod, amit kell, akkor a végén létrejön valami, amit talán nem tudsz megmagyarázni, de ha szerencsés vagy, akkor az magával az élettel lesz kapcsolatban.”

Aznap reggel elmentünk még ahhoz a párban álló két kis faházhoz, amelyet nemrég fejezett be maga és Annalisa számára egy Vals-hoz közeli hegycsúcs alatt. Annalisa ezek között a hegyek között nőtt fel, s mindig is az álma volt egy itteni faház. Zumthor örült a feladatnak, mert most végre lehetőség adódott a helyi gerendaház szerkezet újragondolására. Megtartotta a hagyományos fa gerendavázat, de a négy falból álló dobozstruktúra helyett - amely kicsiny, sötét szobákat eredményezett volna -, a dobozokat lényegében tornyokká nyújtotta, ezeket széles üvegfelületekkel kötötte össze, így az ablakokkal lenyűgöző panorámát keretezve tágas belső tér jött létre.

"A hagyományos fagerendákkal nagyon fontos volt végre foglalkozni", - mondta. „A tömör fa szinte teljesen eltűnt a használatból, olyan indokokra hivatkozva, hogy túl drága, bonyolult és régimódi.” – magyarázta. „Én visszahoztam, mint építési eljárást, mert jó vele dolgozni és jó benne lakni. Adott, hogy egy üveg, beton vagy mészkőépületben hogyan érzed magad. Hatással van a bőrödre – ugyanez a helyzet a rétegelt lemezzel, a furnérral és a fagerendával is. A fa nem lop energiát a testtől, míg az üveg és a beton igen. Amikor meleg van, a faházat hűvösebbnek érzi az ember, mint a betonépületet, s amikor hideg van, ennek pont az ellenkezője igaz. Ez sokat jelent az emberi szervezetnek, tehát megőriztem a fagerenda szerkezetet.”

 

 

 

Hajszálpontosan érthető, hogy mire gondolt, ha elmegyünk az autóval körülbelül egy órányi távolságban lévő Sumvigt-ba, és meglátogatjuk a Szent Benedek kápolnát, amit közel negyed századdal ezelőtt tervezett. Egy lavina a 80-as évek közepén magával sodorta az ottani barokk kápolnát. A falusi plébános pályázatot írt ki a pótlására. Zumthor terve egy hegyoldalhoz simuló, sötét zsindely tetejű, csúcsos, ék alakú épület volt, olyan, mint egy rejtélyesen zátonyra futott régi hajóorr, oldaltető feletti ablaksorral, egy egyszerű betonlépcső tetején nyíló, szerény egyszárnyú ajtóval és karcsú toronyra rátett két haranggal. Magával ragadó belső tere fényárban úszik, de közben hajókonyhára is emlékeztet: ékszeres doboz, nyikorgó fapadlóval.

 

 

„Ez utóbbit szándékosan tettem,” – magyarázta Zumthor. – „a padló felületét egy kicsit elgörbítettem, azért, hogy nyikorgó legyen, de csak éppen annyira, hogy elsőre ne tudatosuljon az emberben. Gondolhat romantikusnak is, ha úgy akarja. Minden zenének szüksége van egyfajta befogadó közegre, s bizony ezt a közeget külön meg kell tervezni. Ez az, amit az építészet létre tud hozni. Mindig átgondolom, hogy milyennek kell lennie egy adott tér akusztikájának, legyen az egy múzeum, egy kápolna, vagy egy fürdőszoba. Bár az építészek ezt a kérdést nem szokták föltenni a megrendelőiknek, az emberek mindig el tudják mondani, hogy mit szeretnének.”

 

 

 

Körülnézett. „Még sok év múltán is nagyon megható ezt látnom. Annakidején azt mondtam a papnak, hogy annak a templomnak az emlékét tudom nyújtani, ami kisfiúkoromból maradt meg bennem.” Ebben a pillanatban észrevett egy ócska, fából készült fiókos szekrényt, amelyet a bejárati ajtó mellé szorítottak be, ahogy mondta, az engedélye nélkül. „Egye fene, nem baj,” – morfondírozott. A bejárati ajtót a kilincs hangjára figyelve nyitotta ki, amit kielégítőnek talált. Majd a téli napfénytől hunyorogva kilépett az ajtón, s a lépései alatt megroppanó havon az autó irányába indult.

 


 

Hónapokkal később mondta nekem, hogy elfogadta Maguire és felesége felkérését. Maguire egy kosárlabda pályát is kért, bár Zumthor természetesen inkább egy kis Alhambra kertet álmodott volna Hollywood-ba. Nem szóltam semmit, tudván, hogy ki fogja meggyőzni a másikat.

Furcsának tűnik, hogy ez a nagyon is svájci építész nem csak egy filmsztár otthonát, de egy fontos közteret is újragondol egy ilyen ízig-vérig amerikai városban. Mint utóbb kiderült, Zumthor évekkel ezelőtt már hosszabb időt töltött Los Angeles-ben, s mint sok más európai, beleszeretett a város különös atmoszférájába. De ennél többről is szó van, Los Angeles, akárcsak Zumthor, a modernizmus sajátos, lokális tájjal, klímával, napsütéssel, térrel átitatott, egyéni változatát fejlesztette ki. Zumthor furcsamód itt tényleg otthon van. 

Kétségtelen, hogy valami ilyesmit sugárzott magából, amikor egyik reggel álló galléros fehér ingben, laza, barna színű vászonkabátban és gyűrött fekete nadrágban a Los Angeles Country Museum of Art-ba érkezett az új koncepció brainstorming-jára. Nagy, nyitott vázlatfüzettel és ceruzával a kezében állt a konferenciateremben egy kis csapatnyi múzeumi alkalmazott - köztük Michael Govan múzeumigazgató - előtt. „Nyugodtan mondják rám, hogy őrült vagyok, vagy akármit.” – kezdte; közben szórakozottan firkálgatott a vázlatfüzetébe. „A gyűjteménnyel kezdeném, ami a múzeum lényege. Ha egymástól elkülönülő gyűjteményekre gondolnék, és azokat külön emeletekre tenném, olyan szörnyű érzésem lenne, mintha egy áruházban lennék cipők és ingek között. Ezért aztán inkább egy erdőt rajzoltam, s az erdőben ékszereket rejtettem el. Ide-oda kell járkálni az erdőben, hogy megtaláljam őket. Az ékszerek saját pavilonjaikkal együtt a gyűjtemény egyes részei, ami valóban új elképzelést jelent.”

„Képzeljék el a pavilonokat úgy, mintha metaforikus fák lennének” - folytatta. „Tereik fönt, az ágak között vannak, fönt a levegőben. Ezért rámparendszerre lesz szükségem. Lehet, hogy itt egy keskeny átjárókból álló rendszer van.” Most még gyorsabban kezdett el rajzolni. „Az áruházakhoz képest itt pont az ellenkezőjét tapasztaljuk. De kezdek kicsit gyenge lenni, összezavarodni. Az informális szabadság érzetét szeretném. Azt akarom érezni, hogy kívül vagyok. Egy falut akarok; egy felső és egy alsó szinttel.” S csak rajzolt, s rajzolt tovább. „De mindenképpen békét kell sugároznia. Úgy érzem, az lehet csak jó megoldás, ha valódi otthonuk lesz a gyűjteményeknek.”

Zumthor próbára tette hallgatóságát. John Bowsher, a múzeum speciális berendezésekért felelős igazgatója lépre ment. „Az idő Los Angeles-ben -  mondta - másképp telik, mint New York-ban vagy Svájcban. Itt az életnek „simasága” van, az élet ritmusát az emberek az autókban élik meg. Tehát ha az emberek ugyanezt kapják a múzeumban is, akkor ez nekik semmi különöset nem jelent.”

Zumthor itt szünetet tartott. Nem vezet jó eredményre, ha azt mondjuk, hogy építsünk valami könnyen változtathatót,” – mondta. „Ezeknek az elidegenített  művészeti alkotásoknak energiát kell adni; valami olyasmit, ami mellett nem mennek el az emberek, és amikor azt kérdezik tőlük, hogy „láttad az afrikai művészetről szóló kiállítást?”, a válasz nem az lesz, hogy „nem tudom”. Amúgy most már nem falut, hanem parkot látok itt. Gyűlölöm a didaktikus múzeumokat. A cél egy olyan múzeum, ami az érzelmekre hat, hogy az embereket olyan lelkiállapotba hozzuk, amiben befogadni, hallgatni, érezni tudnak.”

 

 

 

Govan szólalt föl. Azt mondta, hogy a múzeumnak olyan műkincsei vannak, amelyek speciális törődést igényelnek. Hogyan lehetne újra köréjük rendezni a gyűjteményeket? - kérdezte. Vezethet-e vajon egy új elrendezés a művészettörténet megismerésének új útjaihoz?

Később a beszélgetés olyan témákra terelődött, mint zónák felosztása, parkolási lehetőségek, gázvezetékek, messze eltávolodva időtől, fáktól és kincsektől. Miután a megbeszélés véget ért, Zumthor azonnal bosszankodni kezdett. Panaszolta, hogy őt csak arra vették föl, hogy újraálmodja az épületegyüttes keleti szárnyát. A nyugati rész különböző épületek és ligetek összevisszaságából áll, - mondta, egyfajta tradicionális építészeti rend létrehozásának kiforratlan kísérletével. „Nem értem ezt a tengelyes szerkesztést; mintha egy francia királynak készült volna” – mondta. „Túl későn jöttem ide.” Végül azzal vigasztalta magát, hogy legalább arra lehetősége lesz, hogy kis utakat és szép kilátásokat tervezzen az épületegyüttes körül Heizer, Jeff Koons és Robert Irwin szabadtéri művei számára.

A következő nap többé-kevésbé ugyanezt a dumát ismételte meg Terry Semel, a kuratórium társelnöke előtt, aki korábban a Warner Brothers és a Yahoo elnöke volt. Semel arról akart hallani, hogy hogyan tudnának több családot a múzeumba csábítani, illetve hogy hogyan lehetne a szomszédos La Brea kátránybányát a múzeum területéhez kapcsolni. Felidézte személyes, vidámpark üzemeltetési tapasztalatait, amikor időről-időre új szórakozási lehetőségeket talált ki, hogy megtartsa a közönséget. „Új pavilonok lépcsőzetes megnyitása a múzeumban talán ugyanezt az eredményt hozza,” tanácsolta. „Miért is nem egy olyan helyet csinálunk, ahová az egész család egy évben nem csak egyszer, hanem többször is el akar majd jönni?”

„A múzeumnak szoros kapcsolatban kell lennie a parkkal.” - így válaszolt Zumthor. „Van egy olyan elképzelésem is, hogy majd a parkban gyerekek szaladgálnak, és kérdezgetik egymástól, mi az az aranyszínű ház, ott hátul?"

Aranyszínű ház? – érdeklődött Semel. De Zumthor gyorsan elterelte a szót az épületek külsejéről. Aznap este nekem azt mondta: „A múzeumi vezetők mindig azt állítják, hogy nekik van a legnagyszerűbb gyűjteményük ebből vagy abból, és természetesen mindig igazuk is van. S szinte kivétel nélkül mind azt kérdezik tőlem, hogy hogy fog kinézni? Majd vissza kell mennem, hogy tartalomról, funkcióról, a hely működéséről beszéljünk, és mondom nekik, hogy időre van szükségem, mielőtt válaszolni tudok erre a kérdésre.”

Alapos mérlegelés után megállapította, hogy a megbeszélések sikeresek, és egyben egy hosszú és bonyolult projekt – számára az építészet gyönyörűségének - kezdő lépései voltak. Majd gondolatai visszatértek a fatetőkre helyezett galériák ötletéhez: „Hiszek a művészet spirituális jelentőségében, mindaddig, amíg az nem kizárólagos” – mondta. „Ugyanez a helyzet az építészettel is.”

„Az egész a felemelkedésről szól,” – tette hozzá. „Hiszen bárki képes rá.”

Michael Kimmelman 
©The New York Times 2011


Michael Kimmelman a The Times vezető művészetkritikusa, az „Abroad” (Külföld) rovat vezetője. A cikk eredetileg nyomtatásban a New York Times Vasárnapi magazinjában jelent meg, 2011. március 13-án, az MM32 oldalon. Szerkesztő: Sheila Glaser.

[a_szerk] Az epiteszforum.hu a fordítás és a magyar nyelvű közzététel jogát kizárólag az epiteszforum.hu oldalain való publikálásra vonatkozóan vásárolta meg. Így a cikk egyes részleteit vagy egészét – forrásmegjelöléssel sem! - szabad átadni illetve átvenni. Köszönjük megértésüket.


fordította: Kollmann Máté
szerkesztette/lektorálta: Pásztor Erika Katalina
a cikkre és Máté fordítására Pazár Béla hívta fel a figyelmünket.

Külön köszönet a cikkhez illusztrációként felhasznált fotókért (special thanks for the photos shared on Flickr):

Nicole Alvarez - Swiss Architecture Excursion

Richard Almond (rafolio) -  Switzerland 2008

Tim Brown ArchitecturePeter Zumthor

jpmmPeter Zumthor

seier+seierPeter Zumthor architect