A budapesti múzeumi valami I.

A budapesti múzeumi valami körül több a tisztázatlanság, a kulturális, az épített és ültetett környezetbe való beavatkozás elsőre brutálisnak hat. Környezetvédelmi, urbanisztikai, közlekedésszervezési, turisztikai és egyéb szempontok átgondolására, nyilvános megvitatására már sokkal korábban szükség lett volna. Székely Miklós cikksorozatában muzeológiai és építészeti szempontból elemzi a tervezett együttest, az első részben kísérletet téve a múzeumi negyed és a múzeumi koncentráció fogalmainak tisztázására. 

A budapesti Múzeum Liget, vagy hivatalosnak tetsző nevén a Nemzeti Közgyűjteményi Épületegyüttes megvalósításáról 2013. február 10-én tartott sajtótájékoztató eldöntött tényként kezeli a projekt megvalósítását, egyben kijelölve annak két sarokpontját, az építészeti pályázatok lezárását 2014-ben és a központ (legalábbis részleges) megnyitását 2018-ban. A nyilvánosság teljes kizárásával lefolytatott tervezgetés mellett az újabb, immár az EU-s költségvetés elfogadása utánra időzített tájékoztatás jó alkalmat nyújt az ötlet körüljárására. A projekt kezdeteinél a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum összevonása áll. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni. A budapesti múzeumi valami koncepciójának végiggondolását az teszi különösen fontossá, mert a tisztánlátást a lehengerlő kommunikáció és a két évtizede tévelygő magyar kultúrpolitika megzavarja. Az egymás mellé épített múzeumok halmaza kapcsán ugyanis egy dolog kivételével semmiben sem lehetünk biztosak: egészségtelen módon kapcsolódik benne össze több hazai múzeum elhelyezésének régóta húzódó megoldatlansága, egy látszólag patrióta, de valójában átgondolatlan történelmi narratíva lehetősége, és a kormány hatalmi reprezentációs igénye.

Az összeolvasztásáról az érintettek közül mindenkinek megvan a saját, részint egyéni érdekei által vezérelt, részint legjobb szakmai meggyőződésre alapozott véleménye, ez utóbbiak azonban csak nagyon kis hatást tudnak kifejteni. Történik mindez annak ellenére, hogy a Múzeumi Liget létrehozása természetes következménye a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeit a Szépművészeti Múzeumba visszatuszkolni igyekvő szándéknak. Ez utóbbi pedig a magyar művészeti örökség gyűjtésének és ápolásának leminősítése. Az összevonás emlegetése annál is fontosabb a jelenlegi diskurzus szempontjából, mert az abban megfogalmazott érvek és motivációk jól kimutathatóak az Ötvenhatosok terére tervezett múzeumi negyed koncepciójának alakulásában.

A múzeumi összevonást történelmi igazságtételként kezelő döntés mögötti érvrendszer abszurditásának belátásához nem szükséges évtizedes szakmai meggyőződés, vagy az alapvető muzeológusi etikai normák ismerete és betartása. Elég a magyar múzeumtörténet minimális ismerete, a történelmi tények tisztelete. S ez utóbbi különösen fontos, főleg, ha logikusan végiggondoljuk az „Isten a történelem ura” fordulat törvénybe emelése mögötti szándékot. Márpedig sem egy istenfélő nemzeti kormány, sem annak a holdudvara nem hamisíthat történelmet. A helyzet abszurditása éppen ebben, a történelemhez, a nemzeti fejlődés korszakaihoz és azok eredményeihez való rendkívül ellentmondásos viszonyulásban rejlik. A nem tudás és a tudni nem akarás vezethet oda, hogy éppen a nemzeti kormány önálló gyűjteményezési és kiállítás-politikájának egy másik intézménybe, a Szépművészeti Múzeumba történő becsatornázásával valójában lebontotta a nemzeti kultúra egyik zászlóshajósát, a Nemzeti Galériát. A magyar művelődés kincseit őrző, ápoló és bemutató országos intézményt elsősorban a nemzeti értéket állítólag körmeszakadtáig védő mai kormánnyal szögesen ellentétes nézeteket valló, poszt-nemzeti identitásmodellt mértékül vevő körökből érték nyilvános támadások éveken keresztül. A nemzeti örökség ápolásának majd másfél évszázada létező állami feladatai felett jól-rosszul őrködő Kulturális Örökségvédelmi Hivatal feladatköreit pedig olyan mértékben aprózták szét, hogy az intézményesített örökségvédelem megszűnt Magyarországon. Ezt a lépést a számos külföldi szakember által példaértékűnek tekintett vidéki múzeumi intézményrendszeri struktúra esztelen szétszedése, majd hirtelen összefércelése követte. Félő, hogy a Magyar Művészeti Akadémia helyzetbe hozása után teljesen megosztott művész- és kurátortársadalom pedig a tévelygő magyar kultúrpolitika kiszolgálója lehet. Akarva akaratlanul, jobbról és balról egyaránt.

A múzeum-összevonás ellen szakmai érveiket hangoztató tudományos és civil szervezetek, intézményvezetők, a muzeológia tudományával foglalkozó szakemberek, talpas muzeológusok és a tiltakozó petíció hazai és külföldi aláíróinak szava a mai napig sem tudta áttörni a közgazdasági logika, a nemzetépítési szándék és az összevonás mellett hamisan érvelő kommunikáció falát. A pártpolitikai preferenciáktól független szakmai álláspont figyelmen kívül hagyása drámai következményekkel járhat, ami a magyar képzőművészet eredményeinek külföldi elismertetése helyett annak teljes bulvárosodásához vezethet. Az állítólag gettóba zárt magyar képzőművészetet a magyar Barbizon festője és a magyar Daumier művei szabadítanák ki a budapesti Central Park west friss levegőjébe? Őszintén kétlem. A karizmatikusnak tetsző, politikailag jól beágyazott főigazgató-kormánymegbízott, Baán László és az eszméit megvalósulni látó intézménykritikus, György Péter mögött mindenesetre már felsejlik a történelmet író tollnokok hada, akik meglepő gyorsasággal hozták létre a tervezés alatt lévő, elnevezését váltogató múzeumi konglomerátum angol nyelvű Wikipedia oldalát.

A múzeum, mint intézmény és épület egyértelmű politikai állásfoglalás, ez a szándék már egészen korai kezdeteinél kimutatható. A múzeumok intézmény- és építészettörténete pedig magyar szempontból nem elhanyagolható, az elmúlt kétszáz év legkülönbözőbb politikai és közjogi viszonyai mellett folyamatosan „világszínvonalat” hoztunk ezen a területen. Igen, már a kezdetektől. Széchényi Ferenc és József nádor nemzeti könyvtárának és múzeumának tervét Pollack Mihály a modern történelem negyedik múzeumépületében teljesítette ki. A müncheni Glyptothek, a berlini Altes Múzeum és a londoni British mellett a pesti épület az univerzálisba ágyazott nemzeti gondolat tökéletes megformálása. Az 1820-as években elindult jelentős európai múzeumfejlesztésekben Anglia, Poroszország, Bajorország és az akkor a Habsburg Birodalom egyik része, Magyarország járt élen. Politikai tartalommal mindazonáltal leginkább Berlin és München intézményeit töltötték meg. A későbbi német egységet megalapozó vámunió kialakításának korában, a két egymással versengő hatalmi központ, I. Lajos bajor király és III. Frigyes porosz király (és természetesen építészeik) ideái mentén szervezte újjá tereit. Ekkor indult meg a reprezentációs tér köztérré válása Berlinben több, Münchenben kevesebb sikerrel. A politikai narratíva mindkét helyen adott volt. Lajos az archaikus görög örökségtől kezdve kortársakig, Bertel Thorvaldsenig és Antonio Canováig vázolta fel a németség szobrokba öntött kulturális és politikai hagyományait, kijelölve saját helyét a történet – akkor látszólagos – végén. A berlini helyzet komplexebb és egyben távlatosabb is volt. A később Altes Muzeumnak átnevezett Königliches Museum a művelődés polgári intézményeként jött létre. Az épület egy négy részből álló együttes negyedik elemeként jött létre: a királyi palota – a Hohenzollernek kastélya (Berliner Stadtschloss) – a világi hatalom központja, a keleti oldalon lévő berlini dóm pedig az egyházi hatalmat képviselte (ez egyébként egy eredetileg barokk épület klasszicista átépítése, részben Karl Friedrich Schinkel elképzelései szerint), a nyugati oldalon elhelyezkedő, ágyúk és egyéb fegyverek elhelyezésére szolgáló Zeughaus (régi Arsenal) pedig a katonai hatalmat képviselte. A tér északi oldalára helyezett és egy eredetileg bővíthető területen álló múzeum a művészetek és a tudományok központjaként jött létre. Építészeti kialakítását - ahogy a korszak egyik legnagyobb hatású építészétől elvárható volt - az évszázados előképeket nélkülöző múzeumépület ideális tervét alig másfél évtizeddel korábban megalkotó Jean-Nicolas-Louis Durand forradalmi terveiből merítette.

A berlini királyi múzeum létrejöttekor a polgári művelődés eszményének megvalósulásával kívánta alátámasztani Poroszország vezető szerepét a német fejedelemségek versengésében. Szerencsés elhelyezkedése - a Spree által közrefogott félsziget várossal érintkező felén - azonban nyitva hagyta a lehetőséget a terjeszkedés előtt. Az új múzeumok részint organikusan kötődtek az Alteshez, részint a kor nemzeti művészeti ideáinak keretét képezték. A Neues Múzeum, és az ókori emlékanyagot bemutató épületek sorát 1930-ban lezáró Pergamon Múzeum a német ókorkutatás és régészet újabb és újabb eredményeinek tárházává váltak. Világosan fogalmazva: felépítésüket a folyamatosan gyarapodó gyűjtemények elhelyezése és a történelmi anyagnak az egyszerre tudományos és politikai szempontok szerinti német történelmi narratívába történő beillesztése tette szükségessé. S bár hiba lenne a berlini múzeumsziget kialakulását gyűjtemény-elhelyezési problémaként kezelni, az tény, hogy a folyamatosan növekvő gyűjtemények miatti raktározási és tárproblémák egyidősek a modern múzeum jelenségével. Megnyugtató megoldásról ritkán hallani, Le Corbusier moduláris múzeumi épületei Indiában és Japánban a probléma inkább innovatív megközelítéseiként vonultak be a 20. századi múzeumtörténetbe.

A berlini múzeumszigetre való hivatkozás mellett a másik itthon gyakran emlegetett és valóban tálcán kínálkozó párhuzam a bécsi MQ. Ez a komplexum azonban éppen lényegét tekintve tér el a budapesti tervektől. A Kaiserforum múzeumi épületei a császári reprezentáció eszközeként egészen másfajta hangsúllyal szolgálták a birodalom alattvalóinak művelődését és a tudomány fejlődését. A bécsi Kunst- und Naturhistorisches Museum a Habsburgok által évszázadok alatt felhalmozott gyűjteményből állt össze, amelyek között előkelő helyet foglalt el Tiroli Ferdinánd portré- és fegyvergyűjteménye, valamint II. Rudolf és Leopold Wilhelm festménygyűjteménye. A Ferenc József által 1881-ben megalapított intézmény 1891-ben nyílt meg. Nem ez volt azonban az első a birodalmi főváros nagyközönség előtt megnyitott arisztokrata magángyűjteményeinek sorában. II. József idején jött létre a független és nyilvános képtár Bécsben a prágai és ambras-i képtár válogatott darabjaiból a bécsi művészeti akadémia növendékeinek „mintagyűjteményeként” és a nagyközönség esztétikai nevelése céljából. A Stallburg immár szűknek bizonyult tereiből a festészeti anyag végül Savoyai Jenő herceg nyári rezidenciájába, a Felső-Belvederébe került. A Kunsthistorisches Múzeum gyűjteményeivel felvázolt művészettörténet azonban a 19. század elejével véget ért, 19-20. századi, valamint kortárs gyűjteményeket a város területén elszórtan lehetett látni. A befejezetlenül maradt Kaiserforum végében álló, hosszú ideje kihasználatlan valamikori istálló belső udvarába - hosszas viták után és ízléstelen lobbizásoktól sem mentesen - végül csak az ezredforduló táján épült fel a Leopold Múzeum és MUMOK két épülete. Az ide csoportosított gyűjtemények és épületek éppen ezt az európai, magas művészeti narratívát egészítették ki: egyszerre került egymással fizikai közelségbe a Kunsthistorisches átadásának korát megidéző századfordulós művészet és az azt követő korai modernizmus az MQ létrejöttének jelenére utaló kortárs művészeti gyűjteménnyel. A kör tehát bezárult, egy sor kisebb kulturális és művészeti helyszín mellett a kreatív ipar műhelyeinek is helyet adó bécsi MQ tehát valójában a 21. század eleji történet kiegészítésével tette teljessé a művészettörténeti múzeum egyetemes narratíváját, azt a történetet, amelyet részint éppen Bécsben fogalmazott meg az egyetemes művészettörténetet-írás.

Az elmúlt évek hazai közéleti diskurzusában olyan gyakran fordult elő a múzeumi negyed kifejezés, hogy szükségessé vált reflektálni a jelenségre, vagy legalábbis kísérletet tenni meghatározására. S itt rögtön meg kell jegyezni, a cikksorozat muzeológiai megközelítése miatt ez a terminológia eltérhet az urbanisztikai értelemben vett (város)negyed meghatározásától. A múzeumi negyed nem hosszas elméleti fejtegetések és nyilvános párbeszéd hatására jelent meg a múzeumokról folyó diskurzusban. A negyed, legyen akár kormányzati, akár múzeumi, alapvetően urbanisztikai terminológiaként jelent meg a hazai szaksajtóban és a közbeszédben; eredete, célja egyaránt politikai. A múzeumi terminológiába az utóbbi pár év közbeszédének hatására szűrődött be, azonban definíciójával mindmáig adós a muzeológia tudománya ugyanúgy, mint az előbbi tágabb elméleti tudományterülete, a múzeumtudomány. A berlini és a bécsi példák alapján egy új, muzeológiai definíció körvonalazódik, amely szerves (történelmi régészeti, művészettörténeti, vagy más tudományokhoz kapcsolódó) fejlődés során kialakult múzeumi intézmény- és épületegyüttesekre alkalmazza a múzeumi negyed szóösszetételt úgy a tudományban, mint – elfogadását követően talán – a nyilvános közbeszédben. Az egy urbanisztikailag többé-kevésbé értelmezhető, de egységes történeti fejlődést nem mutató múzeumok intézményi és térbeli sokaságára e sorok szerzője szerencsésebbnek tartaná a múzeumi koncentráció kifejezés használatát.* Ilyen múzeumi koncentrációra számos példát lehetne hozni Európából is: az amszterdami Rijksmuseum-Stedelijk Museum-Van Gogh Múzeum háromszög mellett hasonló jelenség figyelhető meg a tizenhárom intézményt tömörítő frankfurti Museumsufer esetében is.

(folytatjuk)

Székely Miklós
művészettörténész

* A múzeumi koncentráció kifejezést ilyen értelemben - legjobb tudomásom szerint - Kelecsényi Kristóf használta először az Új múzeumok, kortárs múzeumépítészet című, a PPKE-BTK-n az előző félévben tartott speciális kollégium egy, a témával kapcsolatos beszélgetésén.