”A csomópontból még nem lesz ház” – P8 Műhely

”A munka lehet akár kicsi, akár rosszabbul fizetett, mi szeretjük, mert együtt csináljuk.” Az építészet és a társterületek kapcsolatáról, az emberi tényezőkről és a dél-dunántúli építészek lehetőségeiről pécsi irodájukban a P8 Műhely alapítóival [Bögös András, Dancs Tamás, Zilahi Péter] Bán Dávid beszélgetett.

Bán Dávid: Meséljetek a kezdetekről! Hogyan állt össze a P8 Műhely?

Zilahi Péter: Maga a P8 elnevezés a Petőfi utca 8. számból ered, ahol közösen laktunk egy albérletben. Az, hogy mi itt összekerültünk, az a véletlennek köszönhető. Harmadévesek voltunk, az egyetem derekán jártunk.

Bögös András: Valahogy úgy alakult, hogy stratégiai helyen volt ez az albérlet, ahol több-kevesebb átfedéssel huszonegynéhányan laktunk és nagyon sokan megfordultak az ismeretségi körből.

ZP: Azért érdekes, hogy az egyetem derekán történt mindez, mert akkor jut el az ember egy olyan helyzetbe, amikor nagyon érdekli az építészet és mindig az építészetről beszél. Amikor társasági életet éltünk, akkor az építészek mindig az építészetről dumáltak. Ez kezdett egy kicsit unalmassá válni, amikor – ha jól emlékszem – Andris fejéből pattant ki az, hogy legyen valami más is.

BA: Így születtek meg a Petőfi 8 rendezvények, ahol minden alkalommal feldobtunk egy témát, nem csak építészetet – sőt, az kifejezetten ritkán volt – és beszéltünk róla. Csináltunk plakátot, meghirdettük e-mailben, iWIW-en és hasonló csatornákon, és jöttek az érdeklődők, akik nemcsak építészek voltak, hanem szociológushallgatók, bölcsészek, volt, hogy tanárok is. A vége pedig valamiféle házibuliba torkolt, de beszélgetések témája sokféle volt.

Dancs Tamás: Ez egy nagyon aktív korszak volt, mert akkor ment mindenki Ersamusszal valahova és valamilyen élményt tudott onnan visszahozni, és ezt sikerült bevinni a baráti körbe.

BA: Rendeztünk hirtelen-kiállításokat, amik abból indultak ki, mintha az albérlet egy galéria lenne. Drapériákat tettünk ki a falra, hogy amikor valaki jön, legyen hova kiállítani. Kiállítottuk, megnyitottuk a kiállítást, koccintottunk rá, majd bezártuk. Volt, amikor előre adtuk meg a rendezvény témáját, például megkértük az embereket, hogy fotózzanak vagy filmezzenek a városban. Szereztünk projektort és volt fotókiállítás vagy rövidfilmest, de volt, amikor irodalmi estet tartottunk, ahol mindenki elhozhatta a saját vagy más irományait és felolvasást tartott.
 

BD: Az egyetem végeztével miként láttátok a P8 folytatását, hogy képzeltetek ebből építészetet csinálni?

BA: Nem egyszerre végeztünk, hanem pár év eltolódással. Viszont ahogy  felszámoltuk az albérletet, sajnos ezek a rendezvények is megszűntek. 2010-11-ben végeztünk, épp a válság időszakában, így nem igazán találtunk munkát, mindenki elindult valamerre. Én például Egerbe és Miskolcra mentem, míg a többiek itt maradtak, így el kellett telnie pár évnek, hogy felélesszük ezt a hagyományt, de már az építészetet helyezve az előtérbe.

ZP: Ebben az időben rengeteg építész kezdett el tanulmányokat készíteni és interdiszciplinárisan tekinteni az építészetre. Ekkor mi is felidéztük a Petőfi 8-at, és rájöttünk, hogy az is valamiképpen interdiszciplinális dolog volt, és ennek most van egyfajta piaca. És ha van, akkor miért ne állnánk össze valamilyen formációba? Mivel a Petőfi nevet még sem adhatjuk egy építészirodának, akkor redukáltuk P-re és így lettünk P8.

BD: A P8 előtt, a válság időszakában mindannyiótok futott kört klasszikus építész irodákban?

DT: Jellemzően igen. Itt Pécsett a Pécséptervnél voltam hosszabb ideig, de említhetném az Insula Bau-t vagy az A+-t is, Andris Miskolcon a Hadasnál futott, és Peti akkor kezdte a DLA-t.

ZP: Épp ezért én nem is igazán voltam irodában, hiszen a doktori iskolát végeztem, illetve különböző mestereknek segítettem a munkáikban. Az egyetem alatt voltam olyan irodákban, mint Pelényi Margit műhelye Pécsett, vagy Zólyom Bencéé Berlinben, de utána nem.

BD: Hogy épült fel akkor a válságos időszakban a P8?

ZP: Amikor eldöntöttük, hogy legyen egy közös műhelyünk, akkor már láttuk, hogy kell épületet tervezni, meg azt is, miként kell menedzselni mindezt. Azt tudtuk, hogy akarunk valamit csinálni, de azt már nem, hogy azt hogyan kell. Akiktől tanulhattuk, hogy miként kell egy irodát működtetni, ők még jóval a válság előtt kezdtek bele, amikor más volt a modell. Persze hirdettük magunkat a megfelelő felületeken, amiből egy munka be is jött, de voltak olyan hetek, amikor csak ültünk, mint munkanélküli építészek. Egy ilyen alkalommal láttuk meg a Budapest Box pályázatot, mely kidolgozására, beadására pont volt egy hetünk, és ezzel sikeresek is voltunk. Ez adott egy löketet, hogy akkor kezdjünk el pályázatokat csinálni és véleményt mondani dolgokról.

DT: Persze ez nem egyik pillanatról ment a másikra, hanem évek teltek el, miközben próbáltunk több emberrel és irodával is kapcsolatot tartani, és valamilyen módon együttműködni. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy minél több kapcsolatot teremtve, minél szélesebb körben tudjunk megközelíteni egy problémát vagy helyzetet és ne az legyen, hogy én vagyok az építész és csak én tervezek. 

ZP: Még az egyetemről láttuk, hogy a válság miatt miként omlanak össze az elefántcsonttornyok és tudtuk előre, hogy nem szeretnénk egy irodában ülve várni a tuti megrendelőre. Sokkal inkább ugyanazt a módszertant követtük, mint a Petőfi 8-ban: van egy kiterjedt kapcsolati kör, akikkel szakmailag együtt tudunk működni és velük próbálunk együtt dolgozni. Ez kezdetekben nagyon sokat segített nekünk, és mind a mai napig az egyik legerősebb láb maradt számunkra.

BD: Iroda helyett műhelyként definiáljátok magatokat. Miként jelenik meg munkáitokban az interdiszciplinaritás?

BA: Alapvetően nem definiáljuk magunkat, de mivel építészként végeztünk, azért építészettel foglalkozunk leginkább. Nekem van egy kényszerem arra, hogy fessek, meg én hoztam be a kályhaépítést is. Amíg Miskolcon dolgoztam, Esztergomban elvégeztem egy kályhaépítő tanfolyamot. Keszthelyen van egy manufaktúra, ahol kézzel korongolt kályhacsempéket készítenek, velük közösen van rengeteg munkám, de valamiképp ez is összefolyik az építészettel és célom is, hogy közösen működjenek.

ZP: Alapvetően az építészet az, amiből megélünk. De nem úgy tekintünk rá, mint pusztán egy mérnöki tudományra, hiszen nagyon fontos az emberi tényező, az összhang a megrendelő és építész között. Ehhez szükséges az a széles látásmód, amellyel meg tudjuk érteni az illetőt, akinek tervezünk és a helyet, ahova tervezünk. Ahhoz, hogy ezt el tudjuk érni, szükség van arra, hogy mindhárman egy ponton, az építészeten összekapcsolódjunk, de közben mind a hármunknak van mellette más élete is. Tomi a pécsi Új Akropolisz filozófiai iskola szervező tagja, én az egyetemen tanítok és építészeti kutatásokban veszek részt, Andris alkotótevékenységet végez. Ezeket meg is osztjuk egymással, így nem külön éljük az életünket, hanem ezek valamiképpen összefonódnak és visszahatnak a szakmára. Azt nem akartuk, hogy egy irodában üljünk reggel 8-tól este 8-ig és metszeteket rajzoljunk, mert, ahogy erre a válság is rávilágított, így nincs is igazán értelme.

BA: Az egyetem óta szoros barátságban maradtunk a távolság ellenére is, és muszáj, hogy ez így fenn tudjon maradni.

BD: Hogy tud működni a távolsági tervezőmunka?

BA: Léptékfüggő. Alapvetően mindenkinek van egy működési területe, nekem a Balaton-felvidék, Petiék talán szélesebb területen mozognak. A nagyobb munkákon közösen tevékenykedünk, de neten is remekül tudunk együtt dolgozni.

ZP: Egy családi háznál nem igazán érdemes mindhármunknak együtt dolgozni, de erre is van ellenpélda.

DT: Például a vázlattervi szakaszban jó, ha együtt dolgozunk, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldást. A kidolgozást, a műszaki tartalmat már valamelyikünk megoldja.

BD: A munkáitokban mennyire meghatározó a régió, mennyire kötődnek Pécs környékéhez vagy a Balaton-felvidékhez?

ZP: Pécsett nagyon nehéz kezdő építésznek lenni. Működik itt egy jó építészképzés, ami évente elég sok hallgatót bocsát ki, sokan szeretnének itt maradni, mert szeretik a várost. Viszont Pécs gazdasági teljesítőképessége és lakossági igénye nincs ezzel arányban, így az a benyomásom, hogy itt van az egy főre eső legtöbb építész az országban. Ugyanakkor nagyon nagy karakterű építészek vannak a városban, akik ismertek a helyiek számára, itt megjelenni újként, fiatalként nem egyszerű feladat. Épp ezért elég kevés pécsi munkánk van. Pécsett nagyon szeretünk élni, dolgozni, jó a kulturális közeg, de ugyanakkor szeretünk az ország különböző pontjaira utazni, hogy oda tervezzünk. Ez a vágy kicsit oda is visszavezethető, hogy mindhárman voltunk külföldön Erasmus ösztöndíjjal és azóta volt egy kis kilométerhiányunk, most ezt is ledolgozhatjuk.

BA: Keszthelyen is hasonló a helyzet, a város lakosságához viszonyítva ott is rengeteg az építész. Valamint működik itt egy nagy hagyományú műhely, a Jankovics Tibor-féle Forma. Sokan mennek oda dolgozni, az egy nagy formátumú iroda.

BD: Hogyan juttok megrendelésekhez?

ZP: Ismeretség és jó tapasztalat alapján. Az elején hirdettük magunkat, de abból csak két munkánk lett, igaz, azokból már lehetett éles tapasztalatot szerezni. Amikor már rákaptunk a pályázatok ízére, az hasznos és jó volt, valamelyest fenn is tudtuk tartani magunkat az átmeneti időszakban. Most már eljutottunk a tervezési és építési fázisba, így sajnos a pályázatok elmaradnak. Nincs rá receptünk, hogy lehet ma munkákhoz jutni Magyarországon, nagyon sok irányból közelítettünk ehhez. Az mindenképpen szerencsés, hogy ebben a helyzetben nem kezdtünk el valamilyen irányban specializálódni. A legjobb dolgokat akkor tudjuk csinálni, amikor nincs teljesítménykényszer, épp ezért nincs is cégünk, amit életben kellene tartani. Ha teljesítménykényszer alatt dolgozunk, akkor elkezdjük mindig ugyanazokat a kézmozdulatokat megtenni, ami egy idő után unalmassá válik.

DT: Az is kérdés, hogy mi a pályázat célja. Az, hogy nyerjünk, vagy megtanuljunk ketten-hárman hosszú távon együttműködni. Rájönni, hogyan tudjuk egymás között felosztani a feladatokat úgy, hogy működjön. Ha ez sikerül, akkor már nyertünk a pályázaton.

BD: Műhelyetek egy közös térben működik más építészekkel, ami különleges lehetőséget nyújt számotokra. Van köztetek egy intenzív szakmai kommunikáció?

ZP: Vannak kapcsolataink Pécsett és más városokban is, mindig vannak olyanok, akiket egy adott munkába be tudunk vonni. Itt, Pécsett, az a különös helyzet állt elő, hogy több csapat vágott bele nagyjából azonos időben vállalkozásindításba. Egyikünk sem tudta, hogy kell, így intenzív beszélgetés alakult ki közöttünk. Ennek az eredménye, hogy most egy térben dolgozunk együtt több vállalkozással és ma is megbeszéljük a felmerülő problémákat, megoldásokat, kicseréljük tapasztalatainkat. Pécsett létrejött egy erős közösség, ami nagyon inspiratív. Nemcsak a mi irodánk ilyen, csak itt, a Széchenyi téren is működik még két, hasonló közös műhely.

BD: Említettétek, hogy mindhárman eltöltöttetek valamennyi időt külföldön Erasmusszal. Mi lett ezeknek a tapasztalatoknak a hozadéka a mostani munkátokban?

DT: Maga a nyitottság. Én egyedül voltam kint és rájöttem, hogy így mindenhez kevés vagyok. Akár egy féléves munkához is kevés egy ember, mert kell, hogy valakivel megbeszélje, kikérje a véleményét, tanácsot kérjen, vagy csak egyszerűen beszélgessen róla.

ZP: Nemcsak kilométerben, hanem kultúrában is sokat kapsz, ami egy olyan dózist ad, amitől hirtelen kitágul a világ. Megismersz új gondolkodásokat, kultúrákat, ezeket a megismeréseket aztán itthon is akarni fogod.

BD: Szerintetek mitől működhet sikeresen egy iroda vagy műhely?

DT: Mindenképpen kettéválasztanám szakmai és személyes oldalra. Sokkal fontosabbnak érzem, hogy emberileg, közösségileg kialakuljon egy mentális és érzelmi tér, amiben mindenki jól érzi magát. Ez hozza magával azt, hogy a munka lehet akár kicsi, akár rosszabbul fizetett, mi szeretjük, mert együtt csináljuk. És ebből mindig valami jó dolog lesz.

BA: Kommunikációtól. Akár csak azzal, hogy mindig felhívjuk a másikat, hogy mi van, mivel foglalkozunk, ez nagyon sokat számít.

DT: Az építészet szervezettség kérdése, de az a fontos, hogy emberileg hogy állunk össze.

ZP: Ha emberileg nem érezzük jól magunkat, akkor jó épületeket sem tudunk csinálni. Le is fektettük az elején, hogy ha a barátságunk valami üzleti ok miatt elkezd megkopni, akkor inkább hagyjuk abba, mert nem lesz értelme csinálni. Hiába nem vagyunk egy irodában, mégis egy közösségként tudunk alkotni. Az is előfordulhatna ad abszurdum, hogy egy irodában vagyunk, de nem alkotunk közösséget, mert mindenki kihajtja magát és csak magával foglalkozik.

DT: Az is kovácsoló erejű, hogy nem fogadunk takarítót, hanem azt is közösen végezzük. Viccesnek tűnik, de fontos.

BD: Miben látjátok az építész felelőségét abban, hogy a társadalmat valamiként megtanítsa az építészetet látni, megérteni?

DT: Az épületnek alapvetően vizuálisan kell nevelnie, de nem ez az első lépcsőfok. Először az embereket erkölcsileg szükséges nevelni és utána jöhet bármilyen olyan dolog, ami annál finomabb és észre fogja venni. Amíg nem veszi észre, addig lényegében mindegy, hogy milyen épület áll.

BD: Mik a terveitek, mi a jövő?

ZP: Szerencsére vannak munkák, megkeresések, de nincs nagyon konkrét irány. Szeretnénk megerősíteni a kutatómunkát a csapaton belül, amire meg is pályáztunk egy MMA ösztöndíjat. Sokat olvasunk és beszélgetünk, de valahogy nem marad lenyomata. Van több témafelvetés, ebből egyet kidolgoztunk kutatási tervvé, amit akár kapunk rá támogatást, akár nem, meg fogunk valósítani.

BD: Mire fókuszálna a kutatás?

ZP: Mindhárman az ország három különböző pontjáról jöttünk és az adott régiók építészetét vizsgáljuk, hogy milyen logika vagy döntésmechanizmus mentén fejlődött az építészet. Nem a karakterjegyek vagy a puszta formai rendszer kapcsolatában, hanem sokkal inkább az emberi, gazdasági tényezők változásával hogyan módosult az építészet. Ma, amikor az építészetben is valamilyen globalizáció megy végbe, akkor felfedezhetőek-e ennek valami sarokpontjai. A létező kutatások sok esetben a formai elemeket vizsgálják, az emberi, társadalmi jellemzők nem kerülnek elő és ebben szeretnénk hiánypótlóak lenni.

BD: Péter, te oktatsz itt az egyetemen. Szerinted mire van leginkább szüksége a hallgatóknak ahhoz, hogy saját lábukra tudjanak állni miután lediplomáztak?

ZP: Az nagyon fontos, hogy az egyetem alatt kimennek-e és hova mennek gyakorlatra. Ez nagymértékben meghatározza a praxishoz való hozzáállásukat. Ilyen értelemben az egyetem nem tud mást csinálni, mint hogy megtanít bizonyos tankönyvi dolgokat. Ami még fontosabb és jelen is van már az egyetemeken, hogy a praxisba segítenek belelátni a hallgatóknak. Ez egy nagyon jó irány és nálunk, Pécsen mindenképpen egyfajta elsőbbséget élvező kérdés, hogy a hallgatók bekerüljenek a gyakorlatba. Ebből fognak igazán tanulni. Abból, hogy világot látnak, abból, hogy megismernek építészeket, gondolkodási módokat, a csomópontokat meg majd megtanulják az iskolapadban. De a csomópontból nem lesz még ház.

Bán Dávid

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.