10 éves az Aggteleki Nemzeti Park Vörös-tói Látogatóközpont
A réz egyik jellegzetessége a patinázódás, színváltozás, de hogy megy végbe a folyamat az épület élettartama során? Erre a kérdésre is kereste a választ a Rézpiaci Központ, amikor újralátogatott egy 10 éves, rézlemezzel fedett épületet, és megkérték az építészt, Jakab Csabát, illetve a megbízót, mondja el tapasztalatait. A patinázódás folyamatát jól illusztrálják Csikó Zoltán képei.
„Örökkévalót álmodtam.
Azt, amit a tér- és időbéli folyamatosság biztosít.
Úgy tűnhet, hogy ez a folyamatosság „felszámolja” magát a teret és időt.
Nem felszámolta csak „rázkódásmentessé” teszi a benne való közlekedést.
Értelmet ad az érzékeny árnyalatoknak, az egymásmellettiség harmóniájának.
Építészként ez elsősorban magatartásbéli, önmeghatározást jelent.
Tudnom kell, hogy én ki vagyok és mi a dolgom.
Ezeket alázattal vállalnom kell.
Tehetséget Isten adott (vagy nem adott), de legjobb képességünk szerint Őt dícsérjük akkor, amikor művét folytatjuk.
Atyánk teremtő erejéből mi, fiai is részesültünk.
Ez a vidám tudat számomra meghatározó.
A házak, amiket tervezek, ilyenek kívánnak lenni. Hogy sikerül-e, ki tudja? …majd kiderül.
Az építész bárhol is él és alkot már egy „elkezdett” művet folytat és tudnia kell, hogy azt nem is fejezi be. Legtöbb esetben.
A két „végpont” megragadható, de ezek a pontok csak viszonylagosak: kapcsolódnak egy előzményhez és egy következményhez.
…Az Úr művét tájalakítással (vagy még azzal sem manipulált helyszíneket is) már „folytatta” valaki és a tervezés során, majd az építkezéssel mi is ugyanazt tesszük.” Jakab Csaba: Folyamatosan – Építész(-et) térben és időben.
A vöröstói barlangbejárati épület, „látogatóközpont” története 1890-ben kezdődik, amikor Münnich Kálmán tervei alapján megnyitották a Baradla-barlang itteni bejáratát. Az akkori szerény turistaforgalom lebonyolításához nem volt szükség fogadóépületre, de a kézilámpák, egyéb eszközök tárolásához nemsokára mégis felhúztak egy szerény épületet. Ez az első világháború után elenyészett. Újabb igény merült fel 1928-ban, amikor Kaffka Péter tervei alapján megnyílt a jósvafői bejárat, és lehetőség nyílt a mai vöröstói túra (középtúra) lebonyolítására a vöröstói bejárattól a Törőfej-völgyig, azaz a mai Tengerszem-szállóig. Ekkor ismét felépült egy bejárati épület, afféle kis menedékház, ahol a túravezető rossz idő esetén meghúzta magát, és ahol a turista megválthatta a belépőjegyét. Ez az épület a II. Világháború viharai következtében pusztult el.
A következő jelentősebb fejlesztés a barlangbejárat biztonságossá tétele és kibővítése volt az 1960-as évek második felében. Most már nem építettek külön épületet, közvetlenül a barlangbejárat elé épült egy kis kőkunyhó pénztárhelyiséggel és elektromos elosztóval, ekkor valósult meg a vöröstói bejárat és az Óriások-terme közötti villanyvilágítás. Az itteni pénztárat soha, egyetlen pillanatig sem használták. Később felmerült az igény egy WC-épület és valamiféle pénztár – túravezetői tartózkodó létesítésére, erre a nyolcvanas évek elején került sor, a különálló WC-épület felépült, az egykori bejárat előtti épület helyére pedig egy Tátra-típusú fűthető, komfortosítható csehszlovák faházat helyeztek el.
A vízellátást azonban nem sikerült megoldani, az utolsó, szintén reménytelen próbálkozás már a nemzeti parkos időkben történt, 1985-ben. A barlangban végighúzódott egy járdamosásra szolgáló csővezeték, amit a jósvafői bejárat közelében elhelyezett hidrofor táplált, de a vezeték nem bírta a nyomást, több helyen kilyukadt, így a vöröstói bejárathoz nem volt képes eljuttatni a vizet. A megfelelő infrastruktúra hiánya miatt a barlang Vöröstó-Jósvafő közötti legattraktívabb szakasza csak nehézségek árán volt látogatható, a túrákat a menetrendszerű buszokhoz kellett igazítani. A WC-épületet végül a kilencvenes években lebontották, a faházat pedig értékesítették egy magánszemélynek. Közben a barlang villamos rendszere, járófelületei és korlátai is amortizálódtak, helyenként még omlásveszély is jelentkezett, elkerülhetetlenné vált egy átfogó rekonstrukció megvalósítása.
A koncepció az volt, hogy a kevéssé attraktív, útismétléses Jósvafő - Óriások Terme – Jósvafő „Rövidtúra” megszűnik, ezáltal a világítás egyszerűbbé és környezetbarátabbá tehető, a vezérlés pedig automatizálható, a túraszakasz bemutatása pedig kizárólag Vöröstó-Jósvafő irányába történjen. A látogatókat a nemzeti park autóbusza szállítja vissza a bejárat melletti parkolóhoz. Ehhez viszont szükséges volt bizonyos turisztikai és szociális funkciók megvalósítása a vöröstói bejáratnál, ahol az elektromosságon és az autóparkolón kívül semmiféle infrastruktúra nem állt rendelkezésre. Arra gondoltunk, hogy ott a szükséges funkciókat lehetőleg egyetlen épületben valósítjuk meg, és a hiányzó közműellátást (ivóvíz, szennyvíz, telefon) a barlangon keresztül, a járófelületek alá lefektetett közművezetékekkel oldjuk meg. Mivel gázvezeték a két falu között nincs, elektromos fűtésben kellett gondolkodni, ez egyszersmind meghatározta, hogy nem tervezhettünk nagy belső légterű fogadótereket.
A legszükségesebb funkciókat kellett terveznünk, némileg a jövőre is gondolva, hogy később ne ébredjen késztetés újabb épületek, pláne toldatok kialakítására. Így feltétlenül kellett megfelelő számú WC, pénztár, túravezetői tartózkodó, büfé, kiállító- és előadóterem, elektromos kapcsolótér és transzformátorhelyiség, megfelelő alapterületű raktár, ajándékbolt, és a közbiztonsági szempontból szükséges állandó emberi jelenlétet generáló szolgálati lakás. Személyes véleményem az volt, hogy a történelmi tapasztalatokból okulva, a funkciótól függetlenül olyan jelentős épületet kell a bejáratnál emelni, amelyet nem lehet egyszerűen meg nem történtté tenni, azaz elfelejteni, nem használni és az enyészet martalékává tenni. A kialakítás módjáról csak nagyon vázlatos elképzeléseink voltak, sokszor elmantráztuk a „tájbaillesztés” igényét anélkül, hogy pontosan meg tudtuk volna fogalmazni ennek mibenlétét. Végső soron azért írtunk ki meghívásos tervpályázatot, hogy az építészek szabad kezet kapva maguk fejezhessék ki, mit értenek tájbaillő épületen.
A pályázók valóban nagyon különböző megfogalmazásokkal jelentkeztek, volt köztük, aki zöldtetős megoldással gyakorlatilag elrejtette volna az épületet a talajszint alá, volt, aki a gömöri kúriákra hajazó historizáló épülettel jelentkezett, volt, aki a funkciókkal keveset törődve posztmodern vízióként a barlangbejárat optikai felnagyításával kísérletezett. A jeligés pályamunkák közül végül az a terv kapta a zsűritől messze a legmagasabb pontszámot, melyet ( a zsürorok nem kis meglepetésére) a fiatal építész Jakab Csaba jegyzett, és amely nem túl lényeges módosítások után végül is megvalósításra került, azaz felépült. A ház – nevezhetjük bátran így, hiszen kiérdemelte ezt a már-már szakrális elnevezést – az ellentétek és végletek kifejezése. Egyszerre hagyományos és modern, látványos és szerényen a domborzatba simuló, kívülről tömbszerű, belülről hol játékosan, hol rejtélyesen áttört, a külvilágot izgalmas réseken és nyílásokon keresztül részekre tagoló. Az épületet szilárd vasbeton szerkezet teszi masszívvá és időtállóvá, ez a köztes födém felületén láthatóvá is van téve, ugyanakkor a függőleges felületek nyers rakott kőfalak, a tető pedig egy részben hagyományos megoldásokkal operáló bonyolult és látványos ácsszerkezet (Jakab Csaba le sem tagadhatná farkaslakai ács felmenőit), amely nem nélkülözi a modernnek számító ívesre hajlított rétegelt gerendát sem.
Az építész a múlt és jövő, fönn és lenn, világosság és sötétség ellentétpárjainak ilyetén megjelenítésén felül a hatalmas szárnyat formázó tető két végén még elhelyezett további jelképes, de funkcionáló épületelemeket, a tűzhelyként használható „tűzsárkányt”, és az ivókútnak szolgáló „vízsárkányt”. A ház mintegy átvezeti a látogatót a profán felszíni valóságból a szakrális mélységbe és sötétségbe, ahogy halad szintről szintre lefelé, úgy lát egyre kevesebbet a fényből és a környező világból, lelkileg felkészül a barlang szokatlan, rideg és félelmes miliőjére. Ez nem csak szellemi előkészítés, hanem egyben fiziológiai is, hiszen a szemnek a barlang szükségszerűen alacsony megvilágítottságához alkalmazkodni szükséges, ez hosszú percekig is eltart, a fokozatosság pedig csökkenti a balesetveszélyt is.
Az építész közös alkotásra invitálta a nyílászárókat megalkotó díszműkovácsokat, a feliratokat, jelképek-grafikákat, sárkányokat, madáritatót és sarokköveket kivitelező kőfaragót, az ácsokat a kőműveseket és a tetőfedőket is. Mindenki tudása legjavát adta, érezvén, hogy nem egy szokványos, mindennapi feladattal került szerencsés kapcsolatba.
Az épület lezárása, mintegy koronája a három kisebb épülettömb által áttört hatalmas tetőszerkezet, mely a korcolt rézlemezek sugaras megjelenése miatt egy óriási denevérszárnyra emlékeztet. Tetőfedő anyagként a csekély lejtésszög miatt csak valamilyen lemezfedés jöhetett számításba, a tartósság követelményei miatt cink vagy rézfedés között kellett választani, ebben a tekintetben a réz kedvezőbbnek tűnt. A réz hamarosan bepatinásodott, megfeketedett, így a fehér kőfalak, a vörösre pácolt ácsszerkezet és faburkolatok, valamint a szintén fekete kovácsoltvas felületek mellé nem került még egy szín, a kialakult látvány egyszerre harmonikus, könnyed, de méltóságteljes, anélkül hogy valamiféle rikító, harsány, vagy hivalkodó jelleget fedezhetnénk föl benne. A rézlemezből készült tetőfedés a gyakorlatban is bizonyított, nem fordult elő, elmozdulás, törés, repedés vagy beázás, ez nem csak az anyagválasztás helyességét bizonyítja, hanem a kivitelezők munkáját is minősíti.
A tervezés időszakában elég erőteljes kritikát kaptunk ún. zöld szervezetektől a nemzeti park közepére tervezett nagyméretű épület és ennek várható kedvezőtlen hatásai miatt, beleértve a tájképrombolást és negatív példamutatást, a megvalósítás után viszont ezek a kritikai hangok érdekes módon elnémultak. Lehet, hogy sikerült az eredeti célkitűzés? A táj nemcsak a felszínformák, kőzet, talaj, klíma és élővilág, hanem a rajta élő emberek, gazdálkodás és kultúra is. A vöröstói látogatóközpont épülete nem pusztán fizikailag simul bele a tájba, de szellemi beilleszkedését is elkönyvelhetjük. Lehet, hogy sikerült valamit eltalálni?
Az épület megvalósult immár több, mint tíz éve, állja az idő próbáját. A környezet rendezése, a tájépítészeti tervek megvalósítása pedig még ezután következik majd (remélhetőleg) folytatva a teremtést, építést ezen a helyen még ki tudja meddig.
Budapest-Miskolc, 2016.04.19.
Az épület 2005/2006-os fotói megtekinthetők itt: A Baradla cseppkőbarlang aggteleki látogatóközpontja 2006
Tervező: Jakab Csaba és munkatársai, 1997-2005
Szöveg: Salamon Gábor az ANP korábbi igazgatója, megbízó, 2016
Fotó: Csikó Zoltán, 2016
Stáblista:
Aggtelek, Vörös-tói Látogatóközpont fogadóépülete
Tervező: Jakab Csaba – Hét-fő Bt.
Konzulens: Salamin Ferenc
Építész munkatársak: Márton László Attila, Tóth György, Török Mátyás, Tompa Tünde
Statika: Mantuano Tamás – Pond Kft.
Geodézia: Rozslay István
Gépészet: Halmai István – Halmai Építész és Mérnöki Iroda Kft.
Elektromos tervezés: Münnich Gábor – Fényesvölgy Bt.
Közmű: Gyarmati Imre
Kert- és tájépítészet: Mártonné Novotny Orsolya, Márton László Attila, Jakab Csaba
Úttervezés: Lévay Zoltán – LZ Mérnökiroda Kft.
Kivitelezés: Adeptus Rt., Miskolc
Megbízó: Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága
Igazgató: Salamon Gábor
Projektfelelős: Tolnay Zsuzsa
Tervezés: 1997-2003
Kivitelezés: 2004-2005
