5 éves a FUGA - Mónus János köszöntőbeszéde
5 évvel ezelőtt, 2009. október 1-jén nyílt meg a Budapesti Építész Kamara által létrehozott Budapesti Építészeti Központ, a FUGA. Az intézmény az elmúlt 5 év alatt ismert és elismert, aktív törzsközönséggel rendelkező, havonta 30-40 programot kínáló kulturális intézménnyé vált. Mónus János megnyitóbeszéde.
A FUGA-ba látogató építészek túlnyomó része (benyomásom szerint) különösebb érzelmek nélküli tanúja az itteni eseményeknek. A nem-építész látogatók viszont sokféle módon kapcsolódnak e helyhez: van, ki enyhe tisztelettel, van, ki visszajáróként otthonosnak minősíti (s léte természetes számára), van olyan is, aki csak kíváncsi (véleménymentes).
Az én kapcsolatom nagyon is érzelmes, még mindig a megnyitást közvetlenül megelőző időszak emlékeivel terhelt, hisz annak egyik meghatározó részese voltam. Az ilyen jubileumi emlékezés, ha tényleg emlékező teszi, könnyen lesz dagályos. Ezt mindenáron kerülni szeretném, inkább „szárazon” értékelném az elmúlt időt, a „FUGA idejét”.
Szokatlan képződmény a FUGA.
Köztestület hozta létre – nehezen, viszont az 5 éve megtartott nyílt pályázaton szerzett jogok alapján azóta egy építész, Nagy Bálint üzemelteti, tematizálja, 3 éven át segítségemmel (leegyszerűsítve!), most Winkler Barnáéval (remélem még sokáig). Az üzemeltetés csak a Budapesti Építész Kamara folyamatos, empatikus szponzorációjával volt lehetséges, és ha a szándék továbbra is erős, akkor ez a jövőben sem lehet másként. Ez a szokatlan konstrukció nem korszerű (szerencsére!). A pénzt adók rendszerint érvényesíteni szokták többnyire sekélyes, nem átélt szándékaikat (a demokratizmus köpenyében), a koncepcióval és hittel rendelkezők elképzeléseinek terhére. Pontosan úgy, mint ahogy az épülettervezésben szokott lenni jobbára. Esetünkben ez az elmúlt 5 évben nem így volt.
A FUGA olyan volt, amilyet egy, a szakmáját még mindig (talán kényszeresen) szerető építész ízlése diktált. A figyelem kiterjedt szakmánkon kívül a képzőművészetre, az irodalomra, a zenére, az ideológiai vitákra is, de otthont adott különböző testületek nagyszabású rendezvényeinek is.
Budapesten egyedülálló intézmény a FUGA, építészeti nyitottsága miatt igazi befogadó hely, a már említett (igenis egyszemélyes!) konzekvens ízlés mentén. Természetesen boncolgatni lehetne, hogy valaki miért kék szemű és miért nem barna, de ennek értelmetlensége nyilvánvaló. Sokkal lényegesebb, hogy bármilyen műfaj megjelenésre jelentkezik a FUGA-ban, működik egy szűrő: N. B. Értéktelennek nincs esélye!
Sajátos a légköre ennek a helynek: kerüli az egyetemességet, ugyanakkor nem idegen tőle a nagyvonalúság, részletező, de összegző is tud lenni. Találkozóhely, de nem banális értelemben, itt műfajok találkozhatnak egymással (mi ehhez képest egy romkocsma?), igazi pesti képződmény.
Évek óta visszatérő kérdés, hogy megengedheti-e magának a Budapesti Építész Kamara a FUGA finanszírozását, mert azt más nem teszi (a piaci alapú önfinanszírozás kiépítése lehetetlen, a színvonalas kulturálódás mindig is támogatásra – eltartásra – szorult)? Amíg „helyzetben” lévőnek hittem magam, addig a szinte mérlegelés nélküli válaszom ez volt: kötelessége ez a szolgálat (mely több mint szolgáltatás, hiszen nem ízlés eladásról, hanem terjesztésről van szó).
Nem tudom elfelejteni a 60-as évek hazai fantasztájának tartott, külföldön élő Zalotay Elemér két évvel ezelőtti „képbe hívását”, a FUGA monstre kiállítását, N. B. hevületét és empatikus kiállítási installációját. Összességében aktualitási szándékon nyugvó, igazi építészeti performansz sikeredett (melyhez szerencsére szakmánk három vezérképviselete is csatlakozott). Nevezhető ez szolgáltatásnak? Nem! Ez építészeti kultúra-terjesztés, és ahogyan a művészetben szokott lenni: befolyásolás. Így aztán ez mégis köztestületi működéssé lesz, egyéni működtetésen keresztül. Mielőtt a lenyűgöző statisztikát (rendezvénylistát) ismertetném, felteszek két kérdést, melyekre a válasz azonos.
Az első: milyen elmúlt (szakmai) öt évünk lett volna a FUGA nélkül, itt Budapesten?
A második: milyen lett volna a FUGA N. B. nélkül?
A közös válasz: üres, üresebb! Az ilyen jellegű űrnek nincs mértékegysége (talán csak fokozatai léteznek). Az űrt könnyű előidézni, ezért erre mindenki hajlamos, az eseményeket jóval nehezebb. Tehát lássuk a statisztikát! (A rendelkezésemre álló kimutatás nem teljes, mert a zártkörű rendezvényeket, illetve a terem-bérbeadá-sokat nem tartalmazza.)
Ez az 1500 rendezvény két mai futballarénát (50-60 ezret) megtöltő látogatót vonzott. Kézenfekvő (az ugyan nyakatekert) összehasonlítás, ezért nem mulaszthatom el:
– futballarénáinkban, melyeket mondjuk 200 milliárd forintért építünk, 20 év alatt, 50%-os (optimista) kihasználtsággal számolva (évi 20 alkalommal) összesen a teljes népességünk kétszer fordulhat meg. Ebből következik, hogy az üzemeltetési (illetve a bevételi) költségek figyelembe vétele nélkül egy látogatóra 10 ezer forint bekerülési költség jut. A FUGA esetében, ha az eddigi összes kiadást – 240 millió forintot – egy látogatóra bontjuk, akkor ez a szám 2 ezer forint/fő. Ráadásul: az arénában sportot (?) nézünk, passzív módon, sportolás hozzáférése nélkül. A kulturálódás viszont csak látszólag passzív, a műfaj a minőség függvényében aktivizálódik, beépül egyéniségünkbe.
A FUGA-t lehet szeretni (otthont érezni benne), lehet idegenkedni tőle, de egyet nem: fölöslegesnek tartani, ugyanúgy, mint fiatalságunkat (az emberek múló, elmúlt fiatalságát). De a FUGA mégsem öregszik, mivel programjai nyílt vizekről merítenek (ezek a vizek még mindig nem „állóvizek”).
Fájlalom ugyan, hogy már nincs internet rádiója, s kár, hogy nincs esélye arra, hogy internetes TV stúdiója legyen (ha a lottón nyerek, lesz!). Szerintem a FUGA beépült az építészeti tudatba (nemcsak Budapesten!), csak nehogy valaki agyműtétre (tudatmódosításra) vetemedjen!
Végezetül, ha bárkit a FUGA (mint intézményi működés) érdekel, akkor kérje meg Nagy Bálintot, hogy mutassa meg különböző installáció- és munkaeszköz-raktárait. Tanulságos ez a materiális rend is, ami különböző zugaiban látható.
Budapest, 2014. 10. 01.
Mónus János
A kiállításról bővebben itt olvashat.
