A boldogság fotográfusa

Minden képe, legyen az ötszáz éves templom, kifinomult, modern enteriőr, biciklin érkező családi idill vagy akár egy hevenyészetten egymásra rakott könyvkupac, olyan elementáris örömöt sugároz, hogy nem kérdés, az expozíció pillanatában ragyogott a nap. Az ő lelkében legalábbis. Darabos György fotóit nemcsak képi mementóként, de élettörténetként is értelmezhetjük. Dolgozott a Műegyetem fotósaként, fotózott színházat, lakásokat, városokat, tájakat. Több fotóiskolában tanított s tanít. És nem a konkurenciáját képezi. Kozár Alexandra interjúja.
 

Ha egy újságíró valakivel interjút készít vagy valamely eseményről kell írnia, már menet közben a cikk címén jár az esze. Ön fotósként rögtön meglátja azt a pillanatot, szöget, fényt vagy formát, ami aztán a vezérmotívuma, ha úgy tetszik, a képcíme lesz?

Nincs a fejemben előre a végső megoldás. Ha kapok egy feladatot, körbejárom, megrágcsálom, megízlelgetem. Szeretem megbeszélni a megbízóimmal, mit szeretnének. Alkalmazott fotográfus vagyok, legjobban azt szeretem, ha a megrendelőnek van egy elképzelése, amire én ráépítem az enyémet. Ha az ő fejében lévő valamit összeépíthetem azzal, amit én gondolok.

 

A Nagy Káli Könyvből és a Nagy Pécs Könyvből, melyet Bojár Iván Andrással közösen készítettek, az derül ki, ön a boldogság fotográfusa.

Megtisztelő számomra ez a titulus. Igen, mindenhol van izgalom, minden helyzetben van olyan, amit szeretni lehet. Ennél a két kötetnél különös esszenciáját éltük át mindketten az élményeknek. Olyan emberekkel találkoztunk, akiknek a személyisége, az élettörténete lenyűgöző, szinte újra gyermekként hallgattuk, fotóztuk őket és az életüket.

Ez látszik is könyvön. Hogy mindketten élvezték a találkozásokat.

Én mindig azt az izgalmat igyekszem megmutatni, azt, amit a dolog nekem okoz. Számomra a játék a legfontosabb az egészben, nem az egóm előretolása. Nekem ez egy szórakozás.

 

Abban a két albumban gyönyörű, színdús, az életre szenvedélyesen igent mondó képek sorakoznak, legyen szó Uhrik Dóra vagy Pelényi Margit portréjáról vagy Dévényi Sándor népmesébe illő házáról. Az ön Pécse egy álomváros, amikor én jártam ott többször, élettelenvidéki településnek találtam. Marguerite Yourcenarnak van egy csodás, keleti témájú írása, melyben megbüntetik a festőt azért, mert szebb képeket festett a palotába zárt császárnak, mint a valóság. Ön mennyire a valóságot fényképezi, illetve mennyire szépíti meg azt?

A valóságot fényképezem, de a bennem megképződött valóságot. Nyilván ez mindannyiunkban más és más. Én mindenben igyekszem meglátni valami szépet. Tudja, amikor elkezdtem tanítani, egy pillanatra belémvillant, hogy miért jó nekem az, ha kinevelem a saját konkurenciámat. Aztán rájöttem, hogy nem a konkurenciámat nevelem, mert ahogy minden újságíró másképp írja le a történetet, minden fotográfus másként látja  a valóságot és mást mutat meg belőle. A tanítvány valósága más lesz, mint az enyém. És így nem konkurenciám.

 

A könyvet elnézve a képei egyszerre tűnnek megkomponáltnak és természetesnek. Nem beállítottak, nem mesterkéltek, de nem is keltik azt az érzést, hogy épp ott állt, amikor bekövetkezett az adott pillanat és kattintott egyet.

Valahol ez a valóság szerintem, a megkomponáltság és a spontaneitás közötti mezsgye. Az „akár így is lehetett volna”. Annak a családnak például, amelyik a Nagy Pécs Könyvben szerepel, én mondtam, hogy üljön a biciklire, de ők amúgy is felülnek rá, tehát csak a meglévő életüket komponáltam újra.

Ön kapott otthonról lökést a vizuális művészetek irányába?

Egyáltalán nem. Békéscsabán nőttem fel, a nagyszüleimnek gazdasága volt. Középiskolában viszont felszívott valami és nagyjából ott eldőlt, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. De zongoráztam is nyolc évig és a költészet és a zene is ekkor talált meg. A Sebő együttes például. 16 éves koromban kaptam a keresztapámtól egy fényképezőgépet, vele sok időt töltöttem a Balatonnál, és ekkor már meg tudtam mutatni, hogy mi jár a fejemben.

Csak úgy, mint Bartis Attila megrázóan nagyszerű regényében, amikor a főhős, aki fotós lesz, egy Leica fényképezőgépet kap az apjától a ki nem mondott szavak helyett, és ettől megváltozik az élete.

Én nem Leicát kaptam, hanem egy Beltica nevű Drezdában készült gépet, de ugyanúgy örültem neki. Az volt a döbbenet, hogy nem kellett dumálni hozzá, csak megmutattam a többieknek a képeket és láttam, hogy átment, amit mondani akartam. Sosem voltam a szavak embere, ma sem vagyok. Én a képekkel fogom fel a történeteket. De azért mégiscsak kaptam valamit otthonról e téren is. A nagymamámnak, aki egy parasztasszony, Thonett bútorai voltak. Én akkor még nem tudtam, mit képviselnek ezek. Egyszer csak befestette őket almazöldre, akár egy csúcsdizájner. Ezen elképedtem, ugyanakkor nagyon megfogott az ártatlan merészsége. Ezek voltak az első képeim.

 

Megint csak az újságírással, az írással mint párhuzammal példálózom. Egyre több a jó üzletet hozó, amerikai típusú, kreatív írást oktató intézmény, de csak bizonyos fogásokat, műfajelméleti dolgokat lehet megtanítani, a tehetség vagy van, vagy nincs. A fotózást meg lehet tanítani? Azt, hogy valaki jól lásson és egyénien, jól fogalmazza meg azt? Vagy egy pont után, illetve előtt, itt is csak a tehetségről beszélhetünk?

Bizonyos dolgokat meg lehet tanítani, de nem mindent. Azt gondolom, hogy az építészek általában jól tudnak fotózni, mert jóban vannak a térrel. Vagy úgy mondanám, aki jó építész, az általában jó fotós is, mert jól értelmezi a teret. Persze nem mindenkire jellemző ez. De ha körbenéz az utcán járva-kelve, láthatja, miről beszélek. Olyan ostoba terek jönnek olykor szembe az emberrel, hogy az fáj. A múltkor láttam egy olyan beépítést, hogy az összes lakás egy csőszerű képződmény volt, és az egyetlen izgalmas, városra néző térbe egy lépcső került, ami elzárta a kilátást a lakások elől.

 

Nyilván egy foghíjtelek beépítésekor kevesebb tér, ebből fakadóan kevesebb lehetőség áll az építész rendelkezésére.

Nem! Pont ebből jönnek ki a zseniális megoldások, a korlátokból! Hány és hány fantasztikus foghíjtelek beépítést látunk invencióval, kreativitással? Egy fotón is azonnal lehet látni, hogy a készítője tudja-e, hol van a térben. Sokan nem látják és mégis erre a pályára készülnek. Ugyanakkor van olyan, aki zseniálisan látja. Például az egyik lap főszerkesztője a korábbi fotóim alapján alaprajzokat tudott készíteni.

Nagyon sok lakást fotózott.

Tulajdonképp ez az egyik kedvencem. Egy lakás fotózását fel kell építeni. Tudnom kell, honnan hova jutok el. Mit akarok elmondani, megmutatni.

Például a Nagy Pécs Könyvben van olyan lakótelepi panel lakás, amit más bizonyára nem tudott volna úgy megfogalmazni, mint ön. Egyébként hogyan jönnek a megrendelései?

Van egy meglévő kör, amelyik egymásnak ad. Vannak lapok, ahová állandó jelleggel dolgozom, és magánemberek is. Azt a bő évtizedet leszámítva, amikor a Műegyetem fotósaként dolgoztam, szabadúszó voltam és vagyok.

 

Volt már, hogy megunta a fotózást?

Nem, de azt már éreztem, hogy egy történet rutinból megy, azt nem annyira szeretem és olyankor igazából meg kell állni.

Mikor érezte ezt?

Házaknál sosem. A házak, a lakások mindig mások. Festményeknél már éreztem, olyankor meg is álltam és tartottam egy kis szünetet.

Volt már, hogy visszautasított munkát?

Szerencsére leginkább olyan megbízásokkal keresnek meg, amelyeket nem szívesen utasítok vissza. Viszont nemrég történt egy érdekes dolog. Egy idősebb úr volt a megrendelő és már második napja állt a hátam mögött és szólt bele a munkámba. Darabos úr, ez így nem lesz jó – ismételgette. Gondoltam, még egy ilyen és távozom. Azt mondtam neki, rendben, megvilágítom, megcsinálom úgy, ahogy ő szeretné, így is lett, majd megmutattam, és megkérdeztem, tényleg ezt akarja-e? Azt mondta, hogy ez borzasztó. És akkor megmutattam neki azt, amit én gondoltam. Ennyiben maradtunk. Egyszer egy portréfotózást visszautasítottam öt évvel ezelőtt, de ma már nem tenném. Nemrég egy dizájnbútorgyártó cégnek dolgoztam és elkészítettem a munkatársak portréját. Nézze meg!

Látszik, ki az asztalos és ki a menedzser.

Épp ezt akartam. Ez a lényeg.

 

Digitális korban élünk. Mennyit számít az utómunka?

A Photoshop jó és fontos, de igazából csak azt tudja, amit régen a sötétkamra tudott. Ebben vannak vitáim a kollégákkal, akik azt mondják, hogy nem illik a perspektívakorrekciót használni, de szerintem ezzel nincsen baj. 2019-ben azt használjuk, ami a rendelkezésünkre áll. Én a helyszínen eldöntöm, hogy azt, amit az utómunka tudna, utólag teszem rá, vagy ott szórakozom el másfél órát, hogy az adott világítást megtaláljam. Ha nem éri meg, akkor inkább nem bajlódom vele. Az agy már így is hatalmas korrekciót végez ahhoz képest, mint amit a retinánk lát. Tehát már eleve nem azt látjuk, mint ami van. Miért ne lehetne akkor a technikát használni?

Mondja meg, a fotó, az igazi, papíron van, vagy tök mindegy?

Tök mindegy.

Ha három fotóját kéne kiemelnie eddigi munkásságából, melyik három lenne az?

Nem nagyon tartom így számon őket. Amit már egyszer megcsináltam, azt elengedem. De utólag felismerem a fotóimat, és szerencsére nem csak én. A gondolatot tudom visszaidézni, hogy mit gondoltam akkor a dologról, a helyről, a történetről. Egy végtelen egyszerű, köveskáli, fehérre meszelt házról készült fotómat viszont nagyon szeretem. Nézze ezt a házat. Ennél egyszerűbb nincs.

 

Van olyan műfaj a fotózásban, ami kimaradt az életéből?

Portrékat nem nagyon készítettem. Korábban azt hittem, amikor épületeket fotóztam, hogy nem kell oda az ember. És általában az építészeti lapok ezt nem is igénylik.  De amikor elkészítettük a Nagy Káli Könyvet, annak anyagát megnézve rájöttem, valami hiányzik. Persze ez volt. Az ember. A második kötetünkbe, a Nagy Pécs Könyvbe már szinte minden képre került valaki.

Hát igen, legtöbbször egy csinos, fiatal nő…

Ezt nem tagadhatom. De a portréfotózás még előttem áll, azt még ki kell tanulnom.

Akkor ön egy boldog ember?

Az hiszem, igen. Ha játszhatok, mindenképpen.

Kozár Alexandra