A dolgok állása – interjú Noll Tamással (3). Szükség van-e kamarára?
Pimasz kérdés. Képzeljük el, hogy valaki ül velünk szemben és megkérdezi: egyáltalán szükség van rád? Valóban kell nekünk ez a kötelező kamara? Az örök szkeptikusok felvetését tolmácsolva Masznyik Csaba nem kerüli meg a kényes kérdéseket a beszélgetés harmadik részében sem.
|
A Magyar Építész Kamara (a továbbiakban: kamara, ill. MÉK) elnökletét Noll Tamás 2009 végén vette át. Az azóta eltelt két év során több kritika érte a kamara vezetését: a szakmai szempontból jelentős eseményekkel kapcsolatosan a kamara ritkán foglal nyilvánosan állást, ezért a tagság úgy érzékeli, hogy az építészetnek továbbra sincs megfelelő szakmai érdekképviselete, tekintélye a magyar társadalmon belül. További zavart okoz, hogy a tagság nem választja külön az országos és a területi, különösen a fővárosi szervezeteket, egységesen „A Kamarán” kér számon mindent, a bírálatok is „A Kamarát” illetik. Mivel a Kamarának – és ebben nincs különbség az országos és a területi szervezetek között – egyelőre nincs jól működő kommunikációs stratégiája a tagság tájékoztatására, egy interjú keretében igyekeztem választ kapni a sok felmerült kérdésre. A kérdéssor összeállítása előtt több kollégától is kértem javaslatokat (Bardóczi Sándor, Huszti István, Pásztor Erika Katalina, Szabó Levente, Talmácsi István, Tardos Tibor), a kérdéseik többsége beépült az interjúba. A beszélgetésre 2011. november végén, december elején került sor, a szöveg feldolgozása sajnos sok időt vett igénybe: ahol szükségesnek találtam, jeleztem, hogy a válasz mely időpontra vonatkozik.
Masznyik Csaba
|
Szükség van-e kamarára?
MCs: Tudom, hogy ez nem aktuális kérdés, mégis izgatja a fantáziámat a kényszerkamara kérdése. Nem minden kamara ilyen, például az Orvosi Kamara sem. Noha az más szakma, és egészen más társadalmi státusza van, mint az építészetnek, tanulságos adat, hogy az orvosok nyolcvan százaléka belépett a kamarába annak ellenére, hogy nem kötelező. Az építészek között is van olyan vélemény, talán szintén nem túl sokan gondolják így, hogyha nem lenne kényszerkamara, akkor kilépnének, hiszen az építészet minden történeti korban a piacról élt és bizalom alapján választották ki azt, akitől tervet kértek. Kamarai elnökként mit gondolsz, mi a kamara szerepe? Kötelezettségeket jelent csupán, vagy érdemes is a kamarához tartozni? Miért merül fel többekben – és nemcsak olyanok részéről, akik magasan állnak a ranglétrán és biztos a megélhetésük, tehát gondolhatják azt, hogy a kamara csak púp a hátukon, hanem mások részéről is – hogy a kamarát feleslegesnek látják? Mivel tudsz érvelni a kamara mellett?
NT: Az ember homo politikum, tehát politikai lény a vegetatív lényen felül. Én alapvetően ilyen irányultságú vagyok és hiszek abban, hogy együttműködéssel jobb körülményeket lehet teremteni és sokkal több eredményt lehet elérni. Alapvetően a politikai közösségek is így szerveződnek. Megfelelő számú, súlyú, közös érdekű csoportok rájönnek arra, hogy az együttműködésből előnyök származzanak. Hogy ez hogyan csapódik le az emberekben, annak különböző fokozatai vannak. Ha a kamara közelmúltbeli történetét nézzük, akkor el kell mondani, hogy a szakmai önkormányzatok létrehozásának gondolata már a '80-as években megjelent. A '80-as évek végén, abban a környezetben, amelyben én is mozogtam, Bodonyi Csaba vetette föl – a Parlamentben is –, és ezt én is abszolút így gondoltam, hogy egy szakmai önkormányzat nagyon fontos szerve a működésnek. Én az önszerveződésben, az alulról szerveződésben hiszek.
Amikor '89-ben már látszott, hogy a Szövetség elért a működése határaihoz és abban a formában nem tud már tovább jól működni, akkor a Szövetség fölkért egy kilenctagú bizottságot arra, hogy készítse elő a jövőbeli működés kereteit. Ennek a bizottságnak én is tagja lettem, többek között Makovecz Imre, Bodonyi Csaba, Ertsey Attila, Kampis Miklós, Roth János, Kaszab Ákos voltak benne. Fél éven át dolgoztunk együtt, és megfogalmaztuk azt, hogy egy olyan közösségre van szükség, amelybe minden építész beletartozik. Minden szakmáját gyakorló építészt engedjünk be ebbe a szervezetbe és próbáljunk olyan belső működési szabályokat hozni, amelyek szerint ez a szervezet, mint egy önszabályozó rendszer tud működni. Amikor sor került a döntő küldöttgyűlésre a Kertészeti Egyetemen, és a félévi munka alapján megszavaztuk azt a kvázi kamarai alapszabályt, mely MÉSZ-Kamaraként átalakította a meglévő szervezetet, háromezer, vagy háromezer-ötszáz önkéntes tagja lett ennek a Szövetség-Kamarának. Ez a háromezer-ötszáz tag a '96-os törvényig kitartott a Kamara mellett és önként fizette a tagdíjat. Körülbelül még három-négyezer ember kívül maradt, nekik ez nem volt fontos. Ők többnyire olyanok voltak, akik más építészek mellett dolgoztak. Később a kamarai törvény kimondta, hogy aki ebből a foglalkozásból él, annak legyen (kényszer) kamarai tagsága. A tagdíjnak egy időben volt adókedvezménye, most is el lehet cégköltségként számolni.
Sok európai országban kényszerkamara van, például Németországban és Ausztriában is. Ugyanakkor az északi országokban sokkal nyitottabb szabályozás működik. Svédországban nincs kamara, hanem szövetség van, a szakmagyakorló építészek kilencvenkilenc százaléka tagja a szövetségnek. A svéd szövetség a gyakorlatban szakszervezeti jogokat gyakorol, lényegében kamaraként működik, és mindenkit be tud kapcsolni a kamarai közéletbe. Tudják az építészek, hogy ebbe a közösségbe tartozni nemcsak annyit jelent, hogy tagdíjat kell fizetniük, hanem egyfajta társadalmi rangot is biztosít. És ugyanez a helyzet Angliában, vagy Amerikában is, tehát a RIBA, vagy az AIA tagjának lenni komoly elismerés. Nincs olyan számottevő építész, aki ne lenne tagja ennek az önkéntes szövetségnek. Ezekben a szervezetekben a tagok érzékelik a tagság előnyeit. Mi még egy – hogy is mondjam –, kezdeti fázisban vagyunk. Tehát a százvalahány éves működés, meg a mi tizenöt éves múltunk között nagy szakadék van. Nekem is az a célom, hogy próbáljuk úgy fölépíteni a rendszert, hogy minden egyes építész érezze azt, hogy a kamarának vannak előnyei, érezze, hogy működik és rangot is jelentsen, ha valaki ennek a szervezetnek a tagja.
Masznyik Csaba
(folyt.köv.)
