A bíróság szerint ez a ház nem ronda
A problémás terepviszonyokon egy igen egyszerű, funkcionális, de mégis játékos házat kívánt építeni a svéd Johannes Norlander építész Stockholm elővárosában. Tervét kompromisszumok nélkül tudta megvalósítani, a szokatlan eredmény azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Bán Dávid írása.
A kockaházaknak, az egyszerű formák használatának az elmúlt bő évszázadban különböző intenzitással, de mindig is divatja volt. Magyarországon, számos sikeres időszak után, majd az 1980-as, '90-es évek burjánzó, giccsbe torkolló palotáival szemben az utóbbi évtizedben bizonyos megrendelői rétegek ismét visszafordultak a tiszta formák eleganciájához. Egyesek éppen visszafogottságukkal tűnnek ki a környezetükből, de a kockákból építkező merészebb térkialakításra is egyre több a példa, ritka azonban, amikor teljesen elszabadul a játékosság.
Svédországban, a Stockholm egyik elővárosának számító – pontosabban a fővároshoz lazán kapcsolódó, az erdőségekben megbújó agglomerációs szatellit-település egyikében – Ältán egy csendes, családias környéken szeretett volna Johannes Norlander építész az igen problemás terepviszonyokon szinte ötletszerűen kirakott kockaákból fejlesztett szokatlan, játékos családi házat tervezni. A főleg a '60-as években épült, valamint hagyományos faépítésű családi- és sorházak által uralt vidéken, a település főutcájának gránit alkotta dombos oldalán található a háromszög alakú telek, amely ideálisnak nem nevezhető alaphelyzetet teremtett. A kert délnyugati szegletében sikerült egy olyan kisebb felületet találnia, ahol a legkevesebb többlet talajmunkával lehetett megalapozni az épületet.
„Azt akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha a házat egy gyerek csinálta volna. Egy srác, aki lesz…rja a kontextust, érti?” – nyilatkozott a tervezési koncepcióról Johannes Norlander. A 18 hónap alatt elkészült, önfeledt kirakósdival létrejött ház azonban nem aratott osztatlan sikert. Olyannyira megbotránkoztatta a szomszédokat, hogy bírósághoz fordultak azzal a váddal, hogy ez a ház csúnya. A bíró azonban az építésznek adott igazat, így az építkezés és a pereskedés másfél éve után a ház mégis gazdát kereshetett. El is kelt hamar, Norlander pedig megelégedéssel nyugtázhatta, hogy tervét az első skiccektől kezdve az utolsó simításokig sikerült kompromisszumok nélkül megvalósítani.
A telken nem csak a durva gránit talaj, hanem a szigorú építési szabályzat is nehezítette az építészeti kibontakozást. A lényegében egy gránittömb tetejére korlátozott, szűken beépíthető vízszintes felületre végül egy kétszintes, 160 nm összterületű családi ház épült, a belső tér maximálisan funkcionalista kihasználtságával. A mindösszesen 4,6 méter széles, azaz igen keskeny épület „játékos” kiszögeléseivel kívánja racionalizálni a teret, éles kanyarulataival a telek korlátozott sík felületeit követi. A keskeny épületben igen fontos szerepe van a transzparenciának, amely a szűk belső tereket felnagyítja, de egyben jól illeszkedik az északi építészeti hagyományokhoz is, ahol a hosszúra nyúló és sötét tél miatt a lehető legtöbb fényt igyekeznek bevinni az épületekbe.
A belépő szinte azonnal a konyhában találja magát, ami egyben a nappali és az ebédlő is, az emeleten pedig a keletre, a reggeli napsütésre tájolva alakították ki a hálószobákat, emellett itt kapott helyet a fürdő és egy kisebb könyvtárhelyiség is. A középen összenyitott két szintnek és a hatalmas ablakoknak köszönhetően az egész teret jól járja át a napfény, a fehér falak és a csiszolt beton padlófelületek pedig nagymértékben felerősítik a fényhatásokat. Norlander szerint a belső térkialakítás egyfajta reflexió a tokiói SANAA iroda „kiállítótér esztétikájához”. Az első pillantásra – illetve a szomszédok legnagyobb bosszúságára – csak odafirkantott, skiccszerű ház kialakításában azonban végig a nagyfokú ésszerűség, az egyszerű anyaghasználat és a részletekben rejlő funkcionalizmus uralkodik.
Bán Dávid
