A főépítészekről – Borvendég Béla írása

Milyen lenne, milyen lehetne a jó főépítész? Egyáltalán, milyen törvényi, társadalmi, kulturális háttér kell ahhoz, hogy valaki hatékonyan, jól tudjon főépítészként dolgozni? Ezeket a kérdéseket feszegeti írásában Borvendég Béla, s próbál rájuk választ adni.

1. Bandi bácsi
Vénségemre én már csak olyan gyanakvó-féle lettem. Ha nálunk egy bizonyos téma túlságosan is az érdeklődés középpontjába kerül, vitáznak róla kerekasztal-megbeszéléseken, ankétokon, ilyen-olyan sokadalmakban, mindig arra kezdek gyanakodni, hogy mindez csak arra szolgál, hogy kifogja a szelet a vitorlákból. Azokéból, akik elkötelezték magukat, és már-már össze is szövetkeztek a fennálló rend megváltoztatására. Csakhogy kar karba öltése általában mégis elmarad. Miért? Mert mindenki csak a magáét mondja, sőt kiabálja, ezért hát a békétlenek lecsendesítésének nálunk az a bevált módja, hogy a hatalom-fedőt emelgető gőzt lassan kieregeti, mindaddig, amíg a vitázók bele nem fáradnak a változtatások követelésébe. Pontosabban abba, hogy valakik tudva, vagy csupán indulatuktól elvakítva, a lényegig való leásás helyett a pelyvát lapátolják hol balra, hol jobbra.

Ki a jó főépítész? Az-e, akit a környéken a legjobb építésznek tartanak? Tapasztalatom szerint ez távolról sem tekinthető bizonyítottnak, eseteként pedig tévedés. Fiatal koromban összehozott a sors egy főépítésszel, akit a Hivatal vélhetően ilyen meggondolásokra hivatkozva szemelt ki erre a posztra. Előzőleg az építész karon dolgozott tanársegédként. Még hallgatóként ismertem – igaz, hogy csak látásból –, ámde lévén immár mindketten Szegedre vezényelve, mintegy tanácskérés céljából elvittem hozzá bemutatni egy olyan lakóház-vázlattervemet, amely a városképi okok miatt különös figyelmet érdemelt. Barátságosan fogadott, majd néhány percig szúrós szemmel skrutinírozta a javaslatot. Aztán ajkát picit gúnyosan félrehúzva, szó nélkül leszakított egy slejfnit a skiccpausz tekercséről, az akkor divatos vastagbelű, istenujja ceruzájával elkezdte saját elképzelését fölérajzolni. De mert rájött arra, hogy javaslata nem hibátlan, újra meg újra átrajzolta azt. Végül, mint a jó tanár, bíztatóan megveregette a vállam, és elbocsátott. Visszatérve az irodába azonnal szemügyre vettem az ő javaslatát. El kellett ismerjem, hogy kusza irkafirka ugyan tényleg ötletes lehetett – volt, vagy csak lehetett volna –, feltéve, hogy ráfér a házhelyre. Ugyanis javaslata apródonként akkorára nőtt, hogy a fele se fért volna rá a faramuci formájú telekre. Többet azután saját tervemet nem mertem ismét megmutatni neki. Kicsit még változtattam eredeti javaslatomon, és miután a lakásügyi osztály ráütötte a pecsétet, ez is épült fel a Kossuth Lajos sugárúton. Bárki láthatja ma is, ki arra jár.

A legjobb főépítész, akivel sorsom összehozott nem építész volt, hanem általános – vagy ahogyan már egyetemi hallgatóként még én is hallottam emlegetni – kultúrmérnök volt. Széles látókörű és igen művelt férfi, aki még a hitleráj előtt, tán két évig, Ausztriában tanult. Ott szippantotta be a Bauhausból akkor még szétáradó friss levegőt. Tény, hogy Bandi bácsi, azaz  Pálfy-Budinszky Endre  még a harmincas évek közepén kidolgozta Szeged Szabad Király Város általános tervének vázlatát, azt a koncepciót, melyet lényegét tekintve később is csak kicsinyég kellett aktualizálni. Hamar meglátta bennem azt a pályakezdőt, aki suttyomban igyekszik megkerülni a kötelezően elrendelt szocreál sztereotípiákat, ugyanakkor egy pillanatig sem törekedett arra, hogy könnyen követhető mesterem legyen. Mert valójában az volt. Amit az egyetemen a magyarra szinkronizált várostervezés professzortól tanulhattam, hajítófát sem ért ugyanis.

 

 

Bandi bácsi nem csak töviről hegyire ismerte a várost és annak infrastruktúráját, de betéve tudta az utóbbi koordinátáit is. Azaz, ha szinte rendszeres tervezőirodai látogatásai alkalmával bekukkantott abba az egykori üzlethelyiségbe, ahol akkoriban dolgoztam, és beszámoltam valamelyik új vagy lehetséges megbízásomról, azonnal olyan izgatott lett, mint a quietált huszárló, ha trombitaszót hall. „Hamar kapd össze magad, kimegyünk a helyszínre. Ellenőrizzük, hogy van-e ott szennyvízcsatorna, és ha igen, az milyen pontosan, mi annak a fenékszintje.” De az utolsó szótagot már csak mintegy nyomjelzőként hagyta maga után, mert máris futott, mint az agár. Nem érdekelte, hogy éppen fagy, esik vagy fúj. Én meg, mi mást tehettem, ott hagytam csapot-papot, loholtam utána. Abban az időben autó ugyanis csak főelvtársaknak járt.  Azoknak, akik viszont legfeljebb csak azt tudták, hogy hol szokták volt tartani illegális találkozóikat, Bandi bácsi meg azt, hogy a csatorna fenékmélységének pontos megállapítása ezen a biliárdasztalra emlékeztető síkságon olyan súlyos következményekkel járhat, ami már az ÁVH érdeklődését is felkeltheti. Hogy miért, miért se, az utóbbitól szembeszökően rettegett.

Visszagondolva, vitathatatlanul volt benne valami, ami a garabonciás diákra emlékeztetett. Ahogy kigombolt ballonkabátjában, fejét felszegve, szemét félig lezárva, semmire és senkire nem figyelve végigügetett a Kárász utcán, legalábbis meghökkentő jelenség volt, de a népek ezt már megszokták. Én azonban néha olyankor, amikor a nap már nyugodni készült és már a hold is ott lesekedett a horizonton, jó néhányszor oda-vissza sétáltam vele, befejezhetetlenül hosszú beszélgetésekbe merülve a Korányi sétányon.

Azt viszont szinte azonnal megéreztem, hogy ez az általam tisztelt nagy tudású ember nem csak fél, de retteg, ám hogy miért, azt soha nem tudtam meg. Lehet, hogy ez valamilyen önbeteljesítő baljós előérzet volt? Persze, abban az időben mindenki félt. Én sem voltam kivétel. Ámde akkorra már beletörődtem abba, hogy többen és több oldalról is figyelnek, hogy postámat felbontják, elolvassák, telefonjaimat lehallgatják, s így jól meg tudtam játszani a párton kívüli, nyíltan nem ellenséges, inkább kissé habókos értelmiségi kádertartalék szerepét. Nem így Bandi bácsi. Az ő rettegése – ahogy legalábbis én éreztem – a körkörös kiszolgáltatottságban és az ellene való védekezés lehetetlenségének felismerésében gyökeredzett. De tény, hogy valahányszor valamilyen lényeges dolog került köztünk szóba, mindannyiszor előbb körülnézett és visszafogta a hangját.

Volt azonban néhány olyan racionális félelme is, melyet gyakorta emlegetett. Az egyik a belvíz, mert pontosan tudta, hogy ha magas a Tisza vízállása, a talajvíz szintje is megemelkedik, s ha mindehhez még bőséges csapadék is társul, a várost elöntheti az az ár, ami ellen a körtöltés nemhogy nem védi meg, de súlyosbítja is a bajt azzal, hogy fékezi a víz visszaszivárgását a Tisza medrébe. A másik félelme az volt, hogy nem csak gyanította, de tudta is, hogy a Tisza medertámfala a belvárosi kanyarulatban szemmel láthatóan megcsúszott, megerősítéséről viták ugyan folytak, de a tárgyalások mindig megfeneklettek, ha el kellett volna dönteni, hogy ki és milyen összeggel száll be az építkezésbe. Ilyenkor aztán előtérbe kerültek persze azok a megoldási javaslatok, hogy olcsóbb-e a védőtámfal talpának leterhelése, vagy mégis inkább a hátulról történő visszahorgonyzást kellene alkalmazni. Így azután döntésig soha sem jutott el a dolog. A harmadik fő aggodalma a városi csatornarendszer hebehurgya állapota volt. Létezett benne olyan szakasz, ami téglából volt építve, és senki hozzá nem nyúlt, mióta a Nagy Vizet követő városépítési lázban megépítették. Aztán voltak a rendszerben olyan szakaszok, melyeket nem arra terveztek, hogy elvigyék a csapadékvizet is. S megint más olyanok, melyek csak az utóbbi terhelést tudták volna teljesíteni, ha folyamatosan nem szorultak volna tisztításra.

Az i-re a pontot azonban a tette fel, hogy a rendszer végpontján csak olyan tisztítórács létezett, amely kizárólag a lebegő iszapot fölözte le. Vagyis a város teljes szennyvize valójában tisztítatlanul ömlött a Tiszába. Az már csak a hab volt ezen az orrfacsaró „tortán”, hogy a telep közelében nem volt olyan terület, ahol a kiszűrt iszapot biztonsággal el lehetett volna helyezni. Ezért azt – emlékezetem szerint – a városon keresztül kellett kiszállítani valahová, talán Algyő térségébe. De még ez sem minden! Újszegeden akkoriban sokáig lényegében semmilyen közcsatornarendszer nem létezett. Amikor meg végre hozzáfogtak az építéséhez, rögtön mintegy méterrel tévedtek a fenékmélység kitűzésénél, mert felcserélték az adriai és a balti alapszintek értékét.

Bandi bácsi egyetlen vélt menedéke a VATERV volt. Bármi olyat tett, ami miatt ellenségei rosszallására, netán támadására számíthatott, azonnal magára öltötte azt mint mentőmellényt, amelyre ez általa vélt mágikus szó volt felírva. Lehet, hogy ez valamilyen előérzete volt. Végtére végülis úgy fejezte be pályáját, hogy valamilyen külföldön megjelent könyvet kapott kölcsön a zseniális néprajztudóstól, a „legszögedibb szögeditől”, Bálint Sándor professzortól, amit ő tovább kölcsönzött neki, amit valaki legott besúgott Kuo Mo Csing (Komócsin) elvtárs fogdmegjeinek. Börtönbe ugyan nem csukták se őt, se a „szent embört”,  de úgy ebrudalták ki az irodájából, hogy még az íróasztalfiókjában őrzött holmiját sem vihette magával. Utána ugyan még néhány évig – visszavonultan – éldegélt, de úgy hiszem, hogy ha nem is közvetlenül, ám mégis e meghurcoltatás következményeibe halt bele 1968-ban. Elválaszthatatlan samesza – a technikus Vili bácsi – ekkor azonnal kérte a saját nyugdíjazását is. Sanyi bácsi, a „szent embör” jócskán túlélte. Őt viszont egy teherautó gázolta halálra a fővárosban.

Bandi bácsi visszavonulását követően még több főépítésszel hozott össze a sors. Valamiért a poszt többször is változott. Néhányukkal alig találkoztam közülük. Visszagondolva, volt köztük elfogadható, felejthető, de sajnos olyan is, akit később igyekeztem szándékosan törölni az emlékezetemből.

2. A kirurgustól a klinikáig
Történelmi léptékkel szinte még tegnap is a beteg ember valamilyen kirurgushoz vagy patikáriushoz fordult, hogy szabadítaná meg a nyavalyájától. Az meg a fűben-fában orvosság gyakorlati tanulságára, no meg a hagyományokra alapuló tapasztalatra hivatkozva itatta csalmataival a hozzáfordulót, vagy ha kellett, köpölyözött, vágott eret vagy tett netán kiéheztetett nadályokat a beteg testére. Vagy esetleg küldte gyógyfürdőbe, netán olyan helyre, ahol tiszta a levegő és erősebb a napsütés.

Hanem azután a több szem többet lát tapasztalat felismerése segítette létrehozni az ispotályokat, majd a tanító- és kutatókórházakat. Ezt a változást gyorsította, sőt sürgette egyrészt a betegséget felismerő eszközök gyors fejlődése, továbbá az az előny, amit a különféle betegségek felismerésére és gyógyítására specializálódott orvosok tudásának integrálása képes nyújtani. És persze az, hogy a legsikeresebb professzorokat az egész intézmény húzóneveivé lehetett tenni, vagyis sok üzletágban eladható valutává.

Meg sem kísérlem még csak címszavakban sem felsorolni, hogy mi mindent kell, hogy tudjon vagy legalább ismerjen, felismerjen a főépítész. Hiszen az építészet sajátos módon nem csak visszatükrözi, hanem meghatározó módon befolyásolja egyéni és társadalmi létünket. Ahogy a jó családorvos számára sem létezhet csupán eset, mert tudnia kell, hogy adott esetben a beteg Pista bácsi-e vagy Mari néni? Számomra tehát az a kérdés, hogy ki a jó főépítész, nehezen, sőt alig értelmezhető, mert ez mindig az adott esettől és a vele szemben támasztott konkrét követelményektől is függ.

Amiben azonban biztos vagyok az az, hogy a főépítész szakma olyan, melynek ismeretét mindazoktól meg kell követelni, akik ezt gyakorolni szándékoznak. Végtére is az elvárható tudás az adott térség ökológiai adottságaitól és lehetőségeitől kezdve a joggyakorlaton keresztül ki kell, hogy terjedjen a politikára vagy a jelenlegi és a várható, sőt kívánatos befektetési lehetőségekre és lappangó szándékokra. Természetesen legalább félszemmel ügyelve a világpiaci változásokra is. Az egészségügyi analógiánál maradva, a főépítész csak akkor végezhet eredményes munkát, ha rendelkezik alkalmas és gyorsan mozgósítható szakértői hátérrel, illetve ilyen – szükség esetén nemzetközi – hálózattal, kapcsolati rendszerrel. A főépítész tehát magában intézmény, sőt intézményhálózat, melynek egy, az erre alkalmasnak ítélt személy az interaktív megjelenítője.

Néhány napja kaptam következő nyílt levelet jóbarátomtól, Vásárhelyi Dániel építésztől:

BEJÁTSZÁS   
TC. Bács–Kiskun Megyei Építész Kamara
„(…) Ez a kérdés a Nagy Ervin országos főépítész kezdeményezésére Szegeden tartott kerekasztal-beszélgetés során is élesen felmerült. Jómagam helyénvalónak tartom, hogy ha főépítésznek az ország legjobb építészei állnak. De tudomásul kell venniük, hogy ez mindenekelőtt szolgálat. A közjó szolgálata.  Én úgy vélem, hogy, hasonlóan a jogászi szakterület gyakorlatához, nagyon nem lenne egészséges, ha valaki saját működési területén olykor bíróként, olykor pedig ügyvédként járna el. Éppen ezért a leghatározottabban ellenzem. Mert ha a főépítész „odahaza” egyszersmind piaci szereplővé is válik, az alapvetően rontaná (megkockáztatom, hiteltelenítené) a főépítészi munka pártatlanságába vetett közbizalmat. Enélkül pedig főépítész nem létezhet. Már persze ha egyáltalán hiszünk szerencsétlen történelmi fejlődésű országunk sorsának jobbra fordulásában…”

3. A magyar építészet és az alaptörvény
Véleményem szerint a baj nagy, de még nem kezelhetetlen, viszont hamar azzá válhat, ha a magyar társadalom és benne az építészek közössége fel nem ismeri érdekei azonosságát, és nem fog hozzá ahhoz az orvosláshoz, amire eddig esélye sem volt. Ez a pillanat vissza nem térő és most van, mert ha észbe nem kapunk, megállíthatja, sőt akár vissza is forgathatja a globalizáció. Persze nem kétlem Vásárhelyi barátom jó szándékát, és még azt se, hogy a legjobb építészeket noszogatná, hogy csapjanak fel főépítésznek. Azt azonban már nem értem, hogy miért éppen ahhoz az építész kamarához fordul, amely gyakorlatilag kiradírozta a még az esélyeit annak, hogy napi építészeti gyakorlatunk a minőség irányában fejlődjék. A joggyakorlatra való hivatkozást pedig végképp szerencsétlennek tartom.

Félreértés ne essék, a jog, a biztonság és törvényesség minden társadalom összetartó ereje, csak éppen e tevékenység gondolatmenete ellentétes az alkotó építész tevékenységével. Az előbbi szükségszerűen követi az eseményeket, és általában akkor kodifikál, amikor a napi gyakorlat valójában már tolerálja e korlátok túllépését. Ezzel szemben az építésztől azt a kreativitást várja a tisztességes megbízó, ami ugyan viszonyítási alapként nem tagadja meg a múltat, a tapasztalatot, de célja mindenkor a jövőnek valamilyen helyesnek ítélt cél érdekben történő befolyásolása. Még abban az estben is, ha meglévő értékeinkhez nyúl hozzá. Nem gondolom, hogy mezei építészként nekem kellene megmondani, hogy mi lenne jelenleg ebben a pillanatban az a legfontosabb és legsürgősebb tennivaló, amit építészetünk jövője érdekében meg kellene tenni, de azt igen, hogy életbevágó fontosságuk miatt ezekre az új Alaptörvénynek utalnia kellene, véleményem szerint az alábbiak szerint:

Az új Alaptörvénynek

1. Ki kellene mondania, hogy az ország teljes területe nemzeti tulajdon, vagyis el nem idegeníthető, használati joga azonban bizonyos feltételek teljesítése esetén, törvényben meghatározott feltételek szerint megszerezhető. A használatért azonban általában a használó térítést tartozik fizetni.
2. Ki kellene mondania, hogy az építészet jelentősége, komplex, átfogó, anyagi, szellemi, kulturális és tudatformáló szerepe miatt a mindenkori miniszterelnök hatáskörébe tartozik, aki ennek irányítását az általa kinevezett kormánybiztoson és hivatalán keresztül hajtja végre.
3. Ki  kellene mondania, hogy a terület építészeti illetve műszaki felügyeletéért felelős fővárosi, regionális, települési főépítészeknek illetve mérnököknek milyen elméleti és gyakorlati képzettséggel illetve kvalifikációval kell rendelkezie.
4. Ki  kellene mondania, hogy a terület felhasználásának módját átfogó területfelhasználási, -hasznosítási és ökológiai tervekben kell meghatározni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a terv helyett át kell térni a folyamatos tervezésre, amely kapcsolódik az olyan a fontos projektek  megvalósítási illetve megvalósulási terveihez, mint a rendkívüli helyzetek kezelése, például katasztrófaelhárítás.
5. Ki kellene mondania, hogy az épített környezet olyan kulturális érték, amely magába foglalja a múlt, a jelen, és jövő lehetséges alkotásait is. Amiért ezek védelme mindenki számára kötelező, megszegéséért a kárt okozónak teljeskörűen helyt kell állnia. Továbbá, minthogy minden jelentős építészeti feladatnak bizonyíthatóan több jó megoldása is lehetséges, az építészeti  feladatok  megoldását  ki kell vonni a közbeszerzési eljárások köréből, ehelyett általában a nyilvános tervpályázatok kiírását, a pártatlan és szakszerű tervbírálat intézményét kell alkalmazni annak a célnak elérése céljából, hogy építészeti verseny ne árverseny, hanem minőségek versenye legyen.
6. Ki kellene mondania, hogy valamely terület felhasználási módjának jogát és lehetőségét a telekkönyv széljegyzetében kell rögzíteni. Azaz a telek felhasználhatóság ne az aktuális tulajdonos (felhasználó) személyéhez legyen kötve.  Amennyiben az aktuális tulajdonos (felhasználó) a telket el kívánná adni, az az új tulajdonos (felhasználó) jogát is eszerint határozza meg. Ha viszont ő eme előírást  meg kívánná változtatni, a becsatolt befektetési tervében, javaslata vázlattervében, a hatósági és szolgáltatói nyilatkozatokkal alátámasztva  igazolnia kell, hogy törekvéseinek megvalósítása a közösség számára az előnyösebb alternatíva.
7. Ki kellene mondania, hogy az építtető illetve befektető köteles megjelölni az általa megvalósítani szándékozott létesítmény üzembehelyezési időpontját, megjelölve a meghiúsulás estére vállalt erkölcsi és anyagi garanciát.
   
   
8. Ki kellene mondania, hogy azt az építtetőt illetve befektetőt, aki ezt a szabályt megszegi, a törvény kötelezi az eredeti állapot visszaállítására és bírság fizetésére.
              .        
9. Ki kellene mondania, hogy a felsőoktatási törvényt úgy kell módosítani, hogy alkalmas legyen a főépítészek képzésére, a területi önkormányzatokat pedig fel kell készíteni a főépítészek illetve területi mérnökök szervezetükbe való befogadására, az óvodák és iskolák nevelőit pedig a gyermekeknek az épített környezet értékeinek megbecsülésére történő nevelésre.
10. Ki kellene mondania, hogy a kormányzat bátorítja és elismeri mindazokat a hazai és külföldi vállalkozókat és alapítványokat, melyek az épített környezet értékeinek védelméhez, megóvásához pénzforrásokkal vagy anyagi és  szellemi munkával hozzájárulnak, továbbá saját kimagasló teljesítményük marketingjével párhuzamosan tudatosan és folyamatosan hozzájárulnak az nemzet és országimázs építéséhez.Ű
11. Ki kellene mondania, hogy a kormányzat támogatja azokat az építész szervezeteket, amelyek részt vállalnak az építészeti szolgáltatások szabályos és etikus voltának biztosításában, a megbízó és az építész közötti korrekt viszony fenntartásában, valamint a szakmaérdekek képviseletében, és támogatja azokat a szervezeteket is, amelyek az építészettel, az építészet és a társadalom kiegyensúlyozott voltával és az építészet minőségével foglalkoznak.

Lekonferálás
Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen átfogó terv megvalósításához legkevesebb egy évtizedre van szükség, különösen az olyan gyorsan változó környezetben, mint a miénk. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy ilyen méretű, valóban száznyolcvan fokos fordulathoz nagyon eltökélt, és széles közakaratra támaszkodó politikai akaratra van szükség. És nem utolsó sorban azzal is, hogy igen erős ellenállásra lehet számítani mindazok részéről, akik a spekulációban és a felelőtlen nyerészkedésben érdekeltek, vagy e rablólovagok törvényfacsaró fegyverhordozói, gátlástalan vazallusai.

Másrészt azt is tudom, hogy mind a fiatal, mind a középkorú, mind pedig az idősebb korosztályban számos olyan felkészült építész dolgozik, illetve dolgozna, aki örömmel vállalna munkát abban az esetben, ha fáradozását tisztességgel elismernék és meg is fizetnék. Ezért tehát az oldalszínpadokon bemutatott, és az előzőekben hivatkozott árnyékbokszolás helyett az építészet társadalmi és nemzetpolitikai helyzetének egyértelmű stabilizálását tartom ma a legfontosabb feladatnak, aminek most van itt a soha vissza nem térő ideje.  

Belátom, hogy javaslataim közül ebben a formájában talán több is kusza, elnagyolt,  hebehurgya, sőt irracionális. Netán puszta vágyálom. De ez a véleményem és meggyőződésem is. Ami persze vitatható, sőt vitatandó. Ezért hát mi okom lenne arra, hogy homokba dugjam a fejem, vagy statisztáljak abban a vásári komédiában, melynek szerzője, rendezője, társulata is már rég megbukott, s melynek bemocskolódott falragaszait is már csak az elvakított megszokás és a megsüketített hivatal tartja még libegni a rozsdás hirdetőoszlopokon.

2011. augusztus 15.

Borvendég Béla