Tér, ami nincs

A Ferenciek tere és a Széll Kálmán tér lendületes rekonstrukciója után egy pár éves hiátus következett a főváros tér revitalizációs törekvéseiben. A Corvin Áruház bádogborításának májusvégi eltüntetésével azonban hamarosan új fejezet nyílik az ország egyik legforgalmasabb tere, a Blaha Lujza tér életében. Ennek kapcsán veszi górcső alá a tér és jelentékenyebb épületeinek történelmét Vizy Márton.

Budapest legfőbb terei közül ez az egyik legfiatalabb: bár ma is használatos nevét 1920 óta viseli (a névadó színészóriás akkor töltötte be 70. életévét), klasszikus értelemben vett tér jellegét csak majd’ fél évszázaddal később, 1965-ben nyerte el. Ehhez persze az kellett, hogy néhány évvel később a városvezetés elbontassa a Nemzeti Színház épületét a tér alatt zakatoló metrószerelvények keltette destabilizáló hatású rázkódásokra hivatkozva. Így most már vannak padjaink, szökőkutunk, parkoló- és találkozóhelyeink, és van rendes terünk, csak élvezni nincs rajta mit.


 

A nemzet Népszínháza

A helyzet iróniája, hogy a Nemzeti Színház épülete nélkül ugyanúgy nem létezne a Blaha Lujza tér, mintha később nem robbantották volna fel. A Monarchia legtöbbet foglalkoztatott színháztervező párosa, Fellner és Helmer tervei alapján 1875-ben, egy gazdasági világválság kellős közepén épült fel egy akkor még külvárosi képet mutató, földszintes házak, istállók és műhelyek által benépesített környezetben. A Népszínház egyike volt annak a 23 épületnek, melyek 1872 és 1883 között, a Nagykörút kiépítésének első, döcögős fázisában lettek felhúzva a mai Blaha Lujza tér és a Nyugati tér között (utóbbi helynév szintén nem létezett korábban, a térnek nevet adó Nyugati pályaudvar épületét ugyanis csak 1877-ben fejezték be).

A József körút szomszédos bérházai az 1890-es évekre épültek fel, radikálisan átalakítva a külvárosi hangulatú, és külvárosi hangzású utcanevekkel tarkított környéket. A Bodzafa utcából csak később lett Somogyi Béla utca, a Sertéskereskedő utca pedig a mai napig a Népszínház utca nevet viseli. A névadó épület a 2-es számot viselte, ezt ma viszont hiába keressük, az utca ugyanis a 4-es és 7-es számú házakkal kezdődik.


 

Az épületet 1908-ig használta a színház társulata, mikor is az Astoriánál található Nemzeti Színházat életveszélyesnek nyilvánították. A színház beköltözött az egyébként sok kivetni valót maga után hagyó, szükségmegoldásnak azonban pont megfelelő nagykörúti épületbe. Az első világháború kitörése, majd sorozatos pénzhiányok miatt az új Nemzeti Színház építésének terve lekerült a napirendről, a társulat pedig még jó sokáig, két nagy- és egy hidegháborún keresztül koptatta a Nemzeti deszkáit.

A már elejétől fogva szűkösnek bizonyuló épület sorsát végül a másfél évtizede húzódó 2-es metró építése pecsételte meg. 1965 áprilisi lebontása (függetlenül attól, hogy jogos volt-e az instabilitástól való félelem) a progresszivizmus álarca mögé bújó, urbanisztikai barbarizmus egyik legéktelenebb példája. Ráadásul nem is az egyetlen a téren.


 

A főváros divatdiktátora

„Ahogyan Európa divatját Párizs, a fővárosét a Corvin diktálja és igen szerencsés, mesteri kézzel” írta a Corvin Áruházról 1930-ban a Pesti Hírlap. A hamburgi befektetők pénzéből épült, Reiss Zoltán tervezte Corvin Áruház 1926-ban nyitotta meg kapuit, mint a főváros egyik első és legnagyobb nagyáruháza (a szecessziós és neoreneszánsz stílusjegyeket magán viselő Párisi Nagy Áruház volt az első, klasszikus értelemben vett department store Budapesten). Érdekes adalék, hogy még az év végén, az áruháztól nem messze, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésében helyezték üzembe az ország első közlekedési lámpáját.


 

A Népszínház utca 1-3-as szám alatt található telken korábban a főváros első kőmozija, az 1906-ban elkészült Apolló Projectograph állt, melynek szecessziós elemeket felvonultató épületében olyan neves művészek és előkelőségek fordultak meg, mint Kabos Gyula, Komlós Vilmos, Karinthy Frigyes, Kertész Mihály, Habsburg József, vagy Croy-Dülmeni Izabella főhercegasszony. A mozi 1915-ben költözött át a Royal Szálló 1000 fős nagytermébe, az épületet viszont egészen 1923 novemberéig használták, először kabaréként, majd színházként. Az üres Apollót egy évvel később lebontották, hogy pár évre rá megnyíljon a klasszicizáló Corvin Áruház.


 

A főhomlokzatot díszítő, négy emelet magasságban összefüggő ablakai miatt egyemeletesnek ható épület legközelebbi rokona a Kossuth Lajos 13-15. szám alatt található, Málnai Béla jegyezte MÁK Bérház. A két épület tökéletesen mintázza az 1920-as évek második felének korszellemét: a “dekadens” szecesszió már kiment a divatból, a bauhaus és az art deco még nem értek be, a konzervatív ízléshez pedig a neostílusok álltak a legközelebb. Így hát a korábban rendkívül korszerű épületeket (magyarkanizsai városháza, vagy a Szedő-ház néven ismert Hajós utca 32.) megálmodó tervezők is, mint Reiss vagy Málnai, jobbnak látták, ha inspirációért pár évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Ez nem bizonyult rossz döntésnek: a még teljes pompájában álló Nemzeti Színházzal felesleges lett volna versenyre kelni, a szomszédos Rókus kórház monoton egyszerűségével szemben azonban mégis jelentős esztétikai többletre sikerült szert tennie az épületnek (hála Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid szobrainak és domborműveinek).


 

33 kirakatával és 52 osztályával a Corvin Áruház az akkori legmodernebb és legnagyobb (tizenhatezer négyzetméteres) plázája volt Magyarországnak, és mint ilyen, nem állt távol tőle a legek halmozása: 1931-ben itt helyezték üzembe az ország első mozgólépcsőjét, dolgozóinak száma megközelítette a 700 főt, itt nyílt meg a város első éjjel-nappali közértje, valamint itt került bevezetésre legelőször a csomagküldő szolgálat, elsősorban a tehetősebb vidéki rétegeket célozva meg (akiket mind a Nyugatitól, mind a Keletitől villamos hozott idáig). A ruházati boltokon kívül volt itt étterem, kávéház, jegyiroda, gyorsfényképészet, szőnyegbolt, valamint háztartási edényeket árusító üzlet is, de ha az embernek sok pénze volt, oldalkocsis motorkerékpárt is vásárolhatott.

A II. világháborúban az épület kiégett, az árukészletet elhordták, ám 1945 márciusában, miután sikerült az áruk egy részét visszavásárolni a feketepiacról, már újraindult az árusítás. Hiányérzete a vevőknek legfeljebb a mozgólépcső csendje miatt lehetett, amit csak 24 évvel később, az 1967-es rekonstrukciót követően sikerült újra mozgásra bírni. Az 1956-os forradalom sebei már nehezebben gyógyultak be, sőt, a regenerációs folyamat valójában még csak most, 2018-ban indult meg. Bár az 1960-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az épület életveszélyes, a teljeskörű felújításhoz két évre be kellett volna zárni az áruházat, aminek sem az éves szinten 6 millió látogató, sem a tulajdonosok nem örültek volna. Így került hát sor a híres-neves bádogborításos megoldásra. A sebtapasznak szánt eljárás a helyzet javítása helyett csak konzerválta az akkori állapotokat, emellett nagyban hozzájárult a Blaha Lujza tér esztétikai-erkölcsi leromlásához. A felújítási pályázaton nyertes Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat 85 millió forintos költséggel és műkőborítással tervezett, végül azonban 35 millió forintból és alumíniumlemezekkel kellett megoldaniuk a lehetetlennek bizonyuló feladatot. 1968 után a Corvin második virágzását élte, az alumíniumcsomagolás ellenére is: bővült a választék és bővült az alapterület is, boldogok voltak a vevők, és boldogok a bolttulajok is. A boldogságnak 1976-ban szakadt vége, mikor is Demján Sándor vezetésével megnyitott a Skála Budapest, amelynek gazdag, a bécsi Mariahilfer Strassét idéző kínálatától a Corvin fényévekre volt. Az ezt követő négy évtized a Corvin számára nem szólt másról, mint a sorozatos tulajdonosváltásokról, és a rendszerváltás után a magyar piacra betörő bevásárlóközpontokkal való egyre elkeseredettebb szélmalomharcról.

Manapság a Corvin már nem is áruházként, inkább az ország legnagyobb konzervdobozaként, na meg a város egyik közkedvelt underground szórakozóhelyének helyszíneként ismeretes, melynek sorsa az épület és a tér soron következő felújításának fényében kétséges.

 

 

Kávé és ceruza - az EMKE és a Sajtóház

A tér két fontosabb épületéről kell még néhány szót ejtenünk. A köznyelvben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdőbetűit nevén viselő ház 1883 óta figyeli a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésének forgalmát. A Rákóczi út 46. szám alatt található épületet Jahn József, az eklektikus stílusú bérház-építészet egyik legtermékenyebb alakja tervezte. Itt lakott a Nemzet Csalogánya, Blaha Lujza, 1894-ben pedig a sarokház földszintjén nyitotta meg legendássá vált kávéházát Wassermann Jónás, aki maga is egyesületi tag volt, illetve korábban a hatalmas Orczy-ház egyik vendéglőjének tulajdonosa. A város leghíresebb cigányprímásai szolgáltatták minden este a talpalávalót, Ady is többször megfordult itt, az 1920-ban megnyílt alagsori étteremben pedig József Attila szolgálta fel a kenyeret. Időközben Wassermann Jónás elhalálozott, az üzletet fia, Wassermann Mór vette át, aki az étterem mellett egy cukrászdával és egy bárral is bővítette a kávéház repertoárját. 1937-ben az új tulajdonos késő art deco stílusban újíttatta fel a kávéházat, ami ezúttal egy süllyeszthető zenekari dobogót is kapott. A Corvin Áruházhoz hasonlóan az EMKE is kiégett a II. világháborúban, az igazi csapást azonban az ‘56-os harcok mérték rá: a felújítás egészen 1961-ig tartott. Az újranyitott EMKE eleinte pótolni tudta a sportszerüzletté átalakított New York kávéházat, de a haldokló kávékultúrát csakhamar kiszorította az épületből a büfékultúra. Ma bankfiókokat találunk a bárpult helyén. A kávéháznál tovább élt az EMKE név: az épület szomszédságában, de már az Akácfa utcában épült fel 1971-ben a háromcsillagos EMKE Szálló (ma Ibis Budapest City), amelynek Maxim Varieté nevű bárjában többek között Medveczky Ilona és Ungár Anikó adott revüműsorokat, míg a Rákóczi út 42. alatti EMKE Office a rendszerváltás utáni egyik első modern irodaházunk.


 

A Blaha Lujza tér másik egyszervolt épülete a Sajtóház, vagyis a Hírlapkiadó Vállalat székháza, egykoron olyan lapok szerkesztőségének otthona, mint a Nők lapja, az Esti Hírlap vagy a Népszabadság. A három épületből (két régi bérház és a Budapesti Hírlap szerkesztőségi és nyomdaépületéből) összegyúrt Sajtóház 1949-ben kezdte meg működését: a Nemzeti Színház és a Somogyi Béla utca felé néző homlokzata egységes, letisztult arculatot kapott, míg a József körút 7. szám alá tartozó épület megőrizhette eredeti formáját. A Sajtóház a rendszerváltást követően egészen 2005-ig üresen állt, akkor aztán a körúti, műemlék homlokzatot kivéve az egész épületet lebontották, hogy 2011-re felhúzzák helyén a hétemeletes, öt részből álló, irodaházként, plázaként és szállodaként funkcionáló Europeumot.


 

Jövőbenéző

A Blaha Lujza térnek 98 éve alatt annyi izgalomban volt része, mint kevés más közterületnek a fővárosban: ez egyrészt a különösen mozgalmas 20. századnak tudható be, másrészt pedig a peremvidékit a forgalmi-kulturális ütőér szerepért lecserélő urbanizáció egyenes következménye. De talán nincs is olyan főtere Budapestnek, amellyel olyan mostohán bántak volna el az évtizedek, mint a Blahával. Az ötven éven át uralkodó enyészet végének első jele a Corvin Áruház 22 millió forintos kicsomagolása, és a 300 millió forintos állami támogatásból megvalósuló, több mint 60 éve éve várt homlokzat-felújítás. A tér várhatóan 2019 végére újul meg, és bár konkrét tervek még nincsenek, az ígéretek reményre adnak okot: megszűnik majd a parkoló, növekszik a zöldterület, az aluljáró egy hangulatjavító frissítést kap, valamint akadálymentesítik az egész teret. Talán a végén már a színház épülete sem fog hiányozni, és először kezdhetünk el örülni annak, hogy létezik egy Blaha Lujza nevű tér a fővárosban. 

Vizy Márton