A Kamara és én (mónus jános)
A BÉK elnöki posztjáról lemondott Mónus János „elszámoló” írásában kamarai és szakmai éveiből vett példán keresztül mutatja be, „mennyire is abszurd az ilyen társadalmi jellegű vállalás”.
Azt hiszem, hogy az elmúlt hetekben elég nagy felfordulást okoztam két kamarai szervezetben is (BÉK, MÉK) friss megválasztásomhoz képest váratlan lemondásommal. Az ok látszólag egyszerű: tönkretett a Kamara, ez a szakmai közéleti (köztestületi) formáció, alkalmatlanná váltam szerepvállalásaim teljesítésére (a vegetálás nem az én műfajom). Annak ellenére, hogy nincs igazi megnyilvánulási kényszerem, de mivel galibát okoztam, valamiféle írással tartozom a köznek. Tudom, hogy keveseket érdekel, aki olvas, még ő is rövidet szeretne látni, ennek ellenére a lebegő igény mindig az, hogy valami bölcselet-féle, de legalábbis intim szülessen (sok lerántott lepellel). Ezeknek az igényeknek nem tudok megfelelni, de hogy mégis valamit szolgáltassak, eltöltött kamarai és párhuzamosan futó szakmai éveimnek egy konkrét szeletét próbálom most érzékeltetni, hogy mennyire is abszurd az ilyen társadalmi jellegű vállalás.
Az alábbi rövid történet azért vált aktuálissá számomra, mert múltammal kapcsolatban érzem, hogy most valami változik, átfordul, nevezetesen a szolgai jellegű (kamarai értelemben ez legyen inkább „szolgálat”) erős kötődés számonkérésbe, finom dühbe kezd átfordulni bennem (kiszolgáltatottságom kapcsán).
2000 tájékán egy pszichológus párnak, Angélának és Jánosnak (szintén pszichológusnak készülő gyerekekkel) terveztünk családi házat. Ideális építtető-tervező viszony alakult ki közöttünk, a végén bútorokat (lepedőket!) is elképzeléseink szerint válogattak, igaz, mi messze nem csupán tervezők (Zsuzsámmal), hanem megvalósítási fővállalkozók is voltunk (amibe korábbi éveinkben beletanultunk). Ennek a háznak a kertészetét és tetőkertjét az akkor még élő Molnár Péter építész felesége, Baló Borbála tervezte. Az elkészült ház Péternek tetszett, de a „házlátogatás” után két héttel meghalt.
A halál után nem sokkal az építtető-pszichológus Angéla (ki családi barátunkká vált) kérdezte, mondta, hogy kíváncsi, hogy mikor fog Boriban a gyász számonkérésre változni a nagy kaliberű építész-férjjel szemben (nem lett igaza, a szeretet mai napig nem változott, Winkler Barna nagyvonalúságával Molnár Péter díj alakult, melyet hármasban, már tíz éve minden évben átadunk).
Viszont a jellemzőnek szánt történet itt nem ér véget, mert Lévai-Kanyó Judit 2003-ban „5 ház” címmel egy építészkönyvet adott ki, mely még ma is kapható. Akkor az ilyen sterilnek szánt építészkönyv iránt még fennállt az érdeklődés (még a mai kapkodó, nem elemző internetes közlések híján). A könyv öt építész egy-egy házát mutatta be: Janesch P., Karácsony T., Mónus-Szőke, Turányi G., Janáky I. A könyv elfogultság nélkül csemegének számított, a TERC kiadó által szervezett könyvbemutató (Ferkai András) az Andrássy úti Írók Boltjában, nem kevésbé. Az eseményen fokozott érintettségem nyilvánvaló volt. A ház pedig, mely részünkről a könyvben ismertetésre került, Angéla háza volt.
De ezzel egy időben egy másik esemény is zajlott, kamarai, egy Vámház körúti étterem-sörözőben. Akkortájt a BÉK Szakmafelügyeleti Bizottságát vezettem (még Sylvester Á. elnöksége idején) és a MÉK Jogi Bizottságának is tagja voltam (még Eltér I. elnöksége alatt). A Jogi Bizottság, hosszas szervezkedések után asztalhoz tudta ültetni Kovács Imrét (az akkori minisztérium építési főosztályának vezetőjét), „fontos” jogszabály-alkotási megbeszélésre. Imre legfontosabb beosztottja (akkoriban) Magyar Mária volt.
Tehát egy időben két helyen kellett lennem: magán- és közérdekben.
Itt vége is történetemnek, elszámolásomnak, melyhez már csak egy mondat hiányzik az abszurditás jegyében: gondolkodás nélkül a Vámház körútra mentem (azt hiszem, ebben a szemléletben mentem tönkre - hogy mennyire, az még vizsgálódások tárgya).
Mónus János
