A gagyi programja

Imponáló az a sok, nagy horderejű, és nagyívű vita, ankét, nyilatkozat, amelyek mind Budapest építészetével, urbanisztikai problémáival foglalkozik. Például arról, hogy legyenek-e felhőkarcolók. Ami látszik, azonban az, hogy egy olyan kis térséggel sem tudnak, vagy nem is akarnak megbirkózni az illetékesek, mint például az East-West Business Center Múzeum körúti előtere.
Vélemény a Zalaváry Lajos opusz átépítéséről az Astoriánál.

Tervezője, Zalaváry Lajos, az egész telket elfoglaló, óriási tömegű háznak olyan tagolást igyekezett adni vízszintesen, függőlegesen és térben is, amely megbontja az óriási kubus síkjait, homlokzati felületeit, és így a látványban enyhíti azt a nyomasztó érzést, amit egy aránytalanul nagy tömegű építmény pöffeszkedése okoz. A nem túl drága anyagokból felépített irodaház – és egyúttal a főváros – remek pontja lett a lifttorony a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán. Budapesten addig ilyen panorámalift legfeljebb csak az ugyancsak Zalaváry által tervezett (illetve „terv-honosított”) Sofitel Atrium – korábbi nevén Atrium Hyatt – szálloda belső terében volt, ahol a nagyközönség nem igen láthatta, láthatja.

Itt viszont mindenki, aki arra járt, megnézhette, és nyitott irodaház lévén, akár be is szállhatott a három üvegfalú felvonó valamelyikébe, liftezhetett egyet és felülről nézegethette a forgalmas kereszteződés nyüzsgését. A nyolcadik emeletről pedig nagyszerű kilátás nyílt a pesti tetőkre, és a budai hegyekig el lehetett látni. Valódi kapcsolata lett így a háznak azzal a várossal, amelyiknek egyik centrális pontját foglalja el. Este aztán még látványosabb lett, ahogy a három kivilágított üvegfülke jött-ment, fel és alá. A lifttorony és benne a működő felvonók adták azt az érzést, hogy a városnak ezen a kitüntetett pontján a nagy, új építmény nem idegen a környezetétől.

Nos, 2004-ben új tulajdonosa lett az épületnek, és ez a tulajdonos meglehetősen határozottan nyúlt új szerzeményéhez. Arra a következtetésre jutott, hogy teljesen feleslegesen nagy teret foglal el a lifttorony, azt is ki kell használni, e teret minden szinten bérleménnyé kell alakítani. A lifteket be kell vinni a belső, fedett udvarba. Hát lett is ott a korábbi három helyett öt lift. De milyen liftek? Nem hasonlíthatók a korábbi háromhoz sem működésükben, sem esztétikailag.

Lehetséges, hogy a megrendelés és az eredmény viszonylatában mindközönségesen a „kis pénz, kis foci” (vagy netán a „nagy pénz, kis foci”?) elve érvényesült. Ami bizonyos: némelyik oldalirányban is mozog saját vezető sínjei között, és az ott liftezőktől elnyerték a „vízszintes guillotine” elnevezést, mármint az ajtók kiszámíthatatlan, gyors és nagy erőt kifejtő csukódása miatt. Az öt felvonó a négyzet alaprajzú, belső udvar két sarkában, egy-egy háromszög alapú hasábban van elhelyezve, míg a másik két, átellenes sarokban egy-egy patyomkin liftház áll, fémszerkezetestől, üvegburkolatokkal. Szellemesebb megoldás – úgy látszik – nem akadt.

S mi lett a lifttorony helyén? Kívülről már nem lehet belátni, mert tükrökre cserélték az üvegfalakat. Belül minden szinten egy sokszög alaprajzú tér, a középtájon vaskos pillérekkel, arra vár, hogy valakik rájöjjenek, mire is használható egy kb. 80-90 négyzetméter alapterületű, 180 fokos kilátással rendelkező terem, és bérbe vegyék. A tér arányaihoz, alapterületéhez és belmagasságához képest nagyon vaskos pillérek, néhol még szintén nagyon vaskos keresztgerendával összekötve, súlyt hordoznak és nem kiiktathatók, de a lifttorony idején rejtve maradtak az egyes liftek közötti, illetve a liftajtók feletti részeken. És ha még ez nem lenne elég, valamit alakítottak a tetején, az egykori lifttornyot lezáró „kalapon” is. Korábban egy zárt forma volt, ma egy „glória” a ház felett, áttörve és korláttal körülvéve. Funkciója ismeretlen, már ha van egyáltalán.

Vigasztalódjunk: némi pozitívuma is akad ennek az átalakításnak. Eltűnt az az ürességtől kongó szobor (Varga Imre műve), amely a lifttorony aljában hirdette a semmit: egy krómacél csövekből készült, talán ión oszlop bordáit stilizáló, belül üres oszlopot imitáló alapzaton keresztben fekvő, alighanem rézlemezből kalapált torzó. Hacsak nem állítják fel valahol újra...

Azért ne aggódjon senki, nem maradt a ház figurális „mű” nélkül. Egyszer csak a Múzeum körúti homlokzat oromzatáról eltűnt a korrekt 1991-es építési évszám, és a helyén középkék, ovális mezőben egy hátraforduló szkíta aranyszarvas jelent meg! Egyenesen a távoli, keleti sztyeppékről vagy a szentpétervári Ermitázs kincseskamrájából?! Hogy mit keres ott? Nyilván ugyanazt, mint a "zikkuratocska"¹ a Soroksári úton. Az aranyszarvas két oldalán egy-egy, szintén aranyozott, nagy kerek forma látható, néhány vonalas ornamentummal. Esetleg egy honfoglaláskori aranylemez maxiutánzata? A korrektség kedvéért: nem valószínű, hogy ezeknek a valószínűtlen díszítő elemeknek valami köze lenne a tervező építészhez.

Az epiteszforum.hu információi szerint a tervező építész nem élt saját szerzői jogaival, belement a lifttorony megsemmisítésébe, és maga tervezte át a házat, vagy legalábbis egyes részleteit – a Tervtanács negatív véleménye ellenére. Rossz szolgálatot tett saját reputációjának, saját épületének – és Budapestnek. Azt a kicsi, a közösségnek és a városnak szóló gesztust is eltörölte, ami megkülönböztette épületét a többi, csak magának való, vagy éppenséggel tüntetően nagyképű, és a közösségre fittyet hányó háztól. Lehangoló, de a tulajdonost mit sem érdekelte, hogy melyik városban, hol is van az ingatlana. A tervező építészt sem érdekelte volna?

És mi a helyzet az engedélyező hatóságokkal? Úgy látszik, szabad utat engedtek az átalakításoknak. Lehet, hogy nincs az a sikerületlen ötlet, amihez ne adnák meg az engedélyt? Igaz, engedély nélkül is felhúznak ezt-azt ebben a városban, aztán meg majd csak megkapják a fennmaradáshoz szükséges dokumentumot. Vajon e belvárosi irodaház földalatti garázsának valamikori parkolóhelyein legújabban megépített zárt raktárakra is igent mondtak?

Imponáló az a sok, nagy horderejű, és nagyívű vita, ankét, nyilatkozat, amelyek mind Budapest építészetével, urbanisztikai problémáival foglalkozik. Például arról, hogy legyenek-e felhőkarcolók, és ha igen, akkor hol, mi legyen ezzel vagy azzal a negyeddel, és így tovább. Ami látszik, azonban az, hogy egy olyan kis térséggel sem tudnak, vagy nem is akarnak megbirkózni az illetékesek, mint például az East-West Business Center Múzeum körúti előtere. Itt egy megbillent szemetes edény, ott egy lámpaoszlop, emitt egy teljesen felesleges buszmegállójelző-valami, vagy egy ideiglenesnek ható hirdetőtábla, amott meg több beton növényláda állomásozik, zagyva össze-visszaságban. A gyalogos csak azért nem bukik fel ezekben az utcabútorokban, mert már hozzászokott, hogy kígyóvonalban araszoljon a különböző, találomra, természetesen még véletlenül sem összehangoltan elhelyezett tárgyak között. Átgondoltságot, következetességet és nyugalmat nem sugároznak az utcaképek. Elidegenedés lent és fent, kint és bent.

Szentgyörgyi Cicelle

1 Komoróczy Géza történész egy interjúban nyilatkozott arról, hogy 'a hazug historizálás nevetséges példája nálunk az a „zikkurat", így nevezték el, amelyet az új Nemzeti Színház mellé biggyesztett a tervező: formája nem a zikkurratuké, hanem az Abbászida-dinasztia Számarrában emelt ima-tornyáé (Malvija). Gondolni sem merek arra, hogy a sumer-magyar rokonság badar eszméjét akarták építményben rögzíteni. A zikkurratu egyébként sémi szó.' forrás: Mozgó Világ.