Rozmann Viktor: Az újra megnyílt Zsolnay Múzeum épülete

Érdemes figyelmet szentelnünk a helyreállított épületnek. A helyenként megcibált pécsi épített örökségben felemelő élmény újra bejárni a rekonstruált káptalani épületet. A helyreállítás átgondolt, a kivitelezés magas minőségű, az installáció koncepciózus.
Építész: Kistelegdi István DLA

Rozmann Viktor: Az újra megnyílt Zsolnay Múzeum épülete

Szeptember végén két év szünet után újra megnyílt a Zsolnay Múzeum. A tartalmilag kibővült és tematikájában megújult kiállításnak Pécs közismerten legrégebbi, középkori eredetű lakóépülete ad helyet. A múzeumban a fő hangsúly — érthető módon — az épülettel szemben a kiállításra esik, azonban érdemes figyelmet szentelnünk a helyreállított épületnek is. A helyenként megcibált pécsi épített örökségben felemelő élmény újra bejárni a rekonstruált káptalani épületet. A helyreállítás átgondolt, a kivitelezés magas minőségű, az installáció koncepciózus.

A homlokzatra írva
Az elmúlt két év rekonstrukciós munkái elsősorban az épület állagmegóvását, korszerűsítését célozták, de emellett meg kellett oldani a múzeum bővítését is. A több mint 12 000 tárgyat és 8000 dokumentumot számláló múzeumi állomány a tetőtérben újonnan kialakított 300 m2-es raktárban kapott helyet, a kiállítótér pedig az épület udvari szárnya felé terjeszkedhetett. Megerősítették a tartószerkezeteket, megszüntették a falak vizesedését, korszerűsítették a teljes épületgépészetet, az akadálymentesítés követelménye miatt liftet létesítettek. Restaurálták a kőkereteket, a falak és a boltozatok kifestését, a parkettát.
A rekonstrukciót indokolta, hogy a múzeum ötvenéves folyamatos működése alatt az épületben csak karbantartó munkálatokat végeztek. A helyreállítás halaszthatatlan volt, hogy mást ne említsünk, a kiállítótermeket az utolsó télen alig sikerült tíz fok fölé fűteni. Az épület emeleti részének, valamint homlokzatának műemléki feltárása és restaurálása ugyan 1954–55-ben megtörtént, a földszinti helyiségek boltozatait díszítő kifestés csak most került felszínre. Az akkori helyreállítás érintetlenül hagyta az udvari homlokzat földszinti ablaksorát is, holott ezen a részen eredetileg nyitott árkádsor húzódott. Most kibontották az árkádíveket kitöltő elfalazást, így az épület a korabeli térszerkezetének megfelelően nyitott az udvar felé.
A múzeum 1955-ös kialakításkor távolították el azt a védőtetőt, melyet még a ház 1937-es tatarozásakor Gosztonyi Gyula tétetett a homlokzati Mária szobor fölé. Gosztonyi szabadította ki a nyugati szárny emeleti barokk balusztrádjait és a kapualj gótikus ülőfülkéit is. Nem sokkal korábban, 1932-ben Pilch Andor javaslatára támpillérekkel támogatták meg az épület keleti, végigrepedt sarkát. „Az épület története ide, a déli homlokzatra van írva” — magyarázza Kistelegdi István, az épület műemléki rekonstrukcióját tervező építész.

Az épület összképe pedig 1844-ben, Piatsek Antal keze nyomán nyerte el azt az alakját, amilyennek ma ismerjük. Az akkori, nagymértékű átépítés megbízója Farkas József kanonok volt. 1820 körül építették át szobákká azokat az emeleti, barokk loggiákat, melyek az előbb említett balusztrádok mögött húzódnak. Az épület ekkor már kanonok-ház, de a nyugati toldalékot még Givovich Miklós József nagyprépost építtette magának 1740 körül, a földszinten festett szobákat, az emeleten meg a loggiát, amolyan hűsölőnek, nyári ebédlőnek. A két irányba nyitott helyiség klímája a legnagyobb nyári meleg elől is védelmet adhatott. Az emeleti kiállítótérben most is látható az udvar felőli oldalon a széles kőpad és a terem nyílásainak bélletén előkerült, zöld alapon átlós rácsmintás díszítőfestés. Givovich helyeztette a kapu fölé a Mária szobrot is, mely címerét díszíti. Az épületen jelentős bővítést és barokk stílusú átalakítást végzett, így beboltoztatta a földszint addig síkmennyezetes helyiségeit, és feltehetően az ő idejére tehetjük az udvari gazdasági épületrészek emelését is. De mindez már csak azután volt lehetséges, mikor a káptalan hosszú pereskedés folytán végre visszaszerezte az épületet Jány Jakab Ferenc szerémi püspöktől, akié 1895-ben lett.

A kitartó pereskedés valódi tétje nem pusztán az épület tulajdonlása, hanem az árendálási, azaz a város kamarai jövedelmei bérleti jogának birtoklása volt. Jány is, a város is magának akarta a jövedelmező pécsi bérletet, ráadásul a köztudomásúlag kegyetlen természetű Jány gazdálkodása a birtok teljes kiszipolyozását és tönkretételét jelentette volna. Végül az árenda jogát 1695-ben három évre a város nyerte el, de Jány tovább maradt, és 1702-ig barokkosította az épület ablakait. Jány lekapartatta a homlokzatról azt a feliratot, mely 1696-ban még olvasható volt a déli oldalon: „Haec domus in Domino erecta Maioris Praepositurae Quinqueecclesiensis anno...” azaz: A nagyobb pécsi Prépostság ezen háza emeltetett az Úrban...” Az épület eredeti funkcióját tanúsító felirat eltüntetése inkább presztízs- és jelzésértékű gesztusként értelmezhető a várossal folytatott csatározásban, hiszen a felirat még a török főpapot sem zavarta annyira, hogy lekapartassa. A török főpap jó érzékkel választotta ki magának Pécs legöregebb és minden bizonnyal egyik legszebb épületét, mely a dzsámihoz is közel esett. Állítólag a ház lefoglalásakor arra hivatkozott, hogy az előzőleg a keresztények prépostjáé volt. Amikor 1543-ban ideköltözött, a ház már magán hordozta azt a reneszánsz arculatot, melyet Csulai Móré Fülöp nagyprépostnak köszönhetünk. Az 1510-es évek második felében ő is alakított, változtatott a házon; ekkor készültek az emelet nagyméretű, kőkeretes, kő keresztosztós reneszánsz ablakai, az emeleten a második és harmadik ajtó közötti évszámos ajtókeretezés, illetve a homlokzat növénymintás díszítő festése is.

Az épület 1955-ös műemléki helyreállítása során végzett homlokzatvizsgálat nagy meglepetése volt a zömében reneszánsz, egyes részeken gótikus falfestés feltárása. Amint azt Csemegi József, a Janus Pannonius Múzeum 1956-os Évkönyvében megjelent tanulmányában olvashatjuk, a falfestés addigra több helyen is igen nagy felületen teljesen elpusztult. Viszont a restaurálás eredményeképp a homlokzat nyugati szélén, a falfülkében mégis előtűnt egy félalakos ábrázolás, melyet kissé balra döntött fejtartása miatt Fájdalmas Krisztus ikonográfiai típusaként azonosítottak. Vele szemben egy imazsámolyon térdeplő, imádkozó alak, esetleg az Angyali üdvözlet ábrázolásának fele lehetett. A homlokzatfestés töredékessége és rossz állapota ellenére megállapítható volt, hogy a homlokzat földszinti és emeleti sávjában eltérő kifestés volt. A földszint és az emelet közötti osztópárkány magasságában (helyén) figurális frízsor futott, az emeleti ablakok közötti mezőket ornamentális díszítés töltötte ki hatalmas bőségszarukkal, virágokkal, kacskaringós indával.

 

 

Fájdalmas
Amint az minden valamirevaló szenzációhoz illik, a sajtó fellelkesülten kapta fel a hírt, hogy Pécsett egy kőműves a vakolatot leverve reneszánsz freskókat semmisített meg. A középkori épületrész nyugati végének emeleti részén volt az a két töredék, amelyen a dekoratív festés részletei a legjobban látszottak. Ezeken kívül a kalapács áldozatául esett a falfülkében lévő vakolat is. A munka csak a restaurátor jelenlétében történhetett volna, azonban ő a kritikus pillanatban kivételesen nem volt jelen. Az emlék eltűnése vitathatatlanul veszteség, hiszen a Káptalan utcai épületet a reneszánsz, figurális homlokzatfestés egyetlen hazai, ismert példájaként tartották számon. Mindazonáltal az árnyaltabb vélemény kialakításához vegyük figyelembe, hogy — ahogyan a fentiekből is láttuk, — az épület egy évszázadokig tartó, folyamatos alakulás, építés és pusztulás eredménye. (Gondoljunk csak Jányra.) A reneszánsznak mondott homlokzaton az 1955-ös feltáráskor is csak néhány folt volt valóban reneszánsz kori. Az akkori állapot pedig az elmúlt 50 évben jelentős mértékben lepusztult. Két évvel ezelőtt a Fájdalmas Krisztus alakjából csupán néhány színes festékfolt volt látható, a koszolódás miatt elhalványult növényi díszítésből szintén alig látszott valami. A látvány a laikus számára semmilyen információt nem adott. De a homlokzat mind a város, mind a művészettörténészek számára emblematikus értékű volt. A kivetett, milliós nagyságrendű bírságot legalább akkora mértékben indokolta a felelősök mulasztása, mint a freskók elvesztése.

Alternatív homlokzat
Hogy a homlokzat festettségének addigi megjelenése tovább éljen, a restaurálás és rekonstrukció helyett alternatív megoldásokat keresett a Baranya Megyei Önkormányzat, amikor a generál kivitelezővel és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal együtt 2006-ban pályázatot írt ki a homlokzat díszítésére. Egyértelmű volt, hogy hitelesen visszaállítani nem lehet semmit, ezért az elképzelés szerint egy kortárs képzőművészeti alkotás utalna rá, hogy hajdan színes volt a homlokzat... A pályázat a történeti homlokzatfestés újraértelmezését, illetve értelmezhetővé tételét tűzte ki célul, továbbá kikötötte, hogy a pályázat „ne az elpusztult festés rekonstrukciójának imitációja, hanem az elpusztult egykori homlokzatfestés hitelesen alátámasztható töredékének, vagy megjelenésének rekonstrukciója legyen”. A meghívásos pályázaton hat restaurátor és három festőművész vehetett részt, de határidőre mindössze két-két pályamű érkezett.

Érezhető, hogy a pályázat kiírása olyan műemléketikai kérdéseket vet fel, melyek túlmutatnak a konkrét feladaton. Tudható volt, hogy a pályázat eredménye, a bírálóbizottság döntése az érintett szakmák mindegyike számára, széles körben precedensértékű lesz a későbbi rekonstrukciós kérdésekben. Következésképpen a bizottság tagjai az értékeléskor a pályaművek kapcsán elvi kérdésekre adott, általános érvényű válaszokat is kerestek... A pályázat érvényes, de eredménytelen volt.

A határidő lejárta után érkezett meg Czifra Mónika és Dobai Csaba pályázata, akik egy historizáló stílusú figurális jelenetet képzeltek a homlokzatra. Elképzelésük szerint a homlokzat közepén húzódó sáv figurális jeleneteinek ikonográfiai programja eredetileg is Krisztus életének egyes kiemelt jeleneteit mutatta be — ezt támasztja alá a nyugati oldalon lévő töredék is, melyet Angyali üdvözletté egészít-hetünk ki. Ilyen módon a kezdettől az olvasás irányának megfelelően jobbra haladva a következő jelenet a Három királyokat jelenítené meg, aztán a Megkeresztelést és így tovább. A kortárs képzőművészeti alkotással való radikális beavatkozás és a műemléki elvek messzemenő tiszteletben tartása közötti áthidalásként felmerült, hogy a kompozíciót ne ráfessék, hanem a szemben lévő házból rávetítsék a homlokzatra. Ez a megoldás mindenki számára nyilvánvalóvá tenné, hogy a jelen látvány csupán egy fikció, kísérlet, nem pedig a történeti kifestés milyenségére tett határozott kijelentés. A kép színes fénnyel való megjelenítése napszakhoz, szürkülethez kötött, így alkalmi esemény volna, nem beszélve arról, hogy a projekthez kiépítendő infrastruktúra más képek vetítését is lehetővé tenné. Az ünnepek, rendezvények, kulturális események alkalmával változó, sötétedés után vetített homlokzat Pécs egy újabb, izgalmas — szó szerint — színfoltja lehetne. Weiler Árpád, a Regionális Iroda vezetője befogadhatónak tartja a Czifra–Dobai elképzelést, engedélykérelem azonban még erre a megoldásra sem érkezett hozzá. Úgy tűnik, a fal egyelőre fehér marad. Nem tudni, ez most patthelyzet, döntés vagy a megoldás elhalasztása-e. (Érdekes, hogy az 1955-ös feltárás után a festésmaradványt csak megtisztították, konzerválták. A restaurálásukra, esetleges kiegészítésükre vonatkozó döntést halogatták, végül sosem került rá sor.)


Kezdetek
1446-ban említették, hogy az épületben Szűz Mária titulusú házikápolna volt. Több jel is utal rá, hogy a kápolna hajója az udvar végében álló, északi keresztszárnnyal azonosítható. A XIV–XV. századból valók a földszint egyszerű, kis négyzetes ablakai, az emeleti második szoba kis kémlelő ablaka, a Zsigmond korra tehetjük a kapualj ülőfülkéinek kialakítását. Az emeleten a harmadik és negyedik szoba között látható ülőfülkés, eredetileg szabadba tekintő ablakot is ekkor alakították ki. A fal, amiben az ablak nyílik, a külső síkon vakolatlan volt, ezt jelzi most a kanálhátas, göröngyös felületű, színében is eltérő vakolás. Ekkor az épület még nem teljes szélességben épült meg, de az udvari szárny is középkori eredetű. Pontos adataink a lakóház építtetőjéről és idejéről nincsenek. Az épületet először 1324-ből származó oklevélben említették, ami természetesen jelentheti azt is, hogy ekkor az épület már akár emberöltőnyi ideje állt. Az oklevél Hornácsi Pálfia Istvánt, a pécsi prépostot említi a ház akkori tulajdonosaként, aki még feltehetőleg egy kisebb, földszintes épületben lakott, mely a mai épület magját képezi.

Szűkszavú épületmagyarázat
Ez az a történeti atmoszféra, ami építészeti hátterét és keretét adja a Zsolnay műtárgyak bemutatásának. Épp ezért a tárlatot kísérő informatív szövegek mellett hiányolható az épületre vonatkozó magyarázat. Az igény nem új keletű. Kálosi Ildikó, az Iparművészeti Múzeum munkatársának kutatása szerint az 1955-ben megnyíló múzeum főigazgatója, dr. Dobrovics Aladár a kiállítóterekben feltárt és bemutatott építészeti részleteket a kiállításra vonatkozó feliratoktól eltérő színű magyarázó szövegekkel kívánta ellátni. Entz Gézának, az Építésügyi Minisztérium Műemléki Csoportja osztályvezetőjének írt levelében hét különböző pontot jelölt meg az emeleti szinten, ahol információt szeretne nyújtani a látogatóknak: az első terem ablakbélletének freskótöredéke, az utcára nyíló „lőrés” (sic), a második és harmadik terem közötti kő ajtókeret, a harmadik terem ablakbéllete, ugyanitt az ülőfülkés ablak, illetve másik oldalának vakolatlan falszakasza, végül az utolsó terem ajtó- és ablakbélletének kifestése...

Komplementáris viszony
A kiállítótérben látható épületrészletek, festések fontosságának láthatóan a kiállítás rendezői is tudatában voltak. Az installáció a kiállítótér építészeti adottságait messzemenően figyelembe veszi. Talán csak azt sajnálom, hogy a termek közepére állított vitrinek miatt nem lehet végiglátni a második emelet enfiládos, egy tengelyre felfűzött térsorán, de a műtárgyaknak — tehát a látogatónak — kétségtelenül így a jobb.

A bemutatott anyag hatalmas; mintegy harmadával bővült az épületrekonstrukció előttihez képest. Kronológiai sorrendben, ezen belül stílusirányzatok és tervezők szerinti csoportosításban közel ezer műtárgyat mutat be, mégis elkerüli a zsúfoltságot. A vitrinek, podesztek elhelyezése, a kifinomultan hangolt világítástechnika hozzásegíti a látogatót, hogy ne csak egy kiállítást vegyen észre az épületben, hanem magát a házat is. Kölcsönhatás van az épület és a kiállítás között. A földszinti utolsó terem végfalán kifüggesztve Lajta Béla Szervita téri üzletháza pirogránit párkányainak tervei láthatók. Az életnagyságú, erőteljes színű, premodernbe oltott népművészeti motívumok és a boltozat historizáló, filigrán, növényi indás díszítő festése között termékeny feszültség vibrál. A látogató így jóval többet kap, mintha a műtárgyak a szokásos, semleges színű háttér előtt állnának. Ugyanígy a történeti épületszerkezetek és a Zsolnay kerámiák ereje sem kioltja, hanem erősíti egymást. Az emeleti, gótikus ablak előtt neutrális podeszten sterilnek ható üvegkubusokban a gyár diadalmenetének emblematikus emlékei. A kemény vonalú, durva felületű mészkőkeret, mint háttér, felerősíti, kihangsúlyozza a három váza finom vonalú, törékeny formáját és a leheletvékony máz színmélységeit.
A megmutatkozó építéstörténet a Zsolnay tárgyakhoz is többrétegű jelentést kapcsol. A tárlat és a kiállítás terének komplementáris viszonya különleges befogadói tapasztalat, mely a muzeológia átfogóbb szemléletének horizontját nyitja meg.

*


A Baranya Megyei Önkormányzat a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága szakmai segítségével 2004-ben nyújtott be pályázatot az épület rekonstrukciójának anyagi fedezetére. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kormány-előterjesztésre az Országgyűlés 2005 júniusában a pályázat pozitív elbírálása mellett döntött. A 372 millió forint értékű címzett támogatást a Baranya Megyei Önkormányzat 43 millió forintos önrésszel egészítette ki.


A kiállítás kurátora és a múzeum igazgatója dr. Kovács Orsolya
Építész: Kistelegdi István DLA
Installációs rendszer: Barna Gyula belsőépítész
A földszinti belső falképek restaurátorai: Ditrich Csilla,
Mauks Zoltán, Varga Péter,

A homlokzati és az emeleti falfestés restaurátora: Pintér Attila
Kőrestaurátor: Osgyáni Vilmos
Faanyag-restaurátor: Koppán Zsolt
A kivitelezést a Pécsi Építő és Tatarozó Rt. végezte

 

a teljes írás megjelent az Echo 5-6. számában