A Duna tükre – Kritika a MOL Campus kritikáiról

Szokás mondani, hogy az építészeti kritika műfaja halott. Kávé melletti odaszólásokra, informális csetüzenetekre, az Építészfórum cikkei alatti kommentekre, vagy sűrűn hivatkozott, száraz doktori disszertációkra szűkül a város építészetét tárgyaló diskurzustér. Gulyás Bálint, a MÁS építésziroda tervezője ezt a hagyományt igyekszik megtörni, hogy közérthető módon vesse papírra a kritikák kritikáját.

 

Budapest Duna-parti látképe egy 500 éve íródó történet. Különleges hely ez, hiszen a Duna mentén kialakuló „városfalak" hiteles történelmi metszetet mutatnak, mely lehetőséget kínál az építészeten is túlmutató összefüggések észrevételére. A rakpartokon sétálva a barokk-kori házaktól a kortárs épületekig jól érzékelhető az adott kor szelleme, mely kronológiai sorrendben egy-egy történelmi mementóról árulkodik. Mindig is nagy megtiszteltetés volt az építészeknek ebbe a látképbe egy épülettel becsatlakozni, és ugyanekkora felelősség is, hiszen ezek a „városfalak" váltak az ország mindenkori építészeti kirakatává, ez mondja el legtöbbet arról, hogy az adott korban elődeink mit gondoltak építészetről és kultúráról. A homlokzatokra ez kiemelten igaz: a látvány nem csak közügy, hanem a magyar kultúra tükre is. Itt sorakoznak fel a nemzet születését szimbolizáló Feszl és Schulek Frigyes műemlékei, a birodalmi tudatot megjelenítő, Steindl Imre által tervezett Parlament, a virágzó kultúrát árasztó Műegyetem épületei, az első világháborút követő újrakezdést jelképező Szent István parki homlokzatok, a második újrakezdést tükröző modernista tömegek a bombatalálatok helyén, a szocialista diktatúra manifesztumaként Rimanóczy Gyula BME R épülete, a klasszicista építészetet visszasírókat igazoló Finta-szállodák, az elmésnek gondolt EXPO területre tervezett ELTE campus posztmodern épületei. Még a bohózatba illően évtizedekig húzódó Nemzeti Színház ügye is a Duna-parton talált nyugvópontot. A folyó dél-pesti szakaszán szó szerint is tapintható a kortárs magyar építészet színvonala, és a miértjei is egyértelműnek tűnnek. Az ezredfordulóra az országra oly jellemző kontraszelekció az építészetet is utolérte. Persze arról nincs szó, hogy az egymás alulmúlásának 50 éve tartó versenyében a MÜPA átvette volna a vezetést a Nemzetitől. Ebben a nemtelen versenyben a „hajó színháznak" az eggyel nagyobb szellemi bakugrást produkáló „folyami bálna" volt a méltó kihívója a közraktárak helyén, de az mégsem tűnik földtől elrugaszkodott elvárásnak, hogy a MÜPA tervezője reflektáljon a mélygarázs vízszigetelésén túl a Duna-parti szituációra.

A kronológiai felsorolásból érzékelhető, hogy a magyar kultúra hanyatlásának vizuális megjelenítéséhez pénzkidobás lenne nagyköltségvetésű mozifilmet készíteni, elég jegyet venni egy hajóra a Batthyány téren, majd tetszőleges irányba elindulni.

Ebbe a sorba csatlakozott most be a Rákóczi híd másik oldala egy felhőkarcolóval. A 2010-es évek egyik legfontosabb urbanisztikai változása Közép-Európában, hogy a nagyvárosokban megjelentek a toronyházak. A Dominique Perrault által tervezett bécsi DC Tower, majd a Zaha Hadid Architects pozsonyi Sky Parkja után Budapesten a Foster + Partners tervezett „felhőkarcolót". A beruházás – annak ellenére, hogy a téma lassan 100 éve terítéken van a városban – széles körben heves tiltakozást váltott ki, a kritikus hangok legfőképp városképi aggodalmaikat fejezték ki a koncepcióval kapcsolatban. Persze ekkora léptékű és méretű beruházások esetében ez természetes reakció, ugyanakkor látni kell, hogy Budapest egy nemzetközi trendhez csatlakozott, és ilyen módon az épület magassága sokkal inkább politikai döntés volt, mintsem építészeti vagy funkcionális igény. Bár sosem jó felütés, ha a politika ilyen mértékben szól bele építészeti vagy várostervezési kérdésbe, de az esély mégis megvan arra, hogy egy alapvetően politikai döntésből végeredményben jó születik. Vizsgálva Európa többi magasházait – akár a fent említett „szomszédokat" –, pláne a magyar építészet általános színvonalát, a MOL Campusnál csak rosszabb történhetett volna a Duna-parti látképpel. Ha az épülettel kapcsolatban legtöbb vitát kiváltó léptékprobléma szemüvegét felvéve végigsétálunk valamelyik budapesti rakparton, a legelfogultabbaknak is nyilvánvalóvá válik, hogy sosem a méretekkel volt a gond. Az elmúlt 150 évben sok „léptéktelen" (a belvárosi tömböket, azok strukturális szövetét jelentősen meghaladó) épület született a Duna-parton, szintén politikai segítséggel, ám ezek szakmai és laikus megítélésében nem a ház mérete volt mérvadó. Az épület hosszú távú társadalmi elfogadottsága elsősorban az építészeti minőségtől függött – akár a Parlamentről, akár az Intercontinentálról, akár az egykori Fővám Palotáról vagy a Budavári Palotáról van szó.

Ahogy a politikában, a kultúrában sincs választási lehetőség, és ha valakinek prekoncepciója van egy politikai döntés miatt, az első dolga a lehető legkönnyebben észrevehető dolgot kritizálni: jelen esetben az épület magasságát. Meglehetősen elszomorító, hogy miképpen a filmről, a zenéről, vagy a városi közlekedésről az emberek képtelenek a politikai meggyőződésüktől függetlenül gondolkodni, úgy az építészetről sem. Maga az építészeti kritika – akár laikus, akár szakmai diskurzusban – ott ér véget, ahol el kellene kezdődnie: a politikai vagy gazdasági döntést követően. Beszélhetnénk a torony szoborszerűségéről, városi szövetbe való csatlakozásáról, az üvegfelületek görbületéről, az irodaház belső tereiről, vagy arról, hogy mennyire időtálló a high-tech dizájn. A diskurzus fő iránya azonban nem az építészet, hanem a politika, s az épület megítélése is jórészt a politikai hovatartozástól függ. Mindeközben Budapest Duna-parti építészetének az elmúlt 50 évének alakulását látva a MOL-torony mind építészeti, mind anyagi minőségében felülmúl minden várakozást a középszerűség és a koncepciótlanság rengetegében. Persze a korszellem ismét jól tapintható: az illiberális államban a „konzervatív" kormány felrúgja a szokásjogot és eseti intézkedéssel lehetőséget biztosít a Bazilikánál magasabb épület engedélyezésére, hogy egy „fast fashion" toronyház születhessen, ami a fejlődést hivatott szimbolizálni egy kőolajfeldolgozó vállalat székháza képében – de erről nem az épület tehet.

A Duna-part mindig is a politikai reprezentáció terepe volt, jó lenne ezen újra felülemelkedni és észrevenni az építészeti teljesítményt.

Gulyás Bálint
építész
M Á S