építészet : környezet : innováció

Philippe Prost: Az utolsó órában vagyunk

Philippe Prost három évig orgonált, mielőtt építész karrierjébe kezdett volna, s a véletlen műve, hogy önálló építészeti stúdiót hozott létre. Azóta épített szociális lakótömböt, első világháborús emlékművet, tervezett kikötőt a francia riviérán, régi-új bányászvárost az UNESCO Világörökség részeként, és tervei nyomán rekonstruálták Párizs egyik legrégebbi épületét, a La Monnaie-t úgy, hogy az épület a hely és az egykor volt mesteremberek szellemét tökéletesen megőrizte. Az Építészfórum exkluzív interjúja.

Création et mémoire vagyis Köztéri alkotás és közös emlékezet címen tartott expozéjában a tradíciók fontosságát hangsúlyozta a köztéri alkotások és egyáltalán mindenféle építészeti munka kapcsán. Úgy érzi, korunk modern építészete adós a hagyományok tiszteletével, a mindenkori hely szellemének megőrzésével?

A minap például a patinás Gerbeaud cukrászdában jártam, és azt vettem észre, hogy mellette egy ronda, oda nem illő, értelmezhetetlen zöld épület éktelenkedik. Azon tűnődtem, mi a fene köze van ennek a helyhez, a Vörösmarty térhez. A mai épületek anyagválasztásban, ritmusban, a meglévő környezethez való viszonyukban gyakran egyáltalán nem passzolnak a hely szelleméhez és geológiai adottságaihoz.

Ne felejtse, hogy Budapest eklektikusságáról híres.

Összességében nincs is ezzel probléma, a város nagysága, az egymásra rakodó korok, stílusok valamelyest indokolják ezt. De egy épületet úgy kell megtervezni, hogy szervesen nőjön ki a városból, az adott térből, a századok során rárakódott jegyekből, az ott élők, dolgozók kultúrájából, múltjából, jelenéből. Hogy együtt lüktessen a várossal és a közvetlen környezettel. Hogy olyan anyagból épüljön, ami a hely földrajzi, geológiai adottságaiból következik, mert csak így fog együtt lélegezni vele. Gyakran az az érzésem a világban járva, hogy ha nem látnám az utcatáblát vagy a feliratokat, nem tudnám megmondani, hol vagyok, lehetnék akár Sanghajban, Berlinben, London vagy Párizs külvárosában vagy akár Los Angelesben.



A párizsi La Monnaie gyönyörűséges, felújított épülete, Fotó: Atelier d'Architecture Philippe Prost


Ezt csak nem mondja komolyan.

A nagy, nemzetközi cégek gyakran ugyanazt a stílust képviselik, bárhol legyenek a világban. Nézze meg a McDonald’s-ot vagy a Starbucksot. De a nagy nemzetközi ingatlanfejlesztő cégekre is ez áll, bárhol dolgozzanak, ugyanazt a stílust képviselik. Sokszor a megrendelők eleve ugyanazt kérik tőlük, ami már bevált X vagy Y városban.

Én láttam már egyedi, arab jegyeket hordozó McDonald’s-ot Agadirban a tengerparton vagy Monacóban a várost körbeölelő hegység eldugott mélyedésében. De értem, amit mond, viszont az építészet sem tud kívül maradni a globalizáció problémáján.

Csakhogy az épületek megmaradnak, ott állnak mementóként, és ez egy felelősség. Az építész felelőssége és a mi közös felelősségünk.

Sokszor az építész nem rendelkezik kellő szabadsággal és a megrendelő utasításait kell teljesítenie. Vagy maga a hely, a fizikai és anyagi lehetőségek szabnak kereteket, határokat neki.

Az építész útja nyilván nem rózsaszirmokkal van kikövezve, gyakran harcolni kell a  megrendelővel, akár már a projekt közben, ki kell vívni az igazunkat és ez nyilván nem könnyű. Isten ments, hogy én bármelyik építészre követ vessek, ez valóban világtendencia és korántsem csak az építészek hibája. De lássuk be, korábban sokkal erősebbek voltak a lokális jegyek. Vegyük a gótikát vagy a reneszánszot. Minden égtájnak, nemzetnek megvolt a maga gótikája, a maga reneszánsza, pontosan tudtuk, hogy Itáliában járunk, Németalföldön vagy Franciaországban. Mindenütt helyi anyagból dolgoztak, abból a matériából, ami ott, azon a helyszínen rendelkezésre állt. Az építéshez a munkások saját szerszámaikat, eszközeiket használták. Ma Lengyelországból jön az ablak, Kínából a gránit, nem szólva a munkaerőről. Én egész munkásságom során azt képviseltem, hogy egy adott hely egyrészt őrizze meg a geológiai sajátosságait, a történelmi jellegét, másrészt különböztesse meg magát más helyektől, más városoktól. Nem tudok, nem akarok máshogy dolgozni.



A párizsi La Monnaie gyönyörűséges, felújított épülete, Fotó: Atelier d'Architecture Philippe Prost


Az ön által álmodott ideális helyzetben végtelen lenne az építészeti alkotás, ahány város, annyi építészet. Ez lehetséges?

Igen, az építészet végtelen. Persze félre ne értsen, nem önöket vagy Budapestet kritizálom, ugyanez a jelenség Párizsban is megfigyelhető. Például az Austerlitzi pályaudvar mellett is van egy olyan épület, ami szörnyű és egyáltalán nem odavaló.

Hogyan látja Budapestet? Mit lát a turista és mit az építész?

Építészként azt látom, hogy a tízes, húszas, ötvenes évek építészete nagyon erőteljes a városban, a probléma a 80-as, 90-es évek épületeivel kezdődik. Még a szocializmusban is születtek értékes, figyelemre méltó alkotások. A 80-as, 90-es években valami megváltozott, valami „elromlott”, ez persze nemcsak Budapestre érvényes, szintén világjelenség.

Az ön egyik legismertebb építészeti munkája, a La Monnaie, Párizs legrégibb épületének újragondolása volt. Hogyan tudott modernizálni egy több mint ezeréves épületet úgy, hogy megőrizze a szellemét? Egyáltalán, hogyan zajlott ez a rekonstrukció?

Pályázat útján jutottunk a lehetőséghez, hét építésziroda versenyzett és szerencsére mi nyertünk. Nemcsak hogy teljes mértékben meg akartam őrizni a hely szellemét, de bele akartam vinni a falakba az egykor itt élő, dolgozó különböző mesteremberek életét, mindennapjait. Csak hogy egy példát említsek, az épület falát olyan fémlemezekből alakítottuk ki, amelyekkel a pénzverők dolgoztak, s magukban a lemezekben is ott vannak ezek a lyukak, a pénzérmék által kivágott kör alakú mélyedések. Amikor hozzáláttunk a munkához, további elmélyült kutatásokat folytattunk, a régi korok mestereinek munkáját tanulmányoztuk, hogy hogyan tudnánk minél jobban visszaadni az anyagokon keresztül az ő életüket. Nem teljesen vagyunk készen, két szárny még hátravan, de a munka oroszlánrészét már elvégeztük.



Philippe Prost ezt az első világháborús, Notre-Dame de Lorette-ben található emlékművet tekinti fő művének. Fotó: Atelier d'Architecture Philippe Prost


Ezt a nagyszabású rekonstrukciót tekinti fő művének?

Ez csak az egyik fontos projektem, amire büszke vagyok, fő művemnek a Pas de Calais-i első világháborús emlékművet tekintem Notre-Dame de Lorette-ben. De nagyon büszke vagyok a XIX. század közepi bányászlakások újra gondolt együttesére, a Cité des électriciens-re, mely az UNESCO világörökség része.

Nyilván beszélt magyar építészekkel, hallott a városban zajló különböző projektekről. Mit gondol a Liget Budapest Projektről?

Az elgondolás, hogy az összes múzeum egy helyen legyen, nem új, nyilván a berlini modellt kívánja utánozni. Az állam, a politika az ilyen típusú projekteknél elsősorban a turizmus szempontjait helyezi előtérbe, úgy képzelvén, ha egy helyre csoportosítja a múzeumokat, koncentráltabb lesz a látogatottság, így nyilván a bevétel is. Ezek nem építészeti szempontok, illetve a projekt magyarországi ellenzői, a múzeumi szakemberek abban is megerősítettek, hogy a konkrét gyűjteményeknek így is bőven vannak problémáik, nemhogy akkor, ha új helyre kerülnek.

Nyilván mindenhol ütköznek a politikai és a szakmai szempontok. Ha ezt leszámítjuk, mit tart a kortárs építészet legfőbb kérdésének, ha úgy tetszik legnagyobb problémájának?

Mindenképp a globalizációt, nemcsak az ízlés tekintetében. Itt vannak a fenntartható fejlődés és a környezetszennyezés nagyon súlyos szempontjai is. Az persze jó, hogy a piac nemzetközivé vált, hogy például magyar építészek is hozzájuthatnak francia projektekhez és fordítva, ez nem kérdés, de a földünk, a környezetünk megóvása tekintetében az utolsó pillanatban vagyunk. Nincs tovább. Egyszer Bretagne-ban az egyik munkám keretében gránittal kellett dolgoznunk. Kimentem a terepre, ahol konstatáltam, hogy a gránitkockák Kínából érkeztek. A konkrét projekt konkrét büdzséje tekintetében olcsóbb volt természetesen, de ha összeadjuk az egyéb tényezőket, az ökológiai lábnyomot, a környezetszennyezést stb., akkor bizony egyáltalán nem ez a gazdaságos, jövőbe mutató megoldás. Kérdem én, a szállítás során a levegőbe nyomott benzin okozta kárt ki számolja bele a projektbe?



Az egykori, XIX. század közepi bányászváros rekonstrukciójának egyik látványos része. Le Cité des électriciens. Fotó: Atelier d'Architecture Philippe Prost




Az egykori, XIX. század közepi bányászváros rekonstrukciójának egyik látványos része. Le Cité des électriciens. Fotó: Atelier d'Architecture Philippe Prost


Önöknél egy pályázat elbírálásakor mennyit nyomnak a latban a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem szempontjai?

Szerencsére egyre többet, van minden projektnek egy úgynevezett fenntarthatósági és egy környezeti mutatója, az HQE (haute qualité environmentale). Ugyanakkor a besorolás olykor meglehetősen hipokrita módon történik. Vegyük például a PVC-t, ami ugye kőolajszármazék, vagyis nem újra hasznosítható energia, mégis átmegy az állami szűrőn, mondván, ahogy feldolgozzák és a későbbiekben dolgoznak vele, az környezetkímélő. Ez persze nonszensz, de hát ez a politika kozmetikája a dologban.

Franciaországban és Magyarországon is a legnagyobb építészek (egyelőre) férfiak. Ön is a középgenerációhoz tartozó férfi építész. Mit gondol, miért olyan kevés még mindig a nő az építész szakmában? Belejátszik-e az, hogy a munkának van egy erős műszaki, terepre járós, „piszkos” vetülete, ami mondjuk úgy, nem kifejezetten nőies? Ön hogy látja ezt?

Először is szerencsére világszerte egyre több a nő, nem csak az egyetemen, de az építészirodákban is, és egyre gyakrabban a vezető pozíciókban is. Én ennek nagyon örülök. Persze vegyük tekintetbe, hogy a generációváltás a mi szakmánkban sokkal lassabb, mint bármilyen más szakmában, hiszen egy építész akár nyolcvanévesen is dolgozhat. Én is nem egyszer találom magam szemben nyolcvanéves kollégáimmal, ők a konkurenseim egy adott pályázatnál. De visszatérve, én valahogy mindig is, már fiatal koromban is viszolyogtam attól, hogy a terepen csupa férfi van, engem ez valahogy megijeszt. Szerintem kifejezetten jót tesz a szakmának, ha egyre több a nő, mert akkor egész egyszerűen a férfiaknak muszáj viselkedniük, nem káromkodhatnak, nem mesélhetnek disznó vicceket, normálisnak kell lenniük, mert a helyszínen ott a nő. A nők. Hozzáteszem, az se jó, ha egy szakma túl nőies, mert akkor ugyanúgy torzulások állhatnak elő. Minél erősebb a keveredés, annál jobb. Szakmailag pedig egyáltalán nincs különbség. Hozzáteszem, én Saint-Denis-ben, a Paris VIII. egyetemen szereztem meg a DEA-mat (Diplôme d’Études Approfondies). Annak, hogy ezt az egyetemet választottam, egyetlen oka volt. Kitalálja? Egy női építész oktató, Françoise Choay. Remélem, válaszoltam a kérdésére.

Kozár Alexandra

vélemény írásához jelentkezzen be »