Karácsony Rita Magyarországról ´56-ban elmenekült magyar építészek életművét bemutató sorozata ezúttal ismét Svájcba kalauzol minket. Guth Ferenc már csak a Lausanne-ba tervezett, és később műemléki védettséget szerzett strukturalista óvodája miatt is megérdemli a figyelmet, de az életút még sok más érdekes épületet és tervet is tartogat.
Guth Ferenc (Budapest, 1933–) egykori építészhallgató társához, Hajnos Miklóshoz hasonlóan 1956 után a zürichi ETH-n folytatta a Műegyetemen félbehagyott építészmérnöki tanulmányait. Ugyan eltérően ítélték meg a svájci egyetem előnyeit és hátrányait, a tervezői hozzáállásról, alkotói módszerekről közel azonosan gondolkodhattak: kezdetben mindkettejük hallgatói terveit, majd önálló munkáit is a nemzetközi modern építészet irányzatai hatották át.
Guth Ferenc diplomatervén Mies van der Rohe építészete köszön vissza. Egyik első és egyben legjelentősebb alkotását, a lausanne-i óvoda és napközi épületét a strukturalizmus jegyében tervezte meg 1966-ban, illetve készített színháztervet, melynek formai kialakítását Alvar Aalto munkássága inspirálta.
A nemzetközi modern építészettel való azonosulást egyikük esetében sem hátráltatta az a tény, hogy magyarországi tanulmányaik nagy részét még a szocreál stílusdiktátum évei alatt végezték. Guth a Lakóterv-ben vállalt munkát egyetemi tanulmányai mellett, ahol a nyugati folyóiratoknak köszönhetően a tiltás ellenére is könnyen megismerhette a nemzetközi tendenciákat.
A szakmai lapokból szerzett tájékozottság abban is segítségére lett aztán az építészhallgatónak, hogy megkönnyítse a döntést: hol is szeretne letelepedni Magyarország elhagyását követően. A svájci folyóiratok meggyőzőek voltak, így Svájcra, azon belül Zürichre, majd Lausanne-ra esett a választása.
Az említett óvodaépületre kiírt tervpályázat megnyerését követően nyílt lehetősége saját irodát alapítani, és ez után majdnem ötven további svájci vagy külföldi pályázaton indult. Megvalósult épületeinek száma jóval kevesebb, ám mind érdekes tervezési és kivitelezési feladatot jelentett. A tervezés mellett foglalkozott tanácsadói, szakértői munkákkal, illetve oktatással is.
Guth Ferenc visszaemlékezése
_online video-beszélgetés 2017. február 6-án
_kiegészítések 2017. április 2-án és 7-én
A Műegyetemen
1956-ban ötödéves voltam a Műegyetemen, a diploma előtt jártam. Arra nem emlékszem, hogy már kiadták-e a diplomatémánkat, 1957 tavaszán Weichinger Károly tanár úrnál kellett volna végeznem a Középülettervezési Tanszéken. Tanulmányaim alatt a LAKÓTERV-ben dolgoztam, ahol egy, a mai viszonyok között is remek könyvtár állt rendelkezésünkre, élén egy nagyon kulturált, több nyelven beszélő könyvtáros nővel. Három vagy négy amerikai építészeti folyóirat járt a könyvtárba és dán, svéd, holland, olasz, francia, angol, svájci folyóirataik is voltak, így akit mindez érdekelt, remekül informálódhatott.
Weichingeren kívül a Rajzi Tanszék vezetőjétől, Bardon Alfrédtől és kompetens tanársegédeitől szintén sokat tanultunk. A Rajzi Tanszék önmagában is nagyon érdekes, nem is tudom, hogy létezik-e ilyen máshol. Az Építéstörténeti Tanszék tárgyait (Vargha Laci bácsi) is kiemelném és az építészetszerkezet-tant. Az Ybl-díjas (1970) Reischl Antal professzor Weichingerrel egy időben tanított minket, aki kollégájához képest egészen más típusú, fiatalabb, szórakoztatóbb ember volt, de voltak közös tulajdonságaik is: jó értelemben véve mindketten nagyon erélyesek voltak és igazságosak. Annak idején két tagozat létezett a Műegyetemen: építőművészeti és építőmesteri, az utóbbit választók háromszor annyian lehettek, mint mi, építőművészek – mi összesen lehettünk talán hatvanan. A szomszédos tankörbe járt Vadász Gyuri. Fölöttem Wonke Péter, volt példaképem. (…)
Máshogy képeztek minket, de a tantervnek nagyjából a 20%-át együtt végeztük el, a statika előadáson például együtt ültünk a nagyelőadóban. Nálunk a tervezés volt a legjelentősebb tantárgy. Furcsa módon konkrét helyszínre sosem kellett terveznünk, ma már ez mindenütt máshogy van. Az első évben egy weekend-ház tervezése volt a feladatunk, a második szemeszterben családi ház, a harmadikban vagy a negyedikben egy többlakásos épület, azután pedig egy középület következett, talán egy könyvtár vagy kultúrház. A legjobban sikerült szemesztermunkákat kiállították a folyosón lévő vitrinekben. Egyszer terveztem egy többlakásos lakóházat, ahol a fákat – a staffázst – is nagyon szépen megrajzoltam, mert ez is fontos volt annak idején. Kiállították a munkámat, amely még a forradalom után, 1957/58 táján is kint volt a folyosón, kiszegezve egy vitrinben – mesélte valaki. Pedig én akkor már Svájcban tanultam tovább…
Az 1956-os év történései
1956. október 23-án a szokott módon mentem be az egyetemre reggel és meglepetésemre a kertben már ott gyülekeztek társaim, ahol, ha jól emlékszem felolvasták a követeléslista 16 pontját. De a Petőfi téren, a rádiónál és a Kossuth téren már nem voltam jelen. Később próbáltam meglátogatni az évfolyamtársaimat, akik Óbudán, Kelenföldön, tehát a város különböző pontjain laktak, pedig mindenhová csak gyalog lehetett eljutni. Az öcsém pedig egy szép napon hazajött egy pisztollyal... November 4-én visszajöttek az oroszok. Tizenegy éves voltam Budapest ostromakor, és 1956-ban nem szerettem volna megint átélni a szörnyűségeket, így átmentem Sándor András barátomhoz, aki egy diákszállóban lakott Kelenföldön. Felvetettem neki, hogy menjünk el Magyarországról, pár percet gondolkodott, majd belegyezett. András nemcsak a barátom, hanem évfolyamtársam is volt, mindig mellettem ült a padban. Mielőtt elindultunk volna, Tóni öcsém szólt, hogy még megnézi, hol vannak az orosz tankok. Hiába vártuk, nem jött vissza. Másnap gyalog vágtunk neki az útnak Bandival és olyan tíz nap után megérkeztünk Bécsbe.
Pontosan nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el. Annak idején voltak, akik naplót írtak, de nekem ez eszembe se jutott, csak egyik percről a másikra éltem. Bécsben egy diákszállóban kaptunk helyet, amely tele volt magyar diákokkal. Minden reggel lementem a kapualjba, hogy tanulmányozzam a falitáblát, amelyen az szerepelt, hogy ki kit keres. Állandóan az öcsém nevét kerestem, de nem találtam. Még Budapesten feljegyeztem egy-két bécsi ismerős címét. Egy szép napon meghívtak minket kávéra, és egyszer csak megállt egy autó a kerti kapu előtt – meglepetésünkre az öcsém, Tóni szállt ki a kocsiból. Kiderült, hogy neki is megvolt ez a cím. Így, a véletlennek köszönhetően találkoztunk újra Bécsben.
A diákszállóban naponta megjelentek a különböző európai és amerikai diákszövetségek küldöttjei, akik majdhogynem toboroztak. Mivel a LAKÓTERV könyvtárában a svájci építészeti folyóiratokat is állandóan lapozgattam, tudtam, hogy nagyjából hogyan néz ki Svájc és az volt az érzésem, hogy legszívesebben oda mennék. Öcsém, aki akkor másodéves volt a Műegyetem építészkarán és az évfolyamtársam, András is hasonlóan vélekedtek, így elhatároztuk, hogy Svájcba jelentkezünk. A menekült diákok közt voltak, akik Amerikába mentek, voltak, akik Bolognába vagy Svédországba, Norvégiába, mindenki választhatott. Talán két hétig lehettünk Bécsben, majd szóltak, hogy másnap jön értünk az autóbusz. Felszálltunk, és elvittek minket a bécsi nyugati pályaudvarra. Beültünk a svájci-kereszt címeres vasúti kocsikba, az ablak előtti asztalkán várt minket egy-egy kis tejcsokoládé. A határállomásról aztán egy másik vonattal Zürichbe mentünk, ott pedig elvittek minket egy tornaterembe, ahol már elő voltak készítve a padlóra helyezett matracok. Egy-két napig laktunk ott, és közben jöttek és kérdezték, hogy ki hova szeretne beiratkozni.
Mi az ETH-t [Eidgenössische Technische Hochschule] választottuk. Talán 10-15-en jelentkeztünk a műegyetemi építészhallgatók közül az ETH-ra, voltak, akik felettünk jártak, mint Ercsi Dezső, voltak, akik alattunk. Öcsém másodéves volt csak. Ő is Zürichben szeretett volna továbbtanulni. Azokat vették fel az ETH-ra, akik, ha nem is tudták igazolni papíron, de egyetemre jártak Budapesten. De ez sem volt elég, szóban bizonyítani kellett, hogy volt-e érettségink vagy sem, és az sem volt mindegy, hogy milyen középiskolába jártunk.
Öcsém vegyipari iskolába járt, ami százszor többet segít egy építésznek, mint más középiskola. De a svájci felvételi bizottság nem tudott magyarul, nem értették, hogy mi az a szakérettségi. Segítségül hívtak egy magyar református lelkészt, aki azt mondta, hogy a kémiai gimnáziumban szerzett érettségi nem ér semmit, erre fel a felvételi bizottság úgy döntött, hogy nem veszik fel az öcsémet. Tóni fogta magát és elment Genfbe, ahol szintén volt egy építészeti egyetem. Ott minden további nélkül beiratkozhatott, és később pár évig egyetemi tanár lett Genfben. (…)
Svájcban – a zürichi ETH-n
Zürichben tehát Sándor Bandival együtt rögtön elkezdhettük az egyetemet, de akinek problémája volt a némettel, nyelvet is tanulhatott párhuzamosan. Ott ismerkedtünk meg többek között két alattunk járt kollégánkkal, Hajnos Miklóssal és Schweger Péterrel is, akik később nagy karriert futottak be. 1956 végén kezdtem el az ETH-t és 1959 tavaszán kaptam meg a diplomámat. Hiába jártunk a magyarországi építészképzésben már a diploma előtt, azt mondták Svájcban, hogy még két évet el kell végeznünk, hogy beilleszkedhessünk az itteni egyetemi oktatásba, és ha svájci főiskolás diplomások akarunk lenni. Terveket készítettünk, majd leadtuk a feladatokat és az év végén választhattunk diplomatémát. Én egy zürichi építőipari vagy építészeti egyetem épületének tervezését választottam. Nagyon érdekes feladat volt, annak idején csodáltam Mies van der Rohe építészetét és emiatt az ő stílusában próbáltam tervezni.
Általában az összes diáknak volt pártfogója az ETH-n. Ez azt jelentette, hogy az akkor már praktizáló építészek kaptak egy köriratot az egyetemtől, amiben megkérdezték őket, hogy szeretnének-e építészhallgatókat pártfogolni. Én egy – nálam mindössze tíz évvel idősebb – építész házaspárhoz kerültem, akik Dél-Svájcban, Wallis kantonban éltek és dolgoztak, Brigben, ami Zermatthoz közel található. 1957-ben meghívtak először húsvétra, aztán pünkösdre, majd megkérdezték, hogy szeretnék-e náluk dolgozni gyakornokként a nyári szünetben. Leutaztam, dolgoztam, majd ősszel visszamentem Zürichbe, ahol egy kis albérleti szobát béreltem. Pártfogóimnál is nagyon sokat tanultam és nekik köszönhetem, hogy megismertem Svájcot és a svájci német nyelvet. Akkor még franciául nem tudtam, ugyan a budapesti egyetemen tanultam franciát, de az nem sokat használt. Hamar hozzászoktam az itteni élethez.
A svájci építészképzésnél – annak ellenére, hogy az ETH már akkor is világhírű egyetem volt – jobb volt a budapesti egyetem. A svájci egyetemnek volt egy hátránya, az, hogy a professzoroknak lehetett magánirodájuk, párhuzamosan oktatási szerepükkel, ami érdekkonfliktusokhoz vezetett. Ezt saját tapasztalatból is mondom, mert emlékszem, hogy mikor a lausanne-i ETH-n tanítottam mint docens, és éppen az irodámban voltam, akkor rossz volt a lelkiismeretem amiatt, hogy inkább az egyetemen kellene lennem, mikor az egyetemen voltam, akkor meg úgy éreztem, hogy az irodában lenne rám nagyobb szükség. Persze ez Amerikában is így van, meg tulajdonképpen mindenhol máshol. Az építészek praktizálnak is. Ami tulajdonképpen nagyon is fontos, mert ha valaki csak tanít, csak a teoretikus oldalt ismeri, akkor nincsen meg a gyakorlati tapasztalata, nem tud olyan dolgokat továbbadni a diákoknak, amelyek azt követően, hogy a diákok kikerülnek az egyetemről, létfontosságúak lennének. Jogi vonalon is nagyon sok mindent kell tudnia egy építésznek. (…)
Svájcban tehát a professzorok többségének volt az egyetemen kívül privát praxisa. A hallgatók jelentkezhettek hozzájuk munkatársnak, Sándor Bandi például Alfred Roth építésznél – aki Magyarországon is ismert volt annak idején – dolgozott. Én nem jelentkeztem, mert az említett építészházaspárnál töltöttem a gyakorlatot. Városépítészetről nem sokat tanultunk az ETH-n. Annak idején városépítés tulajdonképpen nem is annyira létezett Svájcban. (…)
Emlékszem, hogy egyszer majdnem egy egész városrészt kellett terveznünk az egyetemen Zürichtől 10 km-re, de semmit sem tanultunk belőle. Kifűrészeltünk kis fakockákat és ezeket tettük egymás mellé, és felülről néztük, mintha helikopteren ülnénk. A felülnézet határozta meg a kockák elrendezését, pedig ez a hozzáállás ma már nem létezik. A haszna leginkább az volt az ETH-n eltöltött két évnek, hogy be tudtunk illeszkedni a jövő építésztársadalmába, és hogy kaptunk egy diplomát, amivel lehetőségünk volt arra, hogy akár másnap, a diplomával a kezünkben tervezhessünk – ha mondjuk a nagybátyánk adott volna egy megbízást. Csak ki kellett volna írni a bejárati ajtóra, hogy xy építész. (…) Persze építészkamarai igazolvány kell ahhoz, hogy valakit praktizáló építésznek nyilvánítsanak, de a kamarai tagsághoz elég bemutatni a diplomát, és minden különösebb formalitás nélkül megadják a tervezéshez szükséges kamarai számot.
Pályakezdő évek
A diploma után arra gondoltam, hogy elköltözök Zürichből. Két-három hónapig az építész házaspárnál dolgoztam, több pályamunkában segítettem. De egy idő múlva elhatároztam, hogy onnan is eljövök. A Balatonon annak idején többször vitorláztam, emiatt mindenképp olyan helyre szerettem volna kerülni Svájcban, ahol tavak vannak. A Genfi-tó volt a legvonzóbb és majdnem a legnagyobb. Arra gondoltam, hogy ha ott dolgozok, akkor sportolhatok, és a hegyek sincsenek messze. A brigi házaspár segítségével könnyen találtam munkát, ugyanis adtak egy címet egy lausanne-i építészhez, aki épp munkatársat keresett. A Kodak filmgyár épp akkor szándékozott építeni egy irodaházat Lausanne-ban, kiírtak egy meghívásos tervpályázatot, amelyre ezt az építészt, a svájci-német, bázeli származású Frédéric Bruggert (1912–1999) is meghívták. Brugger úr azt mondta, hogy szívesen felvesz az irodájába, hogy részt vehessek a pályázat megrajzolásában.
Megnyertük a pályázatot, majd maradhattam, egészen 1962-ig [1966-ig?]. (…) Abban az évben megtudtam, hogy Lausanne városa kiírt egy tervpályázatot egy több mint 70 gyerek számára létesítendő óvodára és napközire. Megkérdeztem a főnökömtől, hogy részt vehetek-e rajta. Azt válaszolta, hogy egyedül nem, de együtt pályázhatunk. Nem volt mit tenni, beleegyeztem és meg is nyertük az első díjat. Ezt követően arra kértem Brugger urat, hogy hadd vigyem tovább egyedül a munkát. Összevitatkoztunk, de végül átengedte a megbízást, ugyanakkor elvárta, hogy a neve szerepeljen a pályamunkán. Én pedig fogtam és hazavittem a pályázatot az egyszobás garzonlakásomba, majd elkezdtem rajzolni, az építésvezetést is ránk bízták.
Több építészeti szakfolyóiratban is jelent meg cikk az épületről, ezek közül a legfontosabb a Werk című újság. [Garderie d’enfants de Montelly à Lausanne. Das Werk 56 (1969) 757.] Nagy öröm volt számomra, hogy 40 évvel később műemlékké nyilvánították az épületet. Svájcban a műemlékeknek 7 fokozata van. Van, ami helyi fontosságú, körzeti fontosságú, kantoni vagy országos jelentőségű. Országos jelentőségű műemlék például a lausanne-i katedrális (1. fokozat). Mégiscsak ritkaság lett volna, ha egy 72 gyerek számára tervezett napközit és óvodát országos fontosságúnak minősítettek volna, így az épület csak regionális jelentőségű és 2. fokozatúnak nyilváníttatott.
Jellemző, hogy fiatal építész létemre különböző anyagokat választottam, amelyek nem álltak sajnos ellen az idő vasfogának. Így 1965 után két alkalommal restaurálni kellett bizonyos részeit az épületnek. Általában ritkaság, hogy egy építész még életben van, amikor erre sor kerül, és hogy a saját maga által tervezett épületet tatarozza...
Önálló iroda, oktatás, tanácsadói-szakértői munkák
Hála ennek a megbízásnak, létrehozhattam a saját irodámat. Állandóan figyeltem a pályázatokat. Luganóban (Tessin kanton) egy kongresszusi centrumra írtak ki pályázatot, amelyen magam is részt vettem, megnyertem a 2. díjat. Így nem lett belőle kivitelezés, de hát ebből is tanultam.
Közben megtudtam, hogy a lausanne-i ipariskolába tanárt keresnek. Az ipariskola 16-18 éves építész-rajzoló tanoncokat is képzett. Az építészirodák felvették a rajzolókat, akik három-négy évig dolgoztak náluk és közben, egyszer egy héten bementek a szakiskolába, ahol mindenfélét tanultak arról, amiről az építészirodákban kevesebb szó esett. Az építészirodákban ugyanis főként inasokként kezelték a tanulókat, ide-oda küldték őket, kávét főztek, fénymásolatokat készíttettek. Érdekelt az ipariskola álláshirdetése, jelentkeztem és be is vettek a tanárok közé. Főként tervezést tanítottam. Persze csak keveset tanultak a tervezésről, hiszen az építészrajzolók inkább csak másoltak vagy kihúztak. Ahhoz sosem jutottak, hogy tervezhessenek is valamit, emiatt szívesen jártak az órámra. (…)
Drótkötélpálya állomást terveztünk például, egyszerű dolgokat, amiket nem volt annyira nehéz megrajzolni, de ami azért érdekes lehetett számukra. Beszéltem nekik a világhírű építészek munkáiról is, és megmutattam – ahogy lehetett, nem volt vetített képes előadás –, hogy Frank Lloyd Wright vagy Le Corbusier miket tervezett. (…) Egy-két évig tanítottam, aztán abbahagytam. Nem sokkal később kerestek valakit az ETH-ra. Annak idején (1969) két ETH volt, az egyik Zürichben, a másik Lausanne-ban, ahol szépirodalmat, különféle tudományágakat, jogot lehetett tanulni az egyetemen, de volt egy építészeti kar is. Az utóbbit 1969-ban átformálták, ebből is ETH lett, az ETH-Lausanne (EPFL École Polytechnique Fédéral de Lausanne). (…) Tehát kerestek egy oktatót, jelentkeztem és kineveztek adjunktusnak. Összesen négy szemesztert töltöttem az egyetemen, építészeti tervezéssel foglalkoztam itt is. 1968-ban a francia diákok kis forradalmat csináltak Párizsban. Követeléseik egész Európában szétterjedtek, Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Svájcban békésen tüntettek a diákok, de oktatóként kicsit szembe kellett szállnom a hallgatók mentalitásával. (…)
Az 1960-as évek végén egy nagy angol építésziroda (vezető tervezője John Madin), amelynek számos külföldi megrendelése is volt, kitalálta, hogy Svájcban létrehoz egy második irodát és ez az iroda viszi majd a külföldi megbízásokat. Gondolom, hogy azért volt erre szükség, mert nem akartak adót fizetni Angliában. Zágrábba például ők tervezték a televíziós központot. Megszerveztem Madinnek egy építészirodát Lausanne-ban, felvettünk kb. 6-7 építészt, rajzolót és Angliából, Birminghamből is jött két munkatárs. Egy-két évig tartott ez a munkakapcsolat, nagyon érdekes időszak volt.
És hogy miért én vállalkoztam a második iroda megszervezésére? Személyesen ismertem egy svájci bankigazgatót – a feleségeink együtt tanultak az egyetemen –, ő telefonált nekem, hogy van egy kliense, aki fiatal építészt keres Svájcban, akivel társulhatna, érdekel-e engem a dolog. Érdekelt, ez vezetett tehát a munkakapcsolathoz. Madin Angliában dolgozott, ott vezette az irodáját és két- vagy háromhetente leutazott Svájcba, hogy lássa, hogy haladunk a munkával. Közben persze telefonon tartottuk a kapcsolatot vagy faxokat küldtünk egymásnak.
Volt egy jó építész barátom Svájcban, akivel időnként együtt indultunk tervpályázatokon. Nagyon kellemes időszak volt (a hetvenes és kilencvenes években), magunk rajzoltuk ezeket a pályamunkákat. Nyertünk egy-két második díjat, de elsőt sosem, ennek ellenére nagyon jól telt pályámnak ez a szakasza is. A legtöbb megbízásomat egyébként pályázatok útján kaptam, aminek az volt az előnye, hogy nem kellett politizálni, kártyázni, klubokba, templomba járni, hogy az ember megbízásokat szerezzen. A pályázás ilyen szempontból több szabadságot és önállóságot biztosít.
Voltak a pályázatok közt meghívásos pályázatok is, például egy bankpályázat, amit megnyertünk, de mégsem építették meg, mert a bankok időközben bekerültek a digitális korszakba, és nem volt arra szükségük, hogy újabb fiókokat nyissanak.
Volt egy meghívásos pályázat Belmont-sur-Lausanne-ban is, ahol lakom, egy községháza és tornaterem tervezésére írták ki. Kétkörös pályázat volt, az első körre meghívtak öt építészt, ezt megnyertük, aztán volt egy második ütem is, ahol csak ketten maradtunk, de szerencsére ezt is megnyertük és az épület is megvalósult.
Összesen 47 pályázaton indultam/indultunk (néha egy barátommal), 9 első díjjal, 13 díjazott tervvel lettünk gazdagabbak, amelyek között több második hely is volt. Az utóbbiakból megbízás is lett időnként. Részt vettem egy-két zsűriben is, ami szintén érdekes feladat volt.
Visszagondolva, egyik munkámat sem tudnám kiemelni. A kutyák hűségesek, de elfelejtik a kicsinyeiket – én is így vagyok ezzel és inkább csak a hibákat látom, hogy mit lehetett volna jobban megcsinálni, vagy hogy több időt kellett volna rászánni.
Építész tanácsadóként is dolgoztam, egy – ma már átvett – banknak voltam 40 éven keresztül a tanácsadója. Minden két-három évben hozzáépítettek valamit az épületükhöz, vagy újítottak, modernizáltak. Mindig sok munkát adtak, ami számomra biztos megélhetést jelentett. Ez a feladatkör Magyarországon, a szocializmus idején kevéssé volt ismert, emiatt is érdekesnek találtam.
Pályám során többé-kevésbé tartottam a kapcsolatot magyar építészekkel is. Annak idején például Weichinger tanár úrnak küldtem néhány fényképet. Van egy építész unokaöcsém, Előd Kristóf, aki Magyarországon dolgozik, de nem nagyon beszélgetünk építészetről, inkább barátok vagyunk. Svájcban nem dolgoztam együtt magyar származású építészekkel. A műegyetemi tankörünkben öten voltunk nagyon jó barátok, mindent együtt csináltunk, együtt készültünk a vizsgákra.
Könye Árpád tankörtársam Budapesten diplomázott 1957-ben, Kővári György is Magyarországon maradt, ő tervezte annak idején a Déli pályaudvart. Árpádot először kiküldték talán Afrikába, aztán a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalhoz Genfbe, sokat dolgozott Afganisztánban, Iránban és Nepálban, sok helyen megfordult, végül Svájcban telepedett le és itt vonult vissza. Felköltözött a hegyekbe, ahol épített magának egy házat, vele nagyon sokat síeltünk az utóbbi időszakban, jó barátok maradtunk. Hajnos Miklóst az ETH-ról ismerem, egy évvel alattam járt talán, de később nem tartottuk a kapcsolatot. Még Magyarországon, 1956-ban egy évfolyamtársammal megnyertünk egy külföldi tervpályázatot, Vietnamba vagy Kínába terveztünk egy kultúrcentrumot, de nem tudom, hogy mi lett végül ebből, mert aztán jött a forradalom. Családi ház pályázatokon is indultunk hallgatóként.
1962-től tagja vagyok az SIA-nak (Société suisse des ingénieurs et des architectes), ami egy országos szervezet. Van még három másik szervezet, aminek a tagja vagyok. Ezek mind az építési szakértőknek a szervezetei. Mikor bírósági perre kerül sor, és a megrendelő, a kivitelező vagy az építész összevesznek azon, hogy nem megfelelő a minőség, vagy hibákat követtek el, vagy túllépték a költségvetést, akkor szakértőket hívnak segítségül a tárgyalásokra. A bírók ugyanis nincsenek arra berendezkedve, hogy minden perben felkészültek legyenek, szakértőkre van szükségük. Érdekelt ez a téma, így mikor kb. harminc évvel ezelőtt megkérdezték, hogy ki szeretne jelentkezni szakértőnek, jelentkeztem. Bizonyos fokig – főként akkoriban – jótékony célú dolog volt szakértőnek lenni.
A SIA-nál lehetett jelentkezni, majd összeállítottak egy névsort. 25-30 építész iratkozott fel összesen, és mindenkinek meg kellett mondania, hogy mi a specialitása építészi vonalon. Ma már talán a 400. szakértői véleménynél járok. Minden eset nagyon érdekes, mert olyan, mint egy krimi, az elején nem tudjuk, hogy kinek van igaza és azt sem lehet tudni, hogy mi jön ki az egészből, sokszor meglepő a végeredmény. A tervezésre és a kivitelezésre, a kivitelezési hibákra specializálódtam. Sajnos a kivitelezési hibákból van a legtöbb, mert a tervezés inkább teoretikus dolog, szubjektív, ízlés és pénz kérdése, viszont, ha valami beázott vagy megrepedt, azon nem nagyon lehet vitatkozni. Az említett egyesület tehát az SIA alá tartozik. Tagja voltam továbbá egy svájci szervezetnek, ami az építési hibák tudományos és bűnügyi területét elemzi, ezen kívül van egy nemzetközi szakértői egyesület, amelynek a svájci ágában voltam benne.
Mindazt, amit elmeséltem, nem életműként értékelem, nem tartom magam sikeres építésznek, mert a sikeres építész egy sztárépítész, akit nagyon sokan ismernek, és nem csak a saját országában. Ilyen sztárépítész nem lettem, viszont az életemet úgy éltem le, ahogy szerettem volna, együtt a családommal.
Karácsony Rita
A képeket Guth Ferenc bocsátotta a szerző rendelkezésére a 2016–2017-ben lezajlott kutatás alkalmával.
Szerk.: Winkler Mákr
