Épületek/Örökség
Az Operaház felújításának rendhagyó műemlékes szempontjai
2022.06.19. 09:15
Még javában zajlottak a felújítási munkálatok, mikor egy évvel ezelőtt egy Zoboki Gáborral készített interjúban szóba kerültek a „süket építészek" és „vak akusztikusok". Az átadás márciusban megtörtént, de a felújítás összetettsége miatt nehéz minden aspektusából summázni a történteket. Az akusztika után most tehát a műemlékesek szemüvegén keresztül tekintjük végig mi változott meg az Ybl-palotában: Székely Márton műemléki szakértő Kakas Lászlóval és Szlabey Balázzsal, a ZDA – Zoboki Építésziroda munkatársaival beszélgetett.
Különleges alkalom egy ennyire exponált épület megújulása, mely amellett, hogy a magyar építészettörténet egyik csúcspontja, kultúránk egyik meghatározó intézményének otthona is egyben. E két indok külön is fókuszba állítana egy felújítást, de együttesen igencsak fokozták a várakozásokat. Ahogy Werner Hofmann írja: az opera a 19. században templompótlék. Budapest pedig roppant szerencsés, hogy dalszínháza a műfaj fénykorában épülhetett fel. Most újra rangjához méltón ragyog a főváros legszebb sugárútján, elhomályosítva az építkezések közbeni konfliktusokat is, amik óhatatlanul szegélyeznek egy ilyen folyamatot. Persze a botrány hagyományosan hozzá is tartozik az operához! (Nem véletlenül emlegetik néha az ott dolgozók viperaházként munkahelyüket…)
A budapesti operaház az 1870-es évek megaprojektje volt, a királyi udvar mellett a kormány és a főváros együttműködésével valósult meg Ybl Miklós tervei alapján. A tervezett 2 millió forint helyett kilenc év alatt végül 3.3 millióba kerülő beruházásra azonban joggal lehettek büszkék elődeink – megnyitásakor színháztechnikai szempontból valóban világelsőnek számított. Aztán míg a legnagyobb művészek léptek fel falai között Puccinitől Plácido Domingoig, addig e falak bizony időről időre építészek gondos kezeit is igényelték.
Az öt évvel ezelőtti bezárásig három jelentős felújításon esett át a ház. Először 1912-ben alig 30 év működés után a hazai szecesszió és korai vasbeton építészet mestere nyúlt hozzá: Medgyaszay István – aki addigra túl volt a soproni és a veszprémi teátrum tervezésén. Jelentős munkálatok zajlottak az 50-es évek elején a Madách Színházat is tervező Kaufmann Oszkár irányításával, legutóbb pedig a 80-as években a KÖZTI generáltervezésével újult meg az épület, mikor a vezető tervező az a Siklós Mária volt, aki az ezredfordulón felépült Nemzeti Színházat is jegyzi. Mindezek után vette kezdetét a mostani rehabilitáció tervezése Budapest legnagyobb hangversenytermének megálmodója: Zoboki Gábor vezetésével.
Szemben állva az épülettel az Andrássy úti főhomlokzat szinte világít; a kőarchitektúra és a szobrok megtisztítva, az aranyozások és a firenzei Luca della Robbia műhely ihlette neoreneszánsz kerámia elemek is új fényükben csillognak. A vakolt oldalhomlokzatok megjelenése azonban némileg kérdéses volt, a színezés meghatározását alapos kutatások előzték meg.
A kihívást egyrészt az jelentette, hogy manapság már nem állnak rendelkezésre olyan anyagok, amelyekkel Ybl kőművesei dolgoztak, másfelől az eredeti kőszerű hatást kívánták követni a tervezők. Ám pont a természetes kőanyag színe változott annyit 140 év alatt, hogy a feltárt eredeti vakolatszíntől már elüt, így a főhomlokzat színéhez történő igazítás lett a szempont – finom polikrómiával megvalósítva.
Madártávlatból szembetűnő csak igazán, de a 80-as évekbeli műpala helyett újra autentikus kékesszürke terméspala héjalást kaptak az ívelt tetőfelületek, melyeket javított és részben újragyártott csillogó díszbádog elemek ékítenek.
Belépve a jól ismert, reprezentatív közönségforgalmi terekbe azonban már több változás tűnhet szembe a rutinos látogatónak. Noha az Ybl alkotta terek alapvetően csak restauráláson mentek keresztül, mégis több, ami történt puszta „polírozásnál".
Az eltelt közel másfél évszázad alatt fokozatosan végbement változások során a megnyitáskori kép mindig változott egy picit, sokszor az eredeti elképzelés csorbulásával. Egy ilyen összművészeti remekmű esetében akár csak egyes részletek színének vagy a megvilágítás módjának megváltoztatása is disszonanciát okozhat, és az operaház hosszú története során a legjobb szándékok ellenére is történtek már ilyen beavatkozások, melyeket most alapjaiban gondoltak újra a felújítás tervezői. Legfeltűnőbb talán a fényviszonyok különbözősége. Történt ugyanis, hogy az 1884-es átadáskori gázvilágítás – amire eredetileg tervezték/komponálták a látványt – éppen beindítása pillanatában vált elavulttá.
Ybl nem tudhatta, hogy míg az 1870-es évek végén lázasan munkálkodott az operaház belső tervein, addig New Yorkban egy bizonyos Mr. Edison az elektromos világítás kifejlesztésén dolgozott hasonló nagy erőkkel. Így mindössze egy évtized után elzárták a gázt és a csövekbe drótokat húztak; az addig megszokott tűzmeleg derengést pedig fehér fényár váltotta fel.
A célszerűséget szem előtt tartva pedig éltek a lehetőséggel, hogy az elektromos izzókat lefelé is lehet fordítani, több fényt juttatva a közönség „lába elé". Így a csillárokról és falikarokról lefelé irányított fények sötétbe borították a tér felső részét, az aranyozott architektúrát derítő eredeti inverz világítás egyensúlya felborult. Ezt a módosítást a lámpatestek átalakítása kísérte, melynek során új – néhol szecessziós – elemek is készültek.
Bár ezek a lámpa-átalakítások is több mint 100 évesek voltak, most újból a megváltoztatásuk mellett döntöttek. Így az eddig „hervadt virágoknak" is nevezett lámpák az eredeti tervek és analógiák alapján születhettek újjá peckesen felfelé ívelő karokkal – helyreállítva így az autentikus világítási képletet. (Vagy legalábbis megközelítve, hiszen a mai – egyre szigorodó – követelményeket távolról sem elégítené ki a békebeli derengés. Éppen ezért alig észrevehető módon rejtették el a szükséges többletvilágítás forrásait a terekben – mindenhol szem előtt tartva a „több, de kisebb fénypont" elvet.)
A nézőtéri nagycsillárról eredeti fotó hiányában az archív tervből és korabeli katalógusok megoldásaiból kiindulva kellett megtervezni a hiányzó elemeket, a részben gyertya-utánzatú, részben üveg kelyhes karokat. Ide is több, de gyengébb fényforrás került fel most, méghozzá hagyományos izzószálas égők formájában, melyek fénye melegebb a modern led típusoknál. Ez különösen a lassú, fokozatos elsötétítésnél fontos, a színvisszaadási spektrum ugyanis egészen a kihunyás előtti pillanatig ideális marad – nem fognak „hupililának" tűnni a bársonyok.
A Lotz-freskó kedvezőbb megvilágítása érdekében a csillár mintegy másfél méterrel lejjebb került – közelebb az eredeti pozíciójához. A karzati boltozatokról aláfüggő csillárok az intendánsi szobában található eredeti alapján készültek; míg az eddig csak minden második páholy mellvédjén csüngő lámpák számát megduplázták. Felfelé fordították a díszlépcsőház, a büfé és az előcsarnok csillárjainak és fali lámpáinak karjait is – a különbség a térhatásban mindenhol látványos. A fények gyertyalángot idéző, „pont szerű" karakterének visszaállítása fontos cél volt, mivel az aranyozott felületekkel, selyem kárpitokkal ez tud korhű kölcsönhatásba kerülni, szemben az opál burás lámpafénnyel, ami egészen más jellegű, ingerszegényebb látványt adna.
Különös problémát jelentett az eredendően fényhiányos főlépcsőház megvilágítása is, ám végül az a kompromisszum született, hogy az orsóterekbe a történeti lámpakészlet által ihletett új tervezésűeket helyeztek. A páholyfolyosókon narancsos fényű falikarokat láthatunk, amelyek petróleumlámpákra hajaznak – ezeket a házban található formákból kiindulva idézték meg. Ezek igen erős hangulati elemekké váltak, megidézve az 1884-es megnyitó idejét, mikor hasonló lokális fényeket alkalmaztak olyan helyeken is, ahova nem ért el a gázhálózat. Ugyanezek a lámpák kerültek a büfé kék dohányzófolyosójára – de az ott korábban fellelt falikarok sem vesztek el: átkerültek a proszcéniumpáholyok előtereibe. Az összkép igen hatásos, több mint 100 éve nem állt ilyen közel a látvány az Ybl által megálmodotthoz, a „sütőizzók" fénye melegen csillog az aranyozott tagozatokon, ezt még az opálos helyett átlátszó „víztiszta" üvegburák is tovább segítik.
Szép példája az épületen belüli másodlagos felhasználásnak a nézőtéri nagycsillár most eltávolított szecessziós levéldíszeinek beépítése is, melyeket a harmadik emeleti cukrászda új modern lámpáiba illesztettek.
A fények mellett a belső terek mulandóbb elemei a kárpitozások, melyeket néhány évtizedenként óhatatlanul cserélni kell. Az eredeti falkárpitokról és díszfüggönyökről a fényképek kevés információt szolgáltattak, itt a szövetek természetét behatóan ismerő szakemberek tudására is támaszkodni kellett. A vörös szalon falán látható ananász-mintás falkárpitról van archív fénykép, azonban a páholyok belső falait vagy a büfét körbeölelő dohányzófolyosót borító anyagokról nem került elő hiteles forrás. Így az építés korában divatos minták közül választottak az épület stílusához illeszkedőt, alapanyaguk pedig autentikus sodrott fonalból szőtt selyem és magas minőségű mercerezett pamut lett a korábbi műszálas anyagok helyett. A színárnyalatot a páholyokban az egész nézőtérhez igazítva vörösben, míg a dohányzófolyosónál – a korábban is ott lévőt követve – kékben határozták meg.
A színpadkép meghatározó látványeleme az úgynevezett „bádogfüggöny"– most ez is más képet mutat, mint öt évvel ezelőtt. Az 1950-es években a színpad eredeti, fára festett keretezését bársonyra cserélték. Ez a csere – a bársony nagy hangelnyelő hatása miatt – csökkentette az utózengési időt, nehezítette a hang kijutását a színpadkereten, így az archív fényképeken is látható 19. századi kemény függönydekoráció rekonstrukciója mind akusztikai, mind műemléki szempontból jó döntés volt.
Azonban van két másik „réteg" is, amely napi szinten használatos: a tűzbiztonsági vas– és a vörös bársony előfüggöny. A tervezők ötlete folytán a leereszthető tűzgátló vasfüggöny az Ybl-féle (később nagymértékben módosított) engedélyezési terv keresztmetszetén látható figurális kompozíciót idézi meg absztraháltan, mely az operaház saját festőműtermében készült.A kárpitok „királynője" az operaházban természetesen a színpadfüggöny, melyet Angliából rendeltek meg és az eddigiektől eltérően nem egyszerű vörös bársony, hanem alsó sávjára embermagasságú, az épület neoreneszánsz ornamentikájától ihletett, aranyos, krepp-szerű rátét díszítés került . Az Angliában gondosan összeállított függöny szinte teljes felületének alkotóelemei olasz manufaktúrák kisipari, vagy kézműves termékei, és a legalsó – hálós-mintás, bojtos – sáv hazai kézimunkával készült. Kis átkötéssel háromféleképp is mozgatható: felgördülő, szétrebbenő és ún. Bayreuth-i módon is – rendezői igény szerint.
Bár a színpadfüggöny vörös színe már-már megkérdőjelezhetetlen számunkra, mégis felmerült egy másik alternatíva: a zöld is. Egy megnyitáskori beszámoló ugyanis „olivzöld" függönyökről ír a színpad és a két proszcénium páholy esetében, így a kérdés egy ideig nyitva állt, ám bizonytalan forrásokra nem támaszkodhatott a hagyomány ilyen mértékű megbolygatása, úgyhogy az igen izgalmas elmélet csak gondolatkísérlet maradt.
Vörös kárpitozást kaptak a teljesen új nézőtéri székek, melyek – a legkorábbi fényképen még látható eredeti – Thék Endre féle ülőalkalmatosságokat igyekeznek megidézni természetesen a mai kényelmi szempontoknak tett kompromisszumok mellett. Erről a munkáról külön cikk szól az Építészfórumon. Az itáliai műhelyben készült székeken a nézőknek nem kell a szomszéddal közös karfán osztozni, a háttámlán lévő korabeli zománcozott székszámokat idéző karakterek pedig nem akármilyen betűtípusból valók: egy külön „opera-font" készült hozzájuk. Ugyanis az eredeti dekoráció részét képező – karzati mellvédeken is látható – operacím-feliratokból ki lehetett rakni egy teljes ábécét – és most egységesen minden felirat ezzel készült az épületben.
A legjelentősebb építészeti változással a harmadik emeleti karzat közönségforgalmi tereiben szembesülhet az (újra)látogató, teljesen átépültek ugyanis az oldalsó lépcsőházak, de némileg módosult a cukrászda és a középerkély előterének képe is.
Az oldalsó lépcsőházak eredetileg az utcaszintről egyenesen a kakasülőre vezettek, hogy a feligyekvő közönség útja véletlenül se keresztezze az elegánsabb helyekre tartó nézőkét. Természetesen ez ma már nem csak anakronisztikus, de célszerűtlen is, így a lépcsők átkonfigurálása funkcionálisan indokolt volt. A mostani rehabilitáció nagy érdeme, hogy kezelte ezt a régi problémát, összekötve az oldallépcsőket a díszlépcsőház térrendszerével, átjárhatóbbá téve a házat – és nem utolsó sorban végre liftet biztosítva a legmagasabban lévő helyek megközelítéséhez is.
Formailag az eddigi karzatlépcsők az opera stílusához illeszkedtek, de szerényebb kivitelben, kevésbé rangos anyaghasználattal. Az újraszerkesztendő lépcsőházat meg lehetett volna alkotni azonos stílusban, de a tervezők itt merészebb utat választottak és egy kortárs miliőt terveztek: absztrakt módon a falra „gravírozva" Ybl formavilágát, az íves álmennyezettel pedig a főlépcső boltozatait idézték meg.
Jelenleg a megújult oldallépcsőházak felvezetnek egészen a büfé fölötti térbe, mely a későbbiekben többcélú rendezvénytérré válhat, ahonnan akár a szoborgalériát is meg lehet majd közelíteni.
Íme, így elkészült az egykori Királyi Operaház rekonstrukciója, s most a belakása van soron. Számtalan szakág működött együtt, az oldalt olvasható stáblista jól mutatja mindezt. A levéltári kutatásoktól kezdve a lámpák ötvözetének anyagelemzésén át, az auditórium kiegyensúlyozott nyomótérként méretezendő légtechnikájáig most már minden egybeforr. Amint azt láthattuk, a műemléki felújítás képlete világos volt: a fellelt információkat analógiákkal kipótolva, majd mesterségbeli tudással finomhangolva, végül mindezek mellett a lehető legjobban a mai igényekhez szabva akartak eljutni a tervezők a végleges megoldáshoz. Bár utólagos munkálatok még folynak egy ideig, a főszerep mostantól újra az előadóművészeté.
Székely Márton
Szerk.: Pleskovics Viola
