A helyzet – Mónus János az építész szakmáról
Mi a mai magyar helyzet az építészetben? „Hazai szakmánk önképzésen alapuló fejlődése megállt, kevés az előadás, az elhagyott színpadokon bontogatjuk a díszleteket... Meg kell keresni, fel kell venni a fonalakat, türelmesen ismereteket építgetni egymásra.” - írja Mónus János. A szélesebb látókör kialakítására újabb alkalom nyílik a „Dunánk Partjai Budapesten” című, egymásra épülő műhelybeszélgetés-sorozat második és harmadik rendezvényén is.
A helyzet
Hazai szakmánk önképzésen alapuló fejlődése megállt, kevés az előadás, az elhagyott színpadokon bontogatjuk a díszleteket. Egyre kevesebb a steril, kiglancolt, irreális családi viszonyokra épülő lakóház (mert az igény tétovább lett), a vállalkozói intézményépület, helyettük nincs semmi más, csak csendes, építésznélküli, publikálhatatlan épületféleségek.
Ha valami felúszik ebből a pangó, kissé áporodott világból, akkor hajlamosak vagyunk fokozottan örülni annak. A „szak”-folyóiratok színes, fényes, hirdetésözönös oldalain korábban szép számmal megjelenő pénzideológiájú, szaniterstúdiós vágyak házai azért tagadhatatlanul szakmai továbbképzést jelentettek az építészek (tervezők és „olvasóik”) számára, még a nagyobb volumenű beruházások esetén is. De mára ennek vége.
Még mindig úgy teszünk, mintha volna szakmánk, mintha csak éppen áramszünet lenne, minden folytatódni fog. Nem fog folytatódni! Vége az eddig is csak elszórtan megjelenő, fehér kagylófoteleikben vagy rendezett irodáikban ülő, szépcipőjű építészek nyilvános csevegéseinek, nincs rájuk szükség, de a gyűrt arcú, befelé égő borostásokra sincs.
Persze ez nem lesz mindig így, lesz új tánc, új párokkal (építészekkel). Jó lenne, ha majd a közösségi indíttatású rendszerelvűek lépnének először a parkettra, jellegtelenebb ruhákban, de nem borostásan, mindenféle zenét szeretve és egy kicsit kevesebb önérvényesítési indulattal, mint még most a miénk. Szép dolog az építészeti esztétika, a világ építészeti kontextusába helyezés, de a társadalomtudomány, az irodalom se kutya. Jó dolog a média, (a médiumok sora), de az önértékelés se alábbvaló.
Nem lehetne addig is minderre készülődni: szakmanyelvezetünk egyszerűsítésére törekedni (az alkotásban és rezonanciáiban egyaránt)? Nem kellene felforgatni építészettervezést tanító tanszékeinket Budapesten és vidéken egyaránt? Nem kellene az építészeti oktatásban előtérbe helyezni az említett közösségi indíttatású rendszerelvűséget? Nem kellene az építési szabályzatokat, az önkormányzati „gondolkodást” is ehhez rendelni? Nem kellene ezt a lappangó, a pénzhatalom által mindig fedett igényt gerjeszteni és szervezni (nem a forradalmiság, hanem a létérdek mentén)? Nem kellene ezt vörös fonalként értelmezni, a létesítések és az értékelések első szempontjaként kezelni? Nem lehetne a múltat és a bátortalan jövőt is efelől szemlélni, tervezni? Talán inkább ezt, mint a szertefoszló építési igények között a talponmaradottakat tovább glancolni!
Mi lenne, ha inkább lényeglátásról beszélnénk a túlságosan megengedő és divatosan agyonmosott paradigmaváltás helyett? Tehát még egyszer: rendszerelvűségű építészetet, közösségi alapokon! A különbözőségek társulását, egymásra hatását a hierarchiák helyett.
A hierarchikus gondolkodású építészet csúcsát különböző szereplők igyekeznek elfoglalni. A materialitás felől: a létesítési szándék (haszonelvű vagy szociális), a hely kényszere (igényeivel, adottságaival), a megvalósítási idő – szervezet – technológia. Az etika – ideológia – esztétika felől: a hely szelleme, a tervezői szellemiség, a hazai-külföldi előképek. (A felsorolások nyilvánvalóan nem teljesértékűek, inkább jelzések.)
Az építészet sodra valószínű, hogy leginkább az éppen „csúcsszereplő” pillanatnyi társadalmi elismertségén alapul, amellett, hogy a folyamat vagy spirálszerű vagy robbanásokkal teli, de mindig más zászló leng. Hitem szerint ennél a folyamatnál sokkal differenciáltabbnak ígérkezne a mindenkori (ezért változó) helyzetre élesen reagáló építészet. Ilyen persze csak a különböző meghatározó rendszerek ismeretén, prognosztizálásán alapulhat a szakma külső-belső nyitottsága és széles merítésű tervezői versenye mellett, a közösségi érdekek által erősen motiváltan.
Véleményem szerint jó lenne ilyen helyzetben élni, de míg nem megy, addig legalább ismerjük fel, hogy a mostani nem ilyen! Rendszerhálózati ismereteink csekélyek, tönkretette azokat a rendszerváltozás, a külföld felé kinyílás sokkja. Meg kell keresni, fel kell venni a fonalakat, türelmesen ismereteket építgetni egymásra, nem pedig bedőlni mindig a tuttit vezénylőknek, még ha egzisztenciánk inog is.
Mónus János
építész
Kapcsolódó oldalak:
„Dunánk Partjai Budapesten” - újabb kerekasztal-beszélgetések
