Nézőpontok/Kritika

A császár új ruhája

2007.05.30. 12:04

”A beruházást körüllengő mitizáló kommunikáció ellenére a jó sátorszerkezethez a pécsi épületnek vajmi kevés köze van. A megértés és az összevetés a laikusok számára is rávilágíthat arra, milyen a pécsi Expo Center új ruhája.”

Patartics Zorán írása megjelent az Echo 2007. májusi számában

Expo Center Pécs - Multifunkcionális Kiállítási és Rendezvényközpont
(részlet)

(a teljes írás a csatolt dokumentumban olvasható)

Bár a feszített ponyvaszerkezetek tervezése és megépítése nagyon bonyolult, speciális ismereteket igényel, mibenlétének és milyenségének miértjeit könnyű megérteni — a pécsi Expo Center értékeléséhez szükséges szinten feltétlenül. A beruházást körüllengő mitizáló kommunikáció ellenére a jó sátorszerkezethez a pécsi épületnek vajmi kevés köze van. A megértés és az összevetés a laikusok számára is rávilágíthat arra, milyen a pécsi Expo Center új ruhája.

A feszített ponyva különleges eszköz a mérnöki szerkezetek palettáján, a terek lefedésének legvékonyabb és legkönnyebb módja. Lényege, hogy a könnyű, hártyaszerű felület minden irányban ki van feszítve. A ponyva így veszi fel azt a formát, mely képes ellenállni az építményt érő változó erőhatásoknak is, mint amilyen például a szél. Ha a feszítés a ponyvában valahol túl nagy, akkor az anyag elszakad, ha pedig túl kicsi, akkor a szerkezet nem lesz alaktartó, végül emiatt is tönkre mehet. Ezért a szerkezet és forma egysége ennél a szerkezetnél az állékonyságnak megkerülhetetlen feltétele. A választott forma meghatározza a szerkezetet, illetve a választott szerkezetek alapvetően befolyásolják a lehetséges formát.

Az építés során általában szilárd és alaktartó építőelemeket használunk, mint amilyen a beton, kő, tégla, fa, acél. Ezek az anyagok az épületek terheit többnyire nyomott, vagy hajlított szerkezetként hordják. A jól méretezett fal a rá nehezedő nyomást elviseli, a gerenda, vagy a födém a hajlításnak kis lehajlás mellett, repedés nélkül ellenáll. A megfelelő alakú boltív, vagy boltozat bár olyan szerű terhelést hord, mint a gerenda, mégis más, mert az íven belül tartja a fellépő erőket, tehát nem hajlított, hanem nyomott szerkezetként viselkedik. Ha a boltozat meg akarna hajolni, elrepedne, vagy akár leomlana, de ha a boltozat íve megfelelő, a téglák egymást nyomva vezetik le az épület súlyát az alapokra. Közismert, hogy Gaudi a barcelonai Güell-kápolna csavart és dűlt, látszólag rendezetlen, festői téglaoszlopainak irányát úgy határozta meg, hogy elkészítette a szerkezet modelljét fejjel lefelé, az oszlopok és boltozatok anyagaként köteleket használva fel. Gaudi ekképp okoskodott: ha a téglaoszlopokat érő terhelés nem esne egybe az oszlopok irányával, azok kihajlanának és eltörnének. A tégla csak nyomást képes felvenni, míg a kötél csak húzóerőt. A modellt kötélből készítette el úgy, hogy az alaprajzot kicsinyítve a mennyezetre rajzolta fel, majd a pillérek talppontjaihoz köteleket rögzített. A kötelek fejjel lefelé fordítva helyettesítették a téglaszerkezetet. A pilléreket egy-egy kötél, a boltozatokat a jellemes helyeken drótvázszerűen elhelyezett kötelek helyettesítették. A kötélszerkezet megfelelő pontjaiban súlyokat helyezett el, amelyek a téglaszerkezet önsúlyát imitálták. A kötelek az erőjáték irányát vették fel, kirajzolva a geometriát, amely alapján azt lefényképezve és a talpára visszafordítva az épület téglából megépíthető. Gaudi tehát a forma meghatározásához bonyolult matematikai igazolás helyett a gravitációt, a szerkezet erőjátékát hívta segítségül. A közkedvelt példa mutatja: a még oly gazdagon formált épület erőjátéka és esztétikája között is bizonyos szerkezetek esetében rendkívül erős kapcsolat van. A feszített szerkezeteknek pedig ez megkerülhetetlen sajátja. A statikai összefüggéseknek ellenében a ponyvát nem lehet a tervezett geometriába kényszeríteni, mert elveszítené alakját, ha nem maradna minden körülmények között feszes.

Mivel a házakat érik állandó és változó terhelések, a feszített szerkezetekben mindig többlet feszültségnek kell lennie. Ugyanis ha valamilyen hatásra — például az erős szélben — a szerkezet nem marad feszes, belazul, úgy alakját nem tudja megtartani. Ez egy építmény esetében nem fordulhat elő, hiszen ez egyfelől bizonytalanságot és félelmet ébreszt, másfelől pedig maga a konstrukció, illetve a különböző szerkezetekkel való kapcsolatai a mozgástól tönkremennek.

A gimnáziumban megtanultuk, hogy egy rendszer akkor van nyugalomban, ha a rendszeren belüli erőkkel szemben ellenerők hatnak. A feszített szerkezetek tehát csak úgy lehetnek feszesek, ha e feszítést más szerkezetek felveszik. Ezért az ilyen épületek mindegyikében kulcsfontosságú szerep jut bizonyos nyomott szerkezeti elemeknek. Ezek leggyakrabban oszlopok, rudak, íves vonalú főtartók, peremtartók. Az okosabb épületek esetében a feszített szerkezetű felületek széleik mentén a lehetőségekhez képest merev peremtartókhoz kapcsolódnak, mert ugyanehhez a merev tartóhoz már a hagyományos szerkezetek, nevezetesen a falak, üvegfalak is csatlakoztathatók. A szerkezeti mozgások még ilyen esetben is jelentősek. Ezért különös gondot kell fordítani a merev épületrészek és a nagy alakváltozású ponyvaszerkezetek közötti kapcsolatokra. Ez az egyik olyan probléma, ami miatt a kötél- és ponyvaszerkezeteket csak bizonyos esetekben, és megfelelő technológiai fejlettség esetén érdemes alkalmazni. A feszítés mértékét, a szerkezet geometriáját nagyon pontosan kell megtervezni és kivitelezni. Ugyanis amennyiben valahol a teherviselésnél nagyobb feszültség keletkezik, az dominóelvszerű tönkremenetelhez, akár az építmény leomlásához is vezethet.

A feszített szerkezetek lényege, hogy viszonylag nagy teherviselésük mellett kicsi az önsúlyuk. E kettősség teszi őket különösen alkalmassá nagy fesztávú terek lefedésére, karcsú, lebegő építészeti megjelenésre. Ugyanakkor éppen a vékonyságuk okán nem alkalmasak a teret a külső hatásoktól hatékonyan izolálni — különösen a hanggátlás tekintetében. Nem véletlen, hogy az ilyen szerkezetek nem terjedtek el, alkalmazásuk csak speciális esetekben célszerű. A 20. század építészeti válogatásaiban alig találunk ilyen épületet, noha éppen a 20. század második fele, annak is inkább az első két–három évtizede tekinthető e szerkezet használatában az aranykornak. A legismertebb példaként talán a müncheni olimpiai stadion lefedése említhető fel, bár annak felülete nem ponyva, de a kötélszerkezetek hálózatszerű elrendezése sok tekintetben azonosságokat mutat. Az elmúlt évtizedben a nagy olimpiai, illetve futballstadion építkezések a ponyvaszerkezeteket újra felkapott építészeti eszközzé tették. Ezek azonban minden esetben csak külső terek védelmére készültek, funkciójuk a naptól és az esőtől való védelem. A naptól való védelem a szerkezet áttetszősége és jelentéktelen tömege miatt minden esetben úgy valósul meg, hogy az erőtanilag is megfelelő forma lehetőséget kínál a sátor alatti hő hatékony, gravitációs elvezetésére...

A pécsi sátorcirkusz

Nos, a mi pécsi Expo Centerünk aligha érdemes a figyelemre a szerkezetben rejlő lehetőségeket felmutató épületként. Azért kell odafigyelni rá, mert szinte minden hibát és negatívumot magában egyesít, ami egy ekkora léptékű beruházásban csak előfordulhat: városfejlesztési, beruházás előkészítési, építészeti és kivitelezési téren egyaránt. Ami viszont teljesítményként érdemli ki figyelmünket, az két dolog. Az egyik a propaganda, marketing, és nemritkán demagógia, amivel a beruházást a kezdetektől a nehézségeken¹ át, a befejezésig eljuttatták. Másfelől az artistamutatvány számba menő üzemeltetési stratégia és eszköztár, amely ha nem is képes a sok korábbi ígéretet valóra váltani, de mégiscsak fenn fogja tartani az épületet valahogy. Annak ellenére is, hogy a házban már tapasztalatot szerzett potenciális fizetőkör jelentős része lesújtó véleménnyel van az épületről.

A mi sátrunk nem invenciózus szerkezet, hanem csomagolás. A meglévő csarnoképületeket és a közéjük beépített bővítményt köríti. Az épület nyugati végén ez a csomagolás önálló, nagy teret magában foglaló sátorba, míg a délkeleti sarkon bejárati „csücsökbe” fajul. Mindent eldöntő kérdés, hogy a ponyvaszerkezet belső tereket határol, sehol sem külső terek lefedéseként alkalmazzák. A ház magán viseli ennek minden következményét: a szerkezetek csatlakozásának nehézségeit, a hőtechnikai és akusztikai problémákat, az üzemeltetés és a fenntartás irracionális terheit.

Mintha kialakulóban volna a divat, miszerint az építészet pusztán látvány kérdése, a funkció csak másodlagos, vagy akár mellékes körülmény. Jómagam ezt alapvetően tagadom, és mind az építészet, mind a társadalom szempontjából rendkívül veszélyesnek tartom. Hitem szerint az épület meg kell feleljen a funkciónak, amelyre építették. Ez az épület már ezen a ponton sem áll meg. Túl sokat ígér, és túl keveset tud. Valójában alig alkalmas maradéktalanul valamire. Funkcionálisan leginkább csak ipari- és szakvásárok rendezésére, elsősorban ősszel és tavasszal. Konferenciák, bálok, kulturális rendezvények, vagy színházi előadások, netán hangosítás nélküli koncertek rendezésére csak silány adottságnak tekinthetjük. Hogy ennek ellenére ilyen rendezvények is megvalósulnak itt, az nem igazolja az alkalmasságot. Azért rendezhetők meg ilyen események, mert ezekre az igényekre a város nem tud igazán alternatív helyszínt kínálni, és mert mind a közönség, mind a rendezői oldal ehhez elég igénytelen. Hosszú távon ez a város lakóinak igényszintjét és a városról alkotott külső képet is alakítani fogja. Az intézmény Pécset olyan rendezvények térképére helyezi, amelyeken a városnak ott volna a helye, de a minőség tekintetében egyben az alsó szintekre is pozícionálja.

Az alkalmasság terén a mélypont a legnagyobb attrakciónak szánt nagysátor, mely funkciója szerint színházterem. A belépő — feltételezve hogy szellemi képességeinek birtokában van, és amúgy járt már színházban — azonnal szembesülhet a legalapvetőbb problémákkal, mindenekelőtt kettővel. A rossz szerkezeti választás és alaprajzi elrendezés miatt a sátor közepét foglalja el a tartószerkezet. Ennek következményeként az alapterületnek jó, ha a fele hasznosul, hiszen a rácsos acéloszlopok miatt a színpad csak a közönségtér kis részéről látható. Ugyanakkor maradandó élményt okoz az a tapasztalat, hogyan érezzük felerősítve a közelben elhaladó teherautók és vonatok hangját. Meglepő, hogy a szabadban elvegyülő zajhatás a sátorban milyen hangsúlyosan szólal meg. A sátorszerkezet hasonlóan rezeg a belső hangok hatására is. Elektronikus erősítés nélkül a sátorforma és a felületek minősége eleve lehetetlenné teszi bármilyen előadás élvezetét, de még a beszéd érthetőséget is. Az elektromos hangosítás viszont a rezgetés miatt öngerjesztő módon fokozza a problémákat. Az adott forma és szerkezet lehetetlenné teszik megfelelő teremakusztika megteremtését. Ezen alapvetően a még várható beavatkozások sem fognak változtatni. Mindemellett a sátorban rendezett esti koncertek a város több pontjáról lesznek élvezhetők. Mert a feszített sátor ilyen: ami belül történik, azt kívül is hallani, de belül nem feltétlenül tisztán.

Nem zárható ki az sem, hogy az égiek alkalmasint figyelmen kívül hagyják majd a pécsi Expo Center rendezvény programját, és szelet, esőt küldenek a Mecsek lábához, az előadás áhítatának közepén. A hatékony marketing feltehetően felkészült arra, hogy az eső dobolását a ponyván és a szél süvöltését előadás közben effektként, a pécsi helyszín specialitásaként kommunikálja...

A színpadot közrefogó négy oszlop nem csupán a láthatóság elhibázottságát és a színpadtechnológiai zavarokat jelzi. Annak is egyértelmű tanúsága, hogy a tervezők nem tudták, miként lehet élni a feszített ponyva-szerkezet lehetőségeivel. Ahelyett, hogy íves tartókkal valóban nagy fesztávú, szabadon berendezhető teret alakítottak volna ki, a tér kellős közepébe állították ezt a furcsa állványzatot. Ahelyett hogy létrehozták volna, éppen ellényegtelenítették azt, amire a ponyva alkalmas lehetne: egy nagy, üres teret. Mindez persze sokat nem változtatott volna az akusztikai tulajdonságokon. Egy szó, mint száz, a nagysátor legfeljebb kiállítócsarnokként, és ringben bonyolított, a közönség által körülülhető küzdősportok rendezésére lehet alkalmas, de arra is csak erős kompromisszumokkal...

Nem véletlen, hogy a sátorszerkezet alkalmazása nem terjedt el hazánkban. Nem csak a megfelelő technológia hiánya, de a klimatikus viszonyok sem szólnak e szerkezet alkalmazása mellett. Nem kell hozzá nagyon képzettnek lenni, hogy tudjuk: a pécsi Expo Center sátorral fedett terei mind nyáron, mind télen kihívások elé állítják a gépészeti rendszert, és a költségvetést. A sátor hőszigetelő képessége ugyanis elenyésző, télen ezért hatalmas költségekkel lehet csak kifűteni. Nyáron ugyanakkor a hűtés jelent problémát. Aki ébredt már kempingezéskor sátorban a reggeli napsütés okozta melegre, annak ezt nem kell elmagyarázni.

A ház tengernyi példával bizonyítja, hogy a rosszul tervezett sátorszerkezet és a merev, hagyományos épületszerkezetek — de különösen az üvegfalak — között a kapcsolatok kialakítása meglehetősen nagy probléma. Az épület részleteit vizsgálva szembeötlő a megoldatlan részletek, a kitalálatlan felületek, szerkezetek tömkelege. A belső még ezek után is megdöbbentő. Primitív megoldások mindenfelé, burkolatokban, csatlakozó szerkezetekben, gépészetben, világításban is. Silányság és igénytelenség. Lényegi kérdések maradtak megoldatlanul. Középületek járatos megoldásai helyett egy magánerős, kalákában felhúzott családi ház rögtönzéseibe ütközünk lépten-nyomon. Mindenfelé vezetékek és csatornák kígyóznak áttekinthetetlen rendezetlenségben. A nagyteremben bárki lekapcsolhatja a világítást, amit nem lehet újra kapcsolni. Tipikusan kerülendő megoldás: több száz emberen lehet úrrá a pánik egy gyermek tréfája nyomán. Elképesztő amatőrség! És hervasztó felületek, szürkeség, ízléstelen falburkolatok. Rendben, a színház egy átverés, nem jó semmire. De mi a magyarázat a lehangoló belső terekre? Pécsett tehát ilyen körülmények között lehet előadásokat tartani és konferenciázni? És bálokat rendezni? A csúszásmentesített műgyanta padlón táncolva? Hogyan? Mindez Pécs kultúrtörténetének jeles nevei alatt. A termek gányolt ajtajai felett Angster, Littke, Zsolnay neve. Ez ízléstelen... De nem lehet szó nélkül hagyni az éttermet, amely egy szocialista üzemi étkezde képét mutatja, és mellette Bachman Zoltán épületismertető szövegének egy ide kapcsolódó mondatát: „A vendéglátó együttes lugasszerűen kiképzett, a Mecsek szőlőhegyi hangulatát, a borpincék illatát idézve.”²

Ígéretek és valóság

A beruházást kezdetben nagyrészt pályázati forrásból tervezték megvalósítani. A sikertelen pályázat egy másik helyzetet teremtett: a gazdaságos üzemeltetés tétje így lényegesen nagyobb. A terv e tekintetben is aknákat rejt magában. A ponyvaszerkezet élettartamát 15–20 évnél többre becsülni nem érdemes. Ha összevetjük ezt a hiteltörlesztés 15 éves futamidejével, akkor fel kell merüljön a kérdés, vajon ez megéri-e. A beruházó mire a hitelt visszafizeti, majdnem lecserélheti a ponyvaszerkezetet, ami mai áron is a félmilliárdot súrolja. És ekkor még nem említettük a szerkezet sérülékenységét, egy vandál leleményességének való kiszolgáltatottságát.

A marketing kitart a korábbi ígéretek mellett, miszerint a szakvásárok mellett az épület bálok, diplomaosztók, konferenciák és kulturális rendezvények bonyolítására is képes. Az épület létrejöttének igazi és hiteles indoka az ipari és szakvásárok rendezése, és bár az épület ebben sem képvisel említésre méltó minőséget, erre javarészt alkalmas. Józan érvelés, hogy a létesítmény képes legyen befogadni egyéb rendezvényeket, hiszen a vásárokból magát fenntartani nem lehet képes. A bemondott funkciók és a hozzárendelt megoldások egyaránt közhelyek. A megtapasztalható valóságra nem lehet érv a szűkös költségvetés...

Egyáltalán mindaz amit látunk, drága, avagy olcsó? Az az állítás, hogy milyen kevés pénzből kellett ezt magvalósítani, nem magyarázat a silányságra azért sem, mert a hírek szerint csak a sátorszerkezet cseréje és a szükséges megerősítések is félmilliárdra rúgnak... Bachman Zoltán már idézett műleírása szerint ez a döntés kizárólag a tervezőnek köszönhető: „A meglévő épületek 5000 m²-e felújításra, átépítésre szorul. Most már csak azt kellett kitalálni, hogyan elégíthetjük ki a megbízó 10 000 m²-es igényét? A rossz, gyenge minőségű és szilárdságú talaj, a pénzkímélés és a gyors építhetőség miatt a sátorszerkezetet választottuk.” Nos, mint kiderült, a sátor mindennél drágábbnak bizonyult. A talaj teherviselő képessége ugyan valóban rossz, de úgy tűnik, a csarnoképületek közötti bővítés esetében ez nem jelentett problémát, pedig mindössze négy pillér hordja a teljes épületrész födémét, és egyébként az eredeti épület is vasbeton szerkezetű. Ráadásul a ponyvaszerkezetet a talajra feszítették le, ami az alapozás szempontjából nem tekinthető kedvezőbbnek (a ponyvaszerkezetek lefeszítéseinek tövében egyébként a betonfelületekben mindenhol repedések láthatók). A gyorsaságról pedig nem érdemes beszélni sem, hiszen éppen egy esztendőt késett az épület átadása a tervezetthez képest.

A tervezés időszakában az épület rendkívül nagy mobilitást ígért. A terveken mobil falakkal lehetett a nagyobb termeket további kisebbekre osztani. Ma láthatjuk, hogy ilyen mobil falak nem készültek. A magyarázat a tervezéskor is tudható volt: egy-egy ilyen fal több tízmillió forintra rúg, és tovább növeli a költségeket, hogy álmennyezetek építését is feltételezi. Mobil falak helyett így a valóságban csak paravánokat találunk...

Természetesen a parkolás is megoldott — provinciálisan! Az intézmény környezetében, az azonos, vagy városi tulajdonban lévő üres területeken, kőzúzalékkal leszórt felületeken, vagy sártengerben, a hely és az időjárás függvényében...

Lámpásunk, az Expo Center

Tervező építészként és kritikusként is tudom, hogy egy megépült épület milyensége nem kizárólag a tervezőasztalon dől el. A városfejlesztési szempontok, a beruházói előkészítés, a tervezés, a kivitelezés, és annak tervezői és műszaki ellenőri nyomon követése együttesen eredményezik azt, amit végül épületként tapasztalunk meg. A különböző funkciók és városi szituációk, valamint a szereplők karaktere, felkészültsége természetesen más és más arányokat teremtenek. Az Expo Center története viszont minden szinten izgalmas, és ezek némelyikén különös kommunikációval van átitatva: értéket közvetít. Boncolgassuk kicsit ezeket az értékeket, a 2010 felé utat mutató lámpásunk építés történetében visszafelé haladva!

A kivitelezés silányságához nem férhet kétség. A ház ma is tele van provizórikus megoldásokkal, de nem szabad feledni, hogy a jelenleg is tartó javítási munkálatok feladata az eredetileg elkövetett építési hibák korrekciója. Az eredeti állapot — amelyet a beruházó végül nem volt hajlandó kifizetni, illetve a javításokra 600 millió forintot visszatartott — ma már csak fotókból és szakértői dokumentációkból reprodukálható...

A tervező a folyamatban játszott szerepével láthatóvá tette a tervezési hibákat azok számára is, akik a tervekbe nem nyerhetnek bepillantást. Ugyanis a legkritikusabb, és minősíthetetlen állapotú épületről írásban nyilatkozta, hogy az használatba vehető, és minden tekintetben a tervei és módosításai szerint készült el. Ha tehát az a mindenki számára nyilvánvalóan szakszerűtlen megoldáshalmaz, amit végül át kellett építeni, a tervező nyilatkozata szerint a tervekben foglaltakkal megegyező, nos akkor a hibák a tervnek, a tervezőnek róhatók fel. Bachman egyébként ezt az ominózus nyilatkozatát elég különös módon írta alá... (Másolatát sok egyéb között a kivitelezők terjesztették egy nyilvános fórumon.)

Vessük ezt össze újfent egy ugyancsak utat mutató Bachman idézettel: „A negyedik parancsolat: ismerd meg a legkorszerűbb technikát, technológiákat, haladj a korral, a találmányok, a korszerűség, az építészet megújító ereje, az egyéni individuális művészeti eszközök mellett. Az építésznek virtuóz módon kell ismernie a szerkezetet, a konstruálást; a technológiai találmány is lehet az alkotás szülője.” A szöveg a Bachman Zoltán által jegyzett könyvből való, melynek címe: Könyv az építészetről. Nem tudni, a cím szándékoltan, vagy szándék nélkül, de óhatatlanul megidézi az i.e. I. századi Vitruvius Tíz könyv az építészetről című munkáját, melyet a mester Augustusnak ajánlott, és tankönyvnek szánt. Vitruvius könyve alapmű, minden építész számára legalább a tematika szintjén ismert (vagy kellene, hogy ismert legyen). Bár Vitruvius a nagy császárok és a nagy filozófiák korában élt, mi pedig a pluralizmuséban, Bachman 2000 év után ezt a címet alkalmazza. A cím sokak értelmezésében azt sugallhatja, hogy a szerző a tudás letéteményese — ami ebben a könyvben van, az az építészet titka, és ennek azok az őrzői, akik a könyvben szerepelnek. Talán nem elítélendő, ha kétkedem. Bachman könyve egyébként szintén tankönyv, elsősorban a pécsi építészképzés számára, 800 oldalas, fejezeteit egy-egy neves építész jegyzi, Bachman pedig a szerkesztő és az egyik fejezet szerzője. A fejezet nem más, mint a bevezető, a feltehetően az építészhallgatóknak írt Tízparancsolat! A Tízparancsolat kinyilatkoztatása még a vitruviusi utalás után is megdöbbentő. Az idézett negyedik parancsolatban pedig az Expo Center tervezője éppen azt hirdeti, amit az épület megtervezésekor figyelmen kívül hagyott.

A háznak egy másik tervezői aspektusa, mely az értékek sugalmazásának dimenzióját kommunikálja, az a tervezőcsapat összetétele. A terveket ugyanis a pécsi építészképzés professzorai és hallgatói készítették. Ez megindító. Az olvasó azt feltételezheti, hogy a professzoroknál egyesül minden tudás, a hallgatók frissessége és szellemessége, a fiatalos kreativitás pedig a termékenység záloga. Az alma-mater szelleme, a tudás olvasztótégelye, a generációk megtermékenyítő együttgondolkodása mind a minőség garanciái. Az a tömegekben nem merül fel, hogy a szakmai gyakorlat, a felelősség garanciái hol vannak? Pedig az ugyanebben a konstellációban született Széchenyi téri mozgó harangláb szakmai és laikus körökben is erősen negatív fogadtatásra talált.³

Nem könnyű feltárni, vajon az épület megépítése kinek az érdeke valójában. A PVV. Zrt.⁴ a város tulajdonában álló cég, melyet értelemszerűen a város pénzéből és ingatlanvagyonával alapítottak meg, tehát közpénzekből. A városi kommunikáció szerint azonban a PVV. Zrt. ennek ellenére magáncég. Ha pedig így van — bár az üvegzsebtörvényt éppen az ilyen helyzetek kivédésére alkották meg — a köz pénzét a cég a közvélemény kizárásával költheti. A PVV. Zrt. a beruházásra egy kht.-t is alapított, mellette pedig a város ingatlanvagyonára jegyeztek be jelzálogot a hitel felvételekor. Ugye, zavaros? A kérdést csak azért vázoltam, mert a PVV. Zrt. esetében az is változatos megítélés tárgya, hogy beruházásaival vajon városfejlesztési tevékenységet folytat-e. A lépték, az érdekeltség, a forrás alapján bizonyosan. A közvélemény azonban tevékenységét városfejlesztésként nem tudja számon kérni, mert a PVV. Zrt. mintha csak izolált beruházások végrehajtója volna. Így aztán senki sem tudja, miként történik a városfejlesztés Pécsett, ha egyáltalán ilyenről érdemes beszélni. Az bizonyos, hogy a stratégiákban nem szakmai alapok vannak lefektetve, hanem akciók, és ezt a fejlettebb világban nem nevezik fejlesztési koncepciónak.

A fejlesztés azért fontos fogalom, mert a pécsi Expo Center helyében és profiljában is problematikus. A zavaros funkcionális program mellett a hely is súlyos kérdéseket vet fel. A város nyugati terjeszkedése véleményem szerint elhibázott. Alapvetően elhibázott a városi szövet kiterjesztése akkor, amikor éppen a város közepe üres, illetve a korábban volt funkciók is kiürülni látszanak belőle. A vasút a várostestet ugyanis két részre osztja, és a vasút mentén, az úgynevezett Pécsi-völgyben a városi szövet kilyukad. Ennek a zónának a fejlesztése mellett már régóta érvel nagyon helyesen Dévényi Sándor, azonban a politikai érdekek nem ebben az irányban hatnak. A terület sajátossága egyébként, hogy a víz a városból itt gyűlik össze. Az elavult és elhanyagolt közműrendszer is indokolná, hogy a fejlesztések ide irányuljanak. Ehelyett azonban az infrastruktúra csak tovább növekszik, éppen a Pécsi-völgyre zúdítva további terheket...

A PVV. Zrt.-nél egyébként sérelmezik, ha a szakértelmüket nem tartják elégségesnek. Ennek plasztikus megnyilvánulása volt, amikor a pécsi közterek újraélesztése elnevezésű kulturális fővárosi nagyprojekt kapcsán is többen felvetették ezt a hiányosságot.⁵ Furcsa mód válaszként a vezérigazgató — oda nem illően — az Expo Center példáját hozta fel, mondván, az ilyen kritikák a tekintetben is megalapozatlanok, hiszen hat mérnök 130 évnyi tapasztalata(!) a minőség garanciája. Nos, a minőség kifejezés alatt — úgy tűnik — mást értünk. A tapasztalat alatt is. De a 130 év alatt remélhetőleg ugyanazt. Sajnálatos, hogy nincs az élők sorában egy szakértő, aki legalább 155 éves, mert akkor neki is volna már több mint 130 év tapasztalata. Ha a látása, tájékozottsága és egyéb képességei, valamint jó állapota megengedné, öt mérnökkel szemben is felvehetné a versenyt, és megkérdőjelezhetetlenül kimondhatná a vitathatatlan igazságot: az Expo Center talán mégsem sikertörténet.

¹ Az épület megvalósulását a közvélemény a botrányok nyomán követhette végig, amelynek központi kérdését a szerkezet életveszélyes volta jelentette. A tisztelt olvasónak figyelmébe ajánljuk Cseri László A siker szimbólumai című, lapunk 2006/2 (májusi) számában megjelent írását. (Interneten is olvasható a www.echopecs.hu címen.)

² Az idézett írást Bachman Zoltán jegyzi, és a www.epiteszforum.hu internetes honlapon jelent meg.

³ Echo 2004/5-6. (december) – www.echopecs.hu

⁴ Pécsi Városüzemelési és Vagyonkezelő Zrt.

⁵ Pécs/EKF Köztérfejlesztési Szimpózium – 2006. november 24. – szervező: Kultúra2010 Társaság.

Patartics Zorán írása megjelent az Echo 2007. május 2.-i számában

A császár új ruhája

Cikkinfó

Dosszié:

Letölthető dokumentumok: