A 131.? - Meglesz-e az új múzeum, az építészeti?

Budapesten 130 múzeum működik. Vidéken a névsorelső Abasáron egy, és az utolsó Zsámbón is ugyanennyi. Megtudhatjuk továbbá, hogy Szegeden a napokban nyílt meg a Chagall litográfiákat bemutató kiállítás, és azt is, hogy a Békési Úti Közösségi Ház Békéscsabán 40 órás továbbképzés jellegű programot szervez pedagógusok, játszóház vezetők, és mindazok számára, akik érdeklődnek a népi kultúra iránt. Fejenként húszezerért!

Mindez a szerfelett hasznos ismeret a Magyar Építészeti Múzeum honlapjából tölthető le*. Ez az intézmény lenne a Fővárosban a 131-ik közgyűjtemény. Ha múzeumként is létezne. De nem létezik. A honlap névadójáról lényegében szinte semmit el nem árul. Ha leszámítjuk az elérhetőségét és a figyelmeztetést, hogy a könyvtár csak előzetes telefoni bejelentkezésre nyílik meg az érdeklődő előtt. Ez a múzeum tehát csak úgy létezik, mint Lenin elvtárs zsebórája Ulan Batorban. Amit hologram formájában mutattak meg a szerzeményükre büszke ottani gyűjtögető intézmény vezetői. No persze vagy jó negyed századdal ezelőtt.

Építészeti Múzeum helyett csak kormányzati ígérvény létezik. Igaz, időtálló, szép bőrpapírra írott. Olyan, ami túlélte a kommunizmus összeomlását, és túl korábbi rajongóinak látványos damaszkuszi pálfordulását is. Nagy kár mégis, hogy fedezetlen váltó. Anno az akkor még romos Sándor-palota volt ráírva. Hogy a helyet és az épületet erre a célra feláldozni túlzás lett volna? Ám gondoljuk meg, hogy a múzeum gyűjteményét akkor páratlanul gazdagnak mondták, és a hirtelen felrakott tető olyan romház felett virított, ami a politikai vezetést nem érdekelte.

Most a volt Divatcsarnok - lánynevén Párizsi Nagyáruház - épülete az ígéret új földje. Ámbár félek, hogy ez megint csak afféle fata morgana. Magyarán szólva délibáb. Parasztosan mézes madzag. Ámbár Bugár-Mészáros Károly, az említett virtuális múzeum reális igazgatója elgondolását szinte egy helyiségprogram részletességével vetíti elénk a Magyar Építész Kamara a közelmúltban megjelent évkönyvében. Eszerint az intézmény otthona a Világörökség részeként deklarált Andrássy úton, ebbe a műemlék épületbe kerülne végleges és méltó helyére. A ház ugyanis azt az építészeti periódust képviseli, amelyikben hazánk valóban sok, sőt talán a legtöbb sajátos hozzájárulással gazdagította egész Európát.

Ismeretes, hogy a Nagyáruház első tervét Sziklai Zsigmond (1864-?) készítette, a kivitelezést azonban már Petschacher Gusztávra bízta az építtető, aki osztrák származású, jónevű építész volt. A szerkezetileg is merész, galériás elrendezésű, egy légterű épület különlegessége az ötemeletnyi magas, üvegfedésű udvar, és az üvegfalú, tükrös felvonók voltak. A tetőn körben kilátó sétány épült. Ez volt Budapest első modern áruházépülete, melynek festészeti díszei Lotz Károly virtuóz ecsetvonásait őrzik a mai napig.

A lelkes és elkötelezett igazgató javaslata ésszerű, a ház általa megcélzott többcélú használhatósága pedig összhangban van a ma és a közeli jövő igényeivel. S ha az akkor májusban még illetékes miniszter Hiller István ígéretének hinni lehet, a megvalósítás csak karnyújtásnyi távolságban van immár. Ám ezt komolyan venni nem tanácsos. Sőt nem is lehet.

Nem, mert a Magyar Hírlap a közelmúltban (2005. szeptember 11.) arról értesült, hogy az épületre szemet vetett Gőz László, a Budapest Music Center vezetője is, aki szívesen látná itt a Kortárs Zenei Központot, a zenei szakmai szervezeteket és az Eötvös Péter zeneszerző által alapított világhírű Eötvös Intézetet. (Megjegyzem, hogy tudván azt, hogy a valaha volt áruház egykor Goldberger érdekeltség volt, a mifelénk manapság divatba hozott bátor és lendületes csúsztatással érvként hivatkozhatott volna akár Bach Goldberg variációira is. No persze a BMC kontójára.)

Rubovszky Rita, a Millenniumi Intézet vezetője viszont egy közép- és kelet-európai kulturális központnak adna itt helyet. Ez szerinte afféle mini Pompidou Központ lenne, amely a nap minden órájában kínálna tárlatokat, előadásokat és vitákat az érdeklődőknek. (Kicsiket persze, végtére meg kell végre tanuljunk lélekben is kicsinek lenni.)

Körmendy Ferenc, a fővárosi közgyűlés kulturális bizottságának elnöke szerint viszont annak kellene eladni az épületet, akinek van elegendő a pénze a felújításra és a működtetésre. Számára a ”jelenlegi tervek közül a zenei központra vonatkozó elképzelés a legszimpatikusabb”, és pozitív példaként hivatkozik az állami tulajdonból magánkézbe került és jelenleg kortárs múzeumként működő, szintén az Andrássy úton lévő egykori Fiatal Művészek Klubjára. (Persze nem lehetetlen, hogy ő már megsejtette, hogy az akkori miniszter leendő utódja októberben operabarátnak fogja magát mondani a rádióban.)

Hiller májusi ígéretnek azonban két komoly bibije van. Az egyik az, hogy ma már nem tudható, hogy az Építészeti Múzeum igazgatóján kívül másoknak mit és mikorra ígért. A másik pedig az, hogy szavai komolyságát eleve megkérdőjelezi a tény, hogy nyilván akkor már jól tudta, hogy már a pálya szélén javában melegít utódja, Bozóki András. Tehát akár a Nyugati Pályaudvart is odaígérhette volna következmények nélkül. Hisz´ eljött az évadja az ilyen és ehhez hasonlóan lendületes holografikus blöffentéseknek.

A kérdés most már csak az, hogy a kormányzat továbbra is kitart-e a legalább az eddig működtetett huzigálás mellett, vagy nem hogy mézre, de madzagra sincsen már pénze. Azaz visszakozik hát, de immár véglegesen. Végtére, ha félszázadot kibírtak a népek Építészeti Múzeum nélkül, kibírnak még ugyanennyit a meglévő egy virtuálissal, ha valamilyen olcsóbb, de reális rock múzeumot kapnak helyette.

Sajnos én éppen ettől tartok. Ráday Mihály művészettörténész, városvédő legszívesebben építészeti múzeumként (kösz!) vagy áruházként képzelné el a volt Divatcsarnokot a jövőben. Ám a kis ördög éppen ebben a ”vagy”-ban lakik. Maga Lucifer pedig néhány emelettel feljebb. A Magyar Hírlap értesülése szerint ugyanis most a kulturális miniszter állásfoglalását várják az ügyben. A tárcánál a lapnak nem kívántak nyilatkozni. Legutóbb azonban Szilvásy György közigazgatási államtitkár az egyik internetes lapnak mégis azt mondta, hogy egy nemzetközi tenderen való kulturális célú hasznosítás lenne az állam számára a legcélszerűbb és legkifizetődőbb. Tehát kibújt a szög a zsákból!

Mármost az a kérdés, hogy a kulturális tárca fegyelmezett minisztere bedughatja-e a fülét a kormány bátor dübörgésének hallatán. És nem teszi-e ki az egykori áruházra a SBSMOE (Sürgősen Bárkinek akár Mutyiban is Olcsón Eladó) táblát? És nem minősíti-e át a Pókert és Black Jacket kulturális célnak, ha megfizetik?. (Valamiként hasonló történt a hírhedt kecskeméti Malom Center esetében is.)

Akkor pedig térdre-imához! Mert akkor már csak egy olyan jótét Dollárpapában lehet reménykedni, aki kaszinója alagsorát - előzetes telefoni megbeszélés szerint - némi árelőnnyel, nulla forintos kezdőrészlet ellenében kiadja valamelyik olyan cégnek, mely az NKA pénzén - de saját és személyes profitra - olykor kibérli kormányzati építészeti pótcselekvések céljára. Azzal a feltétellel, hogy a virtuális múzeum pénzzé teszi valódi gyűjteményét, szélnek ereszti személyzetét, és ebből a bevételből járul hozzá alkalmanként a bérleti díjhoz. Így aztán a Kincstári Vagyoni Igazgatóság is megpályáztathatná a Mókus utcai épületet. Túl sokat ugyan nem ér, de végtére a kis halak is jó halak - ahogy a Lajtán túl tartják.

Borvendég Béla