A bátorság a legfontosabb

Interjú Lévai Tamással, a sanghaji világkiállítás magyar pavilonjának tervezőjével.

Építészfórum: Milyen feladatokkal indul egy világkiállítási pavilon megtervezése?

Lévai Tamás: Az volt az első feladat, hogy ki kellett találnunk, hogyan lehet egy pavilont, egy ipari csarnokot kitölteni tartalommal. Nem a hagyományos építészeti eszközöket használtuk, hanem az úgynevezett nem kézzelfogható anyagokat, az üres teret, a fényt, a hangot. De a feladat sem volt hagyományos, a legizgalmasabb része az volt, amikor próbáltuk belőni a műfaj sajátosságait, hogy miről is szól a világkiállítás.

ÉF: A sanghaji világkiállítás mottója: “Jobb város, jobb élet”. Hogyan jeleníti ezt meg az installáció?

L.T.: Ez egy akkora halmaz, amire nagyon sokféle módon lehet reagálni. Nekünk a Gömböchöz kellett elsősorban illeszkednünk, illetve hidat kellett létrehoznunk a világkiállítás mottója és a Gömböc között. Úgy érzem, ez sikerült.

ÉF: Hogyan?

L.T.: Azokat az alapvetéseket kellett megkeresni, ami sajátja a Gömböcnek is, meg a mottónak is. Egyrészt a Gömböc Magyarországot mint a harmónia, egyensúly megtestesítőjét jelképezi, olyan entitás, amely mindig talpra áll. Másrészt sokkal izgalmasabb volt intellektuális szempontból az, hogy egyfajta matematiai képlet tárgyiasult formája is. Persze ennek a matematikai háttérnek, mint üzenetnek az átvitele nem képzelhető el egy világkiállításon, mert az alatt az 5-10 perc alatt, amíg egy átlagos látogató bent tartózkodik a pavilonban, nem fogja föl, hogy miről van szó. Viszont a minőség, amit képvisel, az fölvállalható, és izgalmas volt megtalálni, hogy mi az, amit meg lehet benne ragadni és hogyan lehet ezt kibontani a világkiállítási forgatagban. Persze meghatározó a gazdasági teljesítőképesség is, ami nagy kötöttség. Egyrészt, hogy csak bérelt pavilont tudtunk elfoglalni. Másrészt, ha megpróbálnánk azt a tendenciát, a technológiai innovációk bemutatását követni, ahova a világkiállítási műfaj tart, akkor azt érzékelnénk, hogy ott sem vagyunk versenyképesek. Amiben versenyképesek vagyunk, az a szellemi invesztálás. Azt kell tehát megmutatni, hogy az ország igenis rendelkezik olyan szellemi potenciállal, ami versenyképessé teszi.

ÉF: Mindezt hogyan lehet építészetileg megoldani?

L.T.: Azt a megoldást választottuk, hogy nem vesszük fel a versenyt azzal, ami ebben a vizuális kavalkádban zajlik, hogy még többet, még nagyobbat mondani, hanem sokkal inkább a személyes megélhetőség irányába mozdulunk el. Minden olyan megoldás érdekes volt, ami monitoron, tv-n, vizuális eszközökkel nem jeleníthető meg, hanem csak megtapintható, átélhető, megtapasztalható.

Perceptuális módon közelítettük meg a dolgot, a szem sajátosságát használtuk ki, olyan struktúrát teremtettünk, amit csak az emberi szem képes összeolvasni eggyé és akkor válik egy rendszerré, amikor benne járunk és mozgunk.

Azért, hogy az ipari csarnok esztétikailag emészthetővé váljon, olyan struktúrát képzeltünk el, ami a levegőt és a fényt átengedi, de mégse határolja le a teret. Ezt egy, a pavilonon körbefutó vízfüggönnyel értük el, ahol a csövekben mozog a víz, és hogy ez a mozgás érzékelhetővé váljon, levegő is áramlik benne. Ez pedig összecseng a világkiállítás mottójával. A víz is, a levegő is alapelem. De ezek itt csak metafórák, nem volt érdemes olyan beruházást tenni a pavilonon, ami az energiatudatosságot szokványos módon ragadja meg, mert az hat hónap alatt nem térül meg. A felvetést - mint alapkutatást - érdemes továbbfejleszteni, s hosszabb távon működő épületben az energetikai rendszer részévé tenni. Bevilágításnál a természetes fényt használtuk, a pavilont alul kibontottuk, körben üveg van, így a fény úgy érkezik, mintha egy domborművet világítanánk meg surlófénnyel.

Végigkísért minket annak az élménye, hogy a munka során egy olyan útra léptünk rá, amiről csak sejteni lehetett, hogy eredménnyel zárul. Olyan anyagokra, technológiai megoldásokra vonatkozó kísérletekbe mentünk bele, amelyek rizikóval jártak. A pályázati kiírás is erre bíztatott. Ebben az időszakban jártunk Észtországban a mesteriskolával és láttuk, hogy bár az észtek egy Magyarországhoz nagyon hasonló közegből indultak el, mégis annyira erős innovatív építészetet csinálnak, ami példaértékű számunkra. Meg is fogalmaztuk magunknak, hogy a bátorság a legfontosabb, amit át kell venni tőlük. És ezt a fajta bátorságot próbáltuk meg a pavilon tervezése alatt is figyelembe venni.

ÉF: Mik voltak a személyes benyomásai Sanghajban?

L.T.: Két alkalommal voltam eddig kint, leginkább a helyi hatóságokkal való egyeztetés miatt. Nagyon érdekes volt, hogy az a fajta szemléletmód, ahogy egy európai városba turistaként megérkezik az ember, ott használhatatlan, mert olyan léptékű a város, hogy úgy befogadni, ahogy egy európai várost befogadunk, képtelenség. Ahogy mi egy-egy épületet kiemelünk és megünneplünk akár építészként, akár látogatóként, ott nem létezik. És ez volt az egyik leglényegesebb elem, ahogy a társadalmukban sem az egyén számít, hasonlóképpen a városukra is inkább jellemző sűrűséget próbáltuk meg átültetni a pavilonba, megjeleníteni a dinamikusan fejlődő metropoliszt. Sajátossága Sanghajnak, hogy nagyon párás a levegő, nem lehet érzékelni a nappali ködben a mélységeket. Éjjel, amikor kitisztul, sokkal erősebb a város megjelenése. A hangdobozokban elhelyezett világító elemek fénysűrűsége csillagos égboltot varázsol a pavilonba.

Érdekes volt látni, hogy a “jobb város, jobb élet” feliratot rengeteg helyre kirakják Sanghajban, de nem teszik mellé a példát, hogyan is kellene jobbá tenni. Az üzenet mégis működik.

ÉF: Tudják az emberek, hogy mit kell csinálniuk?

L.T.: Nem hiszem, hogy tudják, de megváltozik a tudatuk ezzel kapcsolatban. Valószínűleg korábban fel sem vetődött hogy ők jobb városban akarnak élni. Elsősorban megélhetésért mennek a városokba, nem azért, mert ott olyan vonzó környezet van. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy létrehozzanak egy európai szemmel is vonzó városképet. Tudatában vannak annak, hogy egy dinamikusan fejlődő, mély gyökerekkel bíró ősi kultúrából fejlődtek ki, és nem akarnak azonosulni más kultúrákkal. Saját magukban bíznak. Mindezzel együtt persze integrálják azokat az elemeket, amiket jónak tartanak. Ráadásul a világkiállításon túlnyomórészt kínai látogatókra számítanak. Korántsem várható az a fajta sokszínűség, ami egy európai expónál fönnáll. Illetve ez is nézőpont kérdése. Érdekes módon, amikor az ember személyesen találkozik velük, az első napokban még az is gondot okoz, hogy két stewardesst megkülönböztessen egymástól, de aztán látja, hogy mennyivel sokszínűbbek, mint ahogy korábban képzeltük. Onnan nézve Európa egy nagy masszának hat, mint ahogy fordítva is igaz, pedig nyilván nem erről van szó. Ez egy nagyon sokszínű világ.

ÉF: Mégis mi hordozza az identitásukat?

L.T.: Őket tulajdonképpen az írás köti össze, függetlenül attól, hogy honnan érkeztek. És ez a fajta látásmód, hogy jeleken, képi metaforákon keresztül olvassák a világot, megint csak azt igazolja, hogy a vizuális játékosság irányában lehet őket megragadni.

ÉF: Könnyű a kínaiakkal együtt dolgozni?

L.T.: A korábbi félelmek, hogy a nagy távolság és a kulturális különbségek miatt lesznek nehézségek, részben beigazolódtak. Volt olyan alkalom, amikor feszültségoldásként mosolyodtam el és rám szólt a tolmács, hogy azonnal hagyjam abba, mert zavarba hoztam a tárgyalófelet. De összességében nagyon barátságosak. A kommunikációjukra jellemző, hogy sohasem mondanak nemet. Nem lehet egyértelmű helyzeteket előteremteni, csak azt a fajta áramlást lehet érzékelni, amilyen irányba csordogálnak a dolgok és merre érdemes úszni. Mert az árral szemben nem érdemes, ez világos. Ott az egyént fölösleges meggyőzni, mert nincs szerepe. Pillanatok alatt áthárítja a felelősséget, neki ez nagyon tetszik, de értsem meg, hogy nem lehet, mert ez a szabály. És ott megáll a kommunikáció.

Természetesen mindent elkövettünk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a pavilonból és azt az alapvető nézetbeli eltérést, ami abból a felvetésükből fakad, hogy egy egyszerű dekorációról lesz szó feloldottuk, és egy teljes átépítést sikerült kieszközölni. De nagy tanulság volt, hogy annak ellenére, hogy mi a pavilon teljes környezetét is megterveztük, ezen a téren a hatóságok ellenállásába ütköztünk, mert biztosítaniuk kell a tűzoltók felvonulási területét, így a pavilon körüli kertészeti rendezés le lett csupaszítva.

ÉF: Van annak jelentősége, hogy hol helyezkedik el a magyar pavilion?

L.T.: Nyilván van. Európának van egy külön szektora, a pavilon azon belül egy viszonylag nagy tömegeket vonzó gyalogoshíd mellett van, ami összeköti kelet-nyugat irányban az egész világkiállítást, tehát onnan jelentős látogató létszám várható. Ezúttal nem az lesz a feladat, hogy be kell csalogatni az embereket, sokkal inkább az az érdekes, hogyan lehet kezelni a tömegeket. 70 millió látogatót várnak, és kis hányaduk jut majd csak be a központi kínai pavilonba. A fennmaradó tömeg még így is hatalmas.

Nagyon bízom abban, hogy működik majd az a szemléletmód, hogy egyfajta nyugodt pontot jelent a magyar pavilon a maga egységes egészével, mert az ember befogadóképessége véges, és telítődik attól a vizuális dömpingtől, amivel mindenki operál. Olyan volumenű épületek, installációk készülnek, amiben csak úgy lehet nyomot hagyni, hogy egyetlen jelenségként ragadjuk meg a pavilont.

ÉF: Bizonyára ismeri a többi pavilont, van kedvence?

L.T.: Igen, a dán pavilon. Nagyon szoros rokonságot érzek a gondolkodásmódjukban. Egy nagyon kedves alapvetésre épül az ötletük, és ez a Kis Hableány szobra, Koppenhága tiszta vizű kikötője és az, hogy az épület önmaga egy kerékpáros rámpa. A “jobb városhoz” egyértelműen hozzá tartoznak a biciklik.

ÉF: Mi lesz a kiállítás befejeztével a magyar pavilon sorsa?

L.T.: Az utóéletére vonatkozóan tettünk javaslatokat, mivel egy olyan struktúrát hoztunk létre, ami más tereket is képes belakni. És bár a pavilon épülete nem fog fennmaradni, maga az installáció képes tovább élni. Majd meglátjuk, hogy mi lesz a sorsa.

Az interjút Petőcz Éva készítette

Lévai Tamás a pavilon tervezéséről: Párhuzamos történetek — a "Sanghaj 2010 világkiállítás" magyar pavilonja