Valóság és intenció határán

Vajon mi adja a különbséget a fényképészek között? És egy-egy épület fotózásakor? Mi vezérli a fényképészt? Bujnovszky Tamással beszélgettünk életútjáról, az építészeti fotózás jelenéről és jövőjéről. 

Móré Levente: Hogyan lettél építészeti fotós?

Bujnovszky Tamás: Fotoriporternek indultam, azt is tanultam, korábban pedig sokáig festettem – festőművész akartam lenni. A festéssel párhuzamosan a fotózás is érdekelt és jelentkeztem a MÚOSZ fotoriporter képzésére. Az építészeti fotóval véletlenül kerültem kapcsolatba. Mint fotoriportert, portréfotóst hívott az Építőművészethez Vargha Mihály, itt kerültem közel ehhez a világhoz.

 

 

ML: Volt kapcsolatod korábban az építészettel?

BT: Mindig érdekelt, volt érzékenység és érdeklődés bennem, de szorosabb kapcsolatom nem volt vele.

Amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy épületeteket fotózzak, még gépem sem volt hozzá. Akkoriban középformátumú vagy műszaki géppel dolgoztunk, tehát be kellett szereznem egyet, meg kellett tanulnom használni a technikát, és bár a korábbi művészettörténeti tanulmányaim sokat segítettek, meg kellett tanulnom, hogyan működik ez a világ – mindez azonban nagyon gyorsan zajlott le.

 

 

ML: Mekkora technikai apparátussal dolgozol?

BT: A legegyszerűbb felszerelést próbálom alkalmazni. Fontos, hogy minél könnyebb és kevesebb eszközöm legyen, hiszen egész nap viszem magammal, másrészt fontos szempont az is, hogy a túl sok eszköz ne vonja el a figyelmem.

ML: Mennyire követed a technikai változásokat? Élsz a technikai újítások adta lehetőségekkel?

BT: Azt gondolom, ez egy technikai sport, itt muszáj mindig naprakésznek lenni az eszközökkel és az ismeretekkel. Már nem úgy van, mint az analóg korszakban volt, amikor évtizedekig nem változott a technika, csak a kompozíció vagy a képszerkesztés stílusai.

 

 

ML: A képeid könnyen azonosíthatók. Mennyire hamar találtad meg azt a hangot, amit most képviselsz? Estél át stílusváltásokon?

BT: Visszanézve a képeim, van egy-két olyan beállítás, amit ma már nem használnék, de összességében elég hamar rátaláltam arra a képi nyelvre, amit ma is használok. Minden fotósnak van egy belső látásmódja, egy belső képe a térről, és mindenki ezt fogalmazza meg vagy keresi újra és újra. Az, hogy felismerhetőek a képeim, nem tudatos döntés eredménye, nincsenek kedvenc beállításaim, fényviszonyaim. Rengeteg épületet fotózok és szándékosan nem törekszem nagyon szigorú ikonográfiát kialakítani. Azt keresem mindig, hogy hogyan tudom minél jobban bemutatni az épületet, hiszen ez alapvetően alkalmazott műfaj.

 

 

ML: Neked mi a fontos egy épületnél? Mennyire figyelsz a technikai részleteire, az esztétikai benyomásra, esetleg az általános befogadói összképre?

BT: Az a fontos számomra, hogy mire gondolt az építész. Minden épületnek van valami alapgondolata, amire felépül, az én célom pedig, hogy ezt megtaláljam. Szerintem akkor csinálom a legjobb képeket, amikor már nem az épületet fotózom, hanem megismertem annyira, hogy csak a képekre tudok koncentrálni.

 

 

ML: Hogyan építed fel a képeidet? A fotóid általában nagyon szimmetrikusak, horizontális hangsúlyúak, nyugalmat sugároznak.

BT: Mindig igyekszem a lehető legegyszerűbben megkomponálni a képeket úgy, hogy látszólag ne a fotó domináljon, hanem az épület. Látszólag, mert a fotó átfogalmazás: annyi köze van a valósághoz, mintha szavakkal írnánk le az épületet. Törekszem arra, hogy szülessenek olyan képek is, ahol a környezethez való viszony látszik – főleg, ahol külön izgalmas ezek kapcsolódása. Sokszor azonban ki kell emelni a házat, mert olyan a környezet, ami elrontaná a látványt. A fotó kihangsúlyoz minden elemet, ami a képen van. Az agyunk ki tudja kapcsolni a zavaró dolgokat, de a fotón nem tudunk szelektálni: minden, ami a képen szerepel, jelentőséggel bír.

 

 

ML: Vannak kedvenc témáid?

BT: Épülettípusonként nincsenek kedvenceim. A helyszín, a hangulat befolyásolnak inkább, ami munka közben, apró részletekből áll össze bennem. Nagyon lényeges, hogy ki az építész, ő hogyan viszonyul az épülethez, mi a története a háznak.

ML: Látsz ma tendenciákat a saját területeden? Merre tart az építészeti fotózás?

BT: Nem tudom megmondani, merre tart. Követem az építészeti sajtót, de csak nagyon szűrten, mert zavar a sok kép. Ha túl sokat lát az ember, az olyan mint a zaj, amiból nem hallod ki a lényeges hangokat. Fontos az is, hogy mások fotói által ne alakuljon ki bennem vélemény az épületről amit később én is fotózni fogok. Vannak ugyan az építészeti fényképezésben apró, de folyamatos stílusbeli változások, átfogó tendenciát azonban nem látok.

 

 

Úgy vetttem észre, nincsenek olyan trendek, amik valahová tartanak, inkább egy nagyon sokszálú, szerves változást tapasztalok, ami a technikai fejlődésből is adódik. Az utóbbi években a látványtervezés nagy hatással volt az építészeti fotográfiára. A látványterveken megjelenő képi világ visszahatott az építészeti fotóra – technikailag és látásmódban egyaránt. A képfeldolgozás fejlődése is ebbe az irányba viszi a fotósokat, mert sokkal több lehetőség van az utómunkában mint korábban.

Az utómunka nem ugyanaz, mint az analóg képeknél a labor volt. A digitális kép egy információhalmaz – önmagában csak egy lehetőség, amiből az utómunka által hozhatom létre azt, amit szeretnék. Amikor elkészítek egy képet már előre tudom, hogy mit szeretnék az utómunka végén látni, és eszerint fényképezek. Az utómunka számomra nem javítás, a fotózási folyamat része.

 

 

Abban látok különbséget, hogy a nemzetközi sajtóban nagyon sokféle formanyelv jelenik meg, míg itthon viszonylag homogén a közeg. Kicsi az építészeti sajtó és kevés lehetőség van arra, hogy eltérő vizuális felfogásban jelenjenek meg az épületek.

ML: Az építészeti fotózás rendszerint alárendődik az építészetnek; tekinthető mégis önálló művészeti ágnak?

BT: Az építészeti fotográfia alkalmazott művészet, de ahogy más, hasonló műfajokban (mint például a divatfotóban), itt is számtalan olyan anyag készül, amelyek az eredeti megbízástól vagy céltól függetleníthetők, önállóan is értelmezhetőek - autonóm művészi alkotásokká válnak.

 

 

Móré Levente