10+1 – Kállay Ferenc

"Ez számomra a legnagyobb siker, hogy a használói értik, szeretik és óvják a nekik tervezett házakat." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Kállay Ferenccel, a k.f.TEAM Építész Stúdió és a D4 Építész Műterem tervezőjével készítettünk interjút. 

Kállay Ferenc 2003-ban szerzett diplomát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán. 2008 és 2010 között a Mesteriskola XX. ciklusának volt a hallgatója, mestere volt többek között Kalmár László, Getto Tamás és Lévai Tamás. Több nagy debreceni építész irodánál is dolgozott: a Kelettervnél és Kovács Péter DLA irodájában szerzett szakmai tapasztalatot. Prof. Puhl Antal DLA, habil felkérésére 2009-től a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének oktatója volt, ahol tíz évig tanított alapszakos hallgatókat. 2009-ben a Visegrádi Négyek pályázatán lakóépületük díjazott lett családi házak kategóriában. Több országos és nemzetközi tervpályázaton is indult társaival, egyik legmeghatározóbb ezek közül a 2017-es Debreceni Nemzetközi Iskola II. díjas pályamunkája, melyet a D4 Építész Műteremmel közösen készített, nagyobb léptékű munkáknál azóta is töretlen a formáció. 2010 óta saját műtermében, a k.f.TEAM Építész Stúdióban dolgozik két kollégájával, Nagy Bélával és Fodor Dániellel karöltve Debrecenben. 2011-ben jelentkezett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktori képzésére, kutatási témája a Bérlakás, cohousing, közösségi lakozás, témavezetője prof. Ferencz István Habil DLA. 

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Privát, félprivát és közösségi terek.

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely? 

Konkrét hely nincs, gyermekkoromban a víz közelsége, a kikötő volt az a hely, ami igazán csábított. Teljesen mindegy, hogy egy Tisza menti falu vagy egy világváros kikötője, imádom az atmoszféráját, szeretem az ottani pulzáló, sajátos légkört. Idősebb koromra a hegyek, magaslatok iránti vonzalom erősödött fel bennem, ha csak tehetjük, ilyen tájakat látogatunk a családdal. Legnagyobb élményem a Transzfogarasi úton való átkelés volt, nem sokkal az év végi lezárások előtt. A még érintetlen környezetben megérzi az ember a természet nagyságát, erejét és hogy mennyire aprók vagyunk a világban.

Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

Az utóbbi időben több olyan tervezési feladatban vettünk részt, ahol a meglévő ház adottság volt, egyfajta örökség. Elsődleges szempont, hogy amit lehet, azt tartsuk meg, hiszen a régi és a kortárs együtt mindig egy izgalmas időutazás, egy olyan metamorfózis lehet, ahol egyértelműen tetten érhető a mai kor lenyomata, és a régi is új jelentést kap ebben a kiegészített kontextusban. Az adott épület megtartása vagy éppen annak eldöntése, hogy bontásra ítéltetett, nem könnyű feladat. Eltüntetni valamit, ami sokkal korábban teremtetett, nagy felelősség, mint ahogy az is, hogy mindenáron maradjon. A Debrecenben fellelhető régi, „cívis" épületek műszaki állapota vegyes képet mutat, sokszor a megmentésük olyan extra terhet rak a megrendelőkre, tervezőkre, amit nem mindenki vállal fel. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a két végállapot között. Szerencsére már több olyan kisléptékű társasházat terveztünk, ahol jelentős épületállományt sikerült megmenteni és a továbbélést biztosítani. 

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? 

Mindig az éppen aktuális munkánkhoz kötődünk a legjobban, ott a legerősebbek a friss impulzusok. Ami talán mégis kitűnik, az a Debreceni Református Egyháznak tervezett Immánuel Otthon és Iskola, amit ezen a nyáron adtak át. Fogyatékkal élő gyerekeknek ad a mindennapokban segítséget, szellemi és fizikai értelemben egyaránt. Nagy kihívás elé állít egy ilyen összetett munka egy kis irodát, és a gyakorló szülőt egyaránt. Sokat tanultunk az életről, munkamegosztásról, az akaraterőről, önmagunkról. A végeredményre egyöntetűen büszkék vagyunk mi, építészek, a megbízó, aki nyitottságával és gyógypedagógiai tapasztalatával segítette a munkánkat, és a kivitelező, aki átérezte az épület küldetését, ezért végig példa értékűen állt az építéshez. Jó tanulság volt, hogy lehet így is, és sokkal célravezetőbb.

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

Számomra a szakmai sikert az épületet használók visszajelzései jelentik. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az utóbbi időben a megbízóinkkal olyan emberi viszonyt tudtunk kialakítani, ami túlmutat a szakma keretein, odafigyelnek a döntéseinkre, de mi is meghallgatjuk az építő jellegű kritikákat. 

Utólag jó hallani, hogy mennyire szeretik a gyerekek az épületet például egy iskola, vagy egy óvoda esetében. Vagy a szülők véleményét, akik pozitívan nyilatkoznak egy adott építészeti döntésről, ami az építés vagy a tervezés periódusában nem mindenkinek egyértelmű, de használatkor beigazolódik, hogy jó döntés volt, érdemes volt harcolni érte. Vagy egy társasház esetében, ahol a lakóközösség összezár, nem enged az egyénnek, aki döntéseivel megváltoztatná az épület küllemét. 

Ez számomra a legnagyobb siker, hogy a használói értik, szeretik és óvják a nekik tervezett házakat. Ritka, de már itthon is egyre inkább tapasztalható.

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

Nagyrészt a korábbi kutatási témámnak köszönhetően az emberi lakozás, lakásminőségek, a lakás tériségének változása foglalkoztat leginkább. Régóta tudjuk, hogy egy adott tér megvilágítása, színe, fizikai paramétere mennyire kihat az emberi pszichére, teljesítőképességre és egyáltalán a mindennapokra. A járvány idején az otthon töltött idő is átíródott, felértékelődött, kényszerből vagy saját döntésre, de több időt töltünk odahaza, így a használatból adódó hiányosságokkal is jobban szembesülünk. Építészként fontos, hogy a rendelkezésre álló eszközeinkkel javítsuk, használhatóbbá tegyük élettereinket, mikrokörnyezetünket.

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Nagy, előremutató szakmai terveim, elhatározásaim nincsennek. Szeretném ugyanúgy, ugyanazokkal és ugyanazt csinálni, amit és ahogy eddig. Talán annyi kiegészítéssel, hogy még több tehetséges fiatalnak kinyitni az irodaajtót, még impulzívabb hangulatot teremtve a műtermünkben. 

A szabadidőmben pedig szeretnék több időt a kenyérsütéssel foglalkozni.

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

Az első kettőnek, hogy mennyire fontos a bizalom, az utóbbinak pedig, hogy ez a szakma egy örök tanulási folyamat.

Egy könyv, amit mindenkinek ajánlanál? 

Egyszer az irodalom tanárnőm azt mondta, hogy Madách Imre Az ember tragédiája című művet egy emberélet alatt háromszor kell elolvasni. Az első kamaszkorban kötelező olvasmányként, ami a kötelező szó okán nagyon eltérő befogadói minőséget eredményez. A második életünk derekán, már érettebben, saját döntésként, a világ folyására jobban rálátva. Az utolsó öregkorban, tiszta fejjel, higgadtan. Most tartok a másodiknál, rengeteg örökérvényű dologgal, kérdéssel szembesít a mű. Ború ellen pedig Örkény István Egyperces novelláit veszem a kezembe.

 

Külföldi építészek, építészirodák közül kivel dolgoznál szívesen? 

Korábbi mesteriskolás társammal, Győrfi Zoltánnal létrehoztunk egy olyan DAM nevű építész önszerveződést, ahol megismerkedhettünk pályatársainkkal, debreceni fiatal építészekkel. Random csoportokban pályáztunk, magunknak találtunk ki tervezési feladatokat, akcióterületeket. Közös pályázatok során kiderült, hogy a különböző emberek, eltérő gondolkodásmód nagyon sokféle eredményt generál, mindegyikből lehetett tanulni. Ezért lényegében bárkivel szívesen pályáznánk. 

Ha mégis meg akarok nevezni egy csapatot, a finn Rintala Eggertsson Architects munkái állnak hozzám közel. A formai egyszerűség, az anyagok felhasználásának a sokszínűsége, a környezetbe illesztés, a mulandóság képi megfogalmazása, a „láthatatlan" építészet csupa olyan hívószó, ami jellemző rájuk, és fontos a számomra.

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Egy egyetemi barátság emléke ugrott be, nagyon régen nem hallottam felőle és nem is találkoztunk. Vermes Dániel építésszel szívesen beszélgetnék az elmúlt, közel 20 évről.

Szerk.: Sütöri Laura