A forma, a díszítmény és a funkció összhangja
Elkészült a Fő utca elején a Hagyományok Házának új kiállítótere Juhász István DLA és Szakál Ferenc elképzelései szerint. A neoreneszánsz bérház galériás földszintjén kialakított enteriőr elemei főként újrahasznosított, bontott anyagokból készültek, az eredmény pedig egy természetességet és egyszerűséget árasztó tér lett, amelynek középpontjában maguk a kiállított tárgyak állnak. A helyszínen Mizsei Anett járt.
A Hagyományok Házának új kiállítóterme azzal a természetességgel és egyszerűséggel fogadja a belépőt, amit eddig főleg parasztházaknál tapasztalhattam. A feladat bizony nagy volt: a népi iparművészet és a népművészet szín- és formavilágát egy neoreneszánsz budai bérpalotába helyezve a kortárs építészettel összehangolni. A látszólagos ellentmondást Juhász István DLA (belsőépítészet) és Szakál Ferenc (építészet) bravúrosan oldotta fel. Velük, no meg Beszprémy Katalinnal (Hagyományok Háza, Népművészeti Módszertani Műhely) jártuk be az elkészült kiállítóteret.
A Hagyományok Háza 2004 óta foglalkozik a népi iparművészekkel, ebben az időben „örökölte meg” a Népi Iparművészeti Múzeumot is, annak teljes anyagával. Első feladatként elkészült ezek - mindaddig hiányzó - gyűjteményi leltára. A mintegy 10 000 tárgy nagy része Kecskeméten, az ottani állandó kiállításon látható, a többi anyag vidéken, pincékben, irodákban porosodik, illetve a Szilágyi Dezső téri Európai Folklór Intézetben található. Az anyagot pályázatok útján újabb darabokkal bővítették, majd a Decsi és Karcagi Háziipari Szövetkezet bezárásával újabb zsűrizett tárgyak kerültek a múzeum tulajdonába. A mostani kiállítótér szomszédságában először egy gyűjteményi raktárat alakítottak ki, ahol a tárolás megoldottá vált. Most, a második ütemben sikerült 40 milliós pályázati támogatással a kiállítóteret is létrehozni. Remélhetőleg a folytatás is következhet majd: a szomszédos iroda esetleges átvétele után, a régi raktár és a hozzá csatlakozó egykori hegedűhangoló teljesítheti ki az intézményt, lehetővé téve koncertek, kisebb előadások, kézműves foglalkozások, látványraktár, illetve komolyabb szakmai programok rendezését is. Távolabbi cél, hogy a Corvin tér (és az ott található Hagyományok Háza központ) és a Clark Ádám tér közt húzódó Fő utca egyfajta tematikus, hagyományőrző utcává váljon. Ha sikerül a népi iparművészetet, a táncházmozgalmat és a hungarikumokat árusító üzleteket ide koncentrálni, ezek egymást kiegészítve, támogatva akár a Várat látogató idegenforgalmat is kiaknázhatják.
Beszprémy Katalin a népművészetről és a népi iparművészetről is megosztotta velünk gondolatait. A népművészet önmagának alkotott (elsősorban) használati tárgyakat, a népi iparművészet célközönsége azonban már egy új, városi réteg. A népi iparművészet elmúlt 60 évi tapasztalataiból mára leszűrhető, mi az az irány, ami sikerrel beilleszthető a kortárs enteriőrökbe is. A kiállítás – és a számára készült tér is – erre tesz kísérletet: friss szemmel vizsgálja a tárgyakat, új nézőpontba, s így új környezeti összefüggések közé helyezve azokat. „A népművészet búvópatak, aminek időről időre felszínre bukkan valamelyik ága” – mondta Beszprémy Katalin.
A Hagyományok Háza elkötelezett az alkotók támogatása mellett. A zsűrizett tárgyak ÁFA-mentesen értékesíthetők, az alkotókat pedig olyan pályázatokkal inspirálják, amelyek a mai korban is jól használható, a kortárs designhoz is illeszkedő tárgyak létrehozását célozzák. Mint Katalin kiemelte: „a legfontosabb a forma, a díszítmény és a funkció összhangja”. És ez a kulcsmondat, ami a kapcsolódást a kiállított tárgyak és a számukra megalkotott tér között egyértelművé és kézzelfoghatóvá teszi.
A két építész tökéletes egyetértésben dolgozott, mindketten azt vallják, a mai Budapesten a legfontosabb feladat a meglévő épületállomány rehabilitációja, szerkezeti, erkölcsi és funkcionális szempontból egyaránt. Ez a kis léptékű munka ilyen értelemben önmaga jelentőségén túlmutatva kívánja a lehetséges megrendelők felé is hirdetni: nemcsak a zöldmezős beruházásokban vannak óriási lehetőségek. A szűkre szabott anyagi keretek egyszerű eszközöket, egyszerű anyagokat, és nem utolsósorban az újrahasznosítást vonták maguk után. Az önkormányzati tulajdonú helyiségben az 1980-as években még iroda üzemelt, a 90-es évek óta azonban teljesen elhagyott volt. A századfordulós ház (ami egyébként nem élvez semmilyen védettséget) földszintjén mintegy 166 m2, galériaszintjén 109 m2 várta új funkcióját.
Az első lépés az volt, hogy a rendkívül rossz esztétikai állapotú helyiségeket megszabadítsák az idők során rájuk rakódott igénytelen, hibás beavatkozásoktól, és megtalálják új karakterüket. Ahogyan Szakál Ferenc kiemelte: a régi idők épületébe mai funkciót költöztetve először tisztítási folyamat kezdődik, majd újabb hozzáadott értékkel a mai használati igények kielégítése. A galéria szerkezete hibátlannak bizonyult, így ahhoz szükségtelen volt hozzányúlni, de áthelyezték, újraformálták a lépcsőt. Ezzel kiszabadult az addig befalazott, Apor Péter utcára néző egyik elegáns üvegportál. A földszinten és a galériaszinten két azonos belmagasságú, egyenrangú tér alakult ki, amelyek azonban kapcsolatban maradtak egymással: az utcafronton a galériaszint födémét elemelték a fal síkjától, és egy beiktatott járóráccsal tisztelettudó távolságot tart a régi szerkezetektől, a neoreneszánsz keretezésű portáloktól. Ez a megoldás a fűtés-szellőzés rendszert is leegyszerűsítette.
Az enteriőr építkezés közben folyamatosan alakult. Mivel a kiállított tárgyak anyagukat, színüket, formájukat tekintve is sokfélék, a teljes belső kialakítás ennek rendelődik alá. Mindent, ami menthetőnek bizonyult a régi szerkezetek és anyagok közül, felhasználták. „Egyetlen kiló acél sem került ki a házból hulladékként” – mesélte Juhász István. A bontott téglákból a mosdócsoport fala épült, integrált leddel átvilágított, rétegelt üveg betétekkel kiegészítve. Az áttört fenyőfa fal ugyancsak a kibontott faanyagból épült, lecsiszolás után egy vékony, fehéres, fátyolszerű lazúrréteggel kezelték. A vakolt falak törtfehérek, az ipari parketta és a tölgyfa lépcsőfokok meleg árnyalatát ellensúlyozza az acélszerkezetek szürke festéke. Az összhatás egyszerre „ipari” és otthonos.
Az építés során folyamatosan alakuló, az előkerülő anyagok függvényében változó belsőépítészeti kialakítás komoly felelősséget, nagy feladatot rótt a kivitelező csapatra. A végeredmény azonban igazolja, amit Juhász István is hangsúlyozott: jó kapcsolat alakult ki a tervezők és a kivitelezők között. Ezért lehetséges, hogy a helyet áthatja a szakma szeretete és az abból fakadó gondos munka, ami „egyszerűen csak” szép.
A folytatást nagy lelkesedéssel várom. Ha a szomszéd iroda helyiségeivel kibővülhetne a kiállítótér, arányai még kiegyensúlyozottabbá válhatnak majd. Ezzel együtt a felújítás egyértelműen sikeresnek mondható. A nagy beruházások mellett külföldön már hódít a kisebb bemutatótermek, üzletek magas igényszintű belsőépítészetének „divatja” – remélem, hogy ez idehaza is követőkre talál majd.
Mizsei Anett
Hagyományok Háza kiállítótér - Budapest I. kerület Fő utca
tartószerkezet: Pál Károly
elektromosság: Tornaallyay Miklós, Bíró Gábor - BíróBau Bt.
épületgépészet: Perlaki László, Szatmári Gábor
generáltervező: Szakál Építésziroda Bt.
tervezés éve: 2009
kivitelezés éve: 2010
bruttó szintterület: 175 m2
megbízó: Hagyományok Háza
generálkivitelező: Ilcsik Huba, A-Z kincs Kft. - Maxima Trendline Kft.
konzulensek: Beszprémy Katalin, Szabó Zoltán - Hagyományok Háza
