A dichotómiákból gyúrt ember

„Egy alapvetően racionális és materialista időszakban nehéz olyan dolgokról beszélni, mint szellem és lélek vagy az érzelmek sorvadása.” Ezt a hiányt próbálta pótolni a BME Építészettörténeti Tanszék Szakrális terek építészete kurzusa, melyet tíz éve hirdettek meg először. A tantárgy évtizednyi anyagának összefoglaló kiállítása 2011. szeptember 15-én nyílt meg a FUGÁban, Cságoly Ferenc köszöntő szavaival.

Örömmel és szomorúsággal nyitom meg ezt a kiállítást. Örömmel azért, mert tíz év munkájának izgalmasan szép eredményeit mutatja be, szomorúsággal pedig azért, mert ez a kiállítás valaminek a végét jelenti, egy fontos, igényes és tartalmas tantárgy időleges befejezését.

 

 

Öröm és szomorúság végletek, annak a sok-sok ellentétpárnak (dichotómiának) egyike, amiből az emberi lény össze lett gyúrva. Jó és rossz, fény és árnyék, magasság és mélység és főleg test és lélek, ha úgy tetszik; anyag és szellem. Mindig együtt és mindig jelenvalóan az adakozó önzetlenség és a magába csavarodó önzés, a tágas horizontú, fénylő magasságok és a reménytelenül sötét kútmélységek, a szárnyalni vágyó szellem és a saját tömegével és tehetetlenségével küszködő anyag. Nem az a baj, hogy a dichotómiákból gyúrt emberi lényben ott van a rossz, az árnyék, a mélység, hanem az, ha mindezek túlsúlyba kerülnek, ha megszűnik a kiegyensúlyozottság, a harmónia áldott állapota.

„Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyű megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas és mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s későbbi követi egymást.”
(Lao-ce: Tao Te King, 2. vers, részlet – Weöres Sándor fordítása) 

Manapság kiegyensúlyozatlan világban élünk. Szikrázik az értelem világossága, olyan részleteket világít meg, mint eddig soha. De ugyanakkor sorvadnak érzelmi képességeink, a magányosság és az önzés mindennapos, az etikus lét törvények formáivá merevedik, a művészetek válságát ezer jel mutatja. Az értelmünk által egyre többet tudunk az anyag valóságáról, törvényszerűségeiről, de ezzel egyre inkább a matéria gravitációjába ragadunk, egyre anyagiasabbá válunk és szellemünk sem tud túlemelkedni lassan az anyag szorító vonzásán. Egyre pontosabban látjuk a részleteket és egyre kevesebb fogalmunk van a teljességről.

 

 

Egy alapvetően diszharmonikus időszakban nehéz a harmónia hiányáról beszélni, mert az emberi lény a megszokott egyensúlytalanságot is harmonikusnak tételezi, - hiszen arra van teremtve. Pangloss mesterrel együtt sokan vallják, hogy ez a világ a lehető világok legjobbika. Pedig nem az. És ezt előbb-utóbb, többé vagy kevésbé mindenki megérzi, mert a lélek legbelső hangjait ugyanúgy nem lehet becsapni, mint a fizika törvényeit. Az egyensúlyvesztés bizonytalanságot szül, bizonytalanságban pedig nem lehet nagyon sokáig élni.

Egy alapvetően racionális és materialista időszakban nehéz olyan dolgokról beszélni, mint szellem és lélek vagy az érzelmek sorvadása. Mert egyáltalán, hogyan racionalizálható a szellem fogalma, van-e egyáltalán lélek? A modern pszichológia számára a lélek egy, a valóságban nem létező dolog feltevése, egy időlegesen ismeretlen tartalom elvont gondolati kifejeződése, amely idővel fiziológiailag magyarázható, objektív tényekkel lefedhető terület lesz, és az amit ma léleknek nevezünk az előbb-utóbb az anyagi fizikum részeként lesz megismerhető. Azaz megszűnik a kettőség, minden csak anyag, a lélek is testté materializálódik. Ha az ember valóban dichotómiákból van összegyúrva, akkor ez végletesen egyoldalú, ezáltal diszharmonikus gondolkodás.

Ha az ember dichotómiákból van összegyúrva, akkor éppen a lelke az, ami által felülemelkedni képes az anyagi gravitáción, ami szárnyalni és felemelni akar minden súlyos tömegvonzás ellenére. És a lélek vágyaiban rejtőznek azok a transzcendens tartalmak is, amelyek az embert a szent, a szakrális magasságába emelhetik, annak ellenére, hogy ott nehézkedik benne profán hétköznapi mivolta is. A szent és a profán éppolyan elválaszthatatlan bennünk, mint ahogyan egyformán és egyidejűleg lehetünk okosak és ostobák, adakozóak és önzők, befogadók és elutasítók.

Egy építész ismerősöm – egy nagyon nagy ember - az mondta egyszer kioktató hangon, hogy minden építés szakrális folyamat. Még a legegyszerűbb lakóház építése is, tette hozzá, még a kerti illemhely építése is. (Nem ezt a kifejezést használta.) Ő ezt hittel átélten mondta, mégis - úgy érzem - nincs igaza. A dichotómiákból gyúrt emberbe éppen úgy bele van foglalva a profán hétköznapiasság, mint az ünnepélyes szakralitás. A nagyapám molnár volt, ügyes ember, sok mindent maga csinált a háza táján. Amikor kerti illemhelyet készített – ha készített egyáltalán -, akkor azt egészen biztosan nem ünnepi emelkedettséggel alkotta, hanem praktikusan, egyszerűen, két lábbal a földön állva. Vasárnap viszont egészen biztosan nem a kerti illemhellyel volt elfoglalva, mert a vasárnap másra való. Az ünnepnek és a szakrálisnak meg volt, meg van a maga helye. Ha minden szakrális - visszatérve építész ismerősömhöz -, akkor semmi sem az, hiszen épp a viszonyítás tűnik el szakrális és profán között. A túlzott szakralitás éppolyan szélsőség, mint a korlátlan profanitás.

 

 

Nem a profanitás a baj, hanem az, ha a profán tartalmak kizárólagossá válnak, ha elnyomni, kitúrni igyekszenek maguk mellől a szakrálist, végső soron ha meg akarják szüntetni a szakralitást. Korunkban a szekularizáció nem csak az állam és az egyház szétválasztását jelenti, hanem egyben a szakralitás, gyakorlatiasabb értelemben a vallás elhalásának folyamatát is jelzi.

„Életük delén, azaz harmincöt éven túli pácienseim közt egyetlenegy sincs, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség, vagy beállítódás volna. Igen, végső soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt, amit a vallások mindenkoron megadtak híveiknek, s egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos lelkületét.”
(Carl Gustav Jung)

„Nem mondhatom, hogy hiszek. Tudok! Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam. Valami, amit az emberek Istennek hívnak.”
(Carl Gustav Jung)

Ha szabadjára engedem a képzeletemet, lelki szemeimmel egy új korszakot vélek látni. Ebben az elkövetkezendő időben nem megfejteni akarjuk majd a körülöttünk lévő teremtett világot, hanem gyönyörködni benne. Nem az értelem szikrázása, hanem az érzelmek áradása lesz a meghatározó. De azt is sejtem, hogy ugyanolyan túlzó módon, mint ahogyan manapság az értelem dominál. Ha az inga nagyon kileng, akkor a túloldalon is majdnem olyan magasra fog lendülni és sok idő kell hozzá, sok mozgás, ameddig újra kiegyensúlyozott, nyugalmi helyzetbe kerül.

Ezért mindennek, ami a kiegyensúlyozottság irányába hat, fokozottan fontos szerepe van. Hiszen éppen a kiegyensúlyozó hatások segíthetnek abban, hogy csökkentsék a szélsőséges kilengéseket, vagy azok hatásait. Ezért érzem úgy, hogy fontos szerepe van a szakrális építészettel foglalkozó tantárgynak is. Ezért nyitom meg örömmel ezt a kiállítást. Ezért várom nagyon, hogy a tárgy rövid erőgyűjtés után felfrissülve, megújhodva, újra meginduljon.

Cságoly Ferenc
2011. szeptember 15.