A kopernikuszi fordulat Török Ferenc templom-építészetében
Török Ferenc professzor, Kossuth- és Ybl-díjas építész, a Nemzet Építésze október végén ünnepelte 80. születésnapját. A nemes alkalomból tanítványa, Puhl Antal írt ajándékszöveget mesterének arról a kopernikuszi fordulatról, amit ő hajtott végre a templomépítészetünkben.
Ajándékszöveg mesterem 80. születésnapjára
„Ki ne csodálhatná minden dolgok alkotómesterét, akiben nyugszik a legfőbb boldogság és minden jó.” – Kopernikusz
„Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” - Máté 17:4
A templom tere ahhoz nyújt segítséget, hogy az ember oda belépve képes legyen túllépni köznapi értelemben vett határain és átlépjen a megismerés egy egészen más szférájába. Ezt szolgálja a liturgia és az adott építészeti tér. A templom terét ideális esetben a transzcendenshez való viszony határozza meg, pontosabban az, hogy Istent hol képzeljük el a világ terében. Az általunk ismert téren kívül, annak egy nem meghatározható távoli, kitüntetett pontján vagy éppen hozzánk közel, akár „karnyújtásnyira”. Ezeket az elképzeléseket a különböző korok világ teréről való tudása határozza meg.
A görögök korai természettudományos ismerete szerint a világ tere, a föld fölött lévő félgömbbel, az égbolttal zárult, rajta kívül csak a semmi volt. A tizenkét görög isten, a Dodekatheon helye is csak ezen belül, a görögök között, az Olümposz hegy legtetején volt elképzelhető, életüket ott élték a nép „szeme láttára”. Arisztotelész a Metafizikán belül az Epszilon könyvben az „első filozófiát” már teológiának nevezi, tárgya a „mozdulatlan mozgató”, értelmezésünkben az Isten, akinek a helye éppúgy nincs meghatározva a térben, ahogy Platón ideáié sincs.
Az alexandriai Ptolemaiosz nagy csillagászati összefoglalójában, az Almagesztben a Föld és az égbolt is már gömb alakú, s az égbolt az álló Föld, mint centrum körül forog. Lett tehát téren belüli és téren kívüli hely. Ez a geocentrikus világkép tartotta magát Kopernikusz felfedezéséig és ez a világkép határozta meg a románkori és gótikus templomok, katedrálisok belső terét is. Isten, a „mozdulatlan mozgató” csak a mozgó égbolton kívül lehet, egy meg nem határozott helyen. A templomterek magasba törése, a fölső regiszterben történő bevilágítása (főleg a román kori templomoknál) a színes üvegek misztikus fényei (főleg a gótikában) a tekintetet fölfelé irányítják, a téren kívüli Isten felé.
Kopernikusz megalapozta a heliocentrikus világképet, amely szerint a Föld is csak egy bolygó, s a többivel együtt a Nap körül forog. Ez a középkor végén a tudományokban olyan alapvető fordulatot hozott, melynek alapján Kant A tiszta ész kritikájában a megismeréssel kapcsolatos saját filozófiáját kopernikuszi fordulatnak nevezi. Nevezheti azért, mert a megismerés-elméletben Kantnál egy perspektívaváltás következett be. Nevezetesen az, hogy az addigi nézetek szerint a megismerésben nekünk kell alkalmazkodni a megismerés tárgyához, míg Kant szerint a tárgyaknak kell igazodniuk az ember megismerő-képességéhez.
Ettől kezdve minden nagy szemléletváltást kopernikuszi fordulatnak szokás nevezni, de felmerül a kérdés, hogy a térrel kapcsolatos alapvetően új tudás mikor kezd el a valóságban is érvényesülni. Ezzel kapcsolatban Foucault úgy látja, hogy a térről való fizikai tudás még Galilei után sem rendítette meg alapjaiban a térrel kapcsolatos alkotási folyamatot. Holott Galilei felfedezésének Foucault szerint a legnagyobb hozadéka az volt, hogy a helymeghatározás zárt terét a végtelenül nyitott tér kijelölésével fölnyitotta.1
Azzal, hogy tudásunk szerint a tér végtelenné vált, Isten ismét „bekerült” ugyanabba a térbe, ahol mi emberek is vagyunk.2 Ez hatással kellett volna, hogy legyen a templomok belső terére is, de ezt az ellenreformáció és vele a barokk templomépítészet késleltette, elnapolta. A barokk templomban Isten még nincs közöttünk, és még mindig valahol a már nem értelmezhető téren- kívüliségben kell keresnünk s ehhez a leghatásosabb illúziót teremti meg: magát az egész belső teret teszi illúzióvá. Deleuze a Leibnizről szóló könyvében azt írja, hogy „A barokk feltalálja a végtelen művet vagy műveletet. Egy redőnek nem a lezárását akarja megoldani, hanem a folytatását, a mennyezeten átívelését, a végtelenségig nyújtását. A redő egyrészt áthat minden anyagot, melyek így különféle skálák, sebességek és vektorok mentén elrendeződő kifejezőeszközökké válnak… meghatározza és láthatóvá teszi a formát.”3 Gondoljunk csak a római Sant'Ignazio di Loyola templomra, ahol Andrea Pozzo illuzionista freskója az architecturát folytatja, mintegy az épített részt is illúzióvá téve.
És eljött végre a huszadik század, ahol Galilei végtelenre tágított nyitott terét már teológiailag sem lehet figyelmen kívül hagyni. Magyarországon Török Ferenc templomaival jön el a templomépítészetben a kopernikuszi fordulat. Egy olyan perspektívaváltásnak lehetünk szemtanúi, ahol a templom tere már nem fölfelé irányít a meg nem határozható helyre, ahol Isten „lakik”, hanem egy olyan hellyé válik, ahol Isten közöttünk lehet, velünk egy térben. Isten háza, a templom, egy házzá válik a település többi háza között, külső és belső díszítettség nélkül, hogy csöndjében az ember a térbe belépve túl tudjon lépni köznapi értelemben vett határain és átlépjen a megismerés egy egészen más szférájába. A templom az Én, a közösség házává válik. Azzá a hajlékká, ami a szentmisében is elhangzik, ha átvitt értelemben is: „Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj.” Török tanár úr templomai megvalósítják azt a követelményt, amit Wittgenstein a templommal szemben támaszt: „Egy bizonyos hűvösség az eszményem. Templom, amely környezetül szolgál a szenvedélyeknek, ám anélkül, hogy közbeszólna.”4
Épületei „még nem” sátrak, amit Péter akar építeni Jézusnak, de a település kontextusában, a település házainak egyszerűségével „beszélnek”. Épületei nem elméletek illusztrálására szolgáló templomok, ahol nincs titok, nincs varázs, nincs fölfedezni való, ugyanis az ilyen épületeknél már csak a „semmi” van, ott csak az van, „ami már eleve el van gondolva.” Épületei nem a „semmit”, hanem a csöndet ejtik foglyul a külvilágból. Ezekben a templomokban újra születik a Goethe által vágyott „nemes egyszerűség és csendes nagyság”. Zajos világunkban és az azzal járó „zajos” építészetünk után talán erre lenne a legnagyobb szükség.
Ahogy az angol/amerikai filozófus Whitehead mondja, "Platón óta a filozófia nem más, mint lábjegyzetek Platónhoz." Török Ferenc templomai óta a magyar templomépítészet nem más, mint lábjegyzetek Török templomaihoz.
Isten éltessen jó egészségben sokáig Professzor úr!
Köszönettel: Prof. Puhl Antal DLA
Jegyzetek
1. FOUCAULT, Michel (2006): Von anderen Raumen, (1967) (Más terekről, ford.: Puhl A.) in: Raumtheorie, (Grundlagentexte aus Philosphie und Kulturwissenschaften) szerk.: Jörg Dünne, Stephan Günzel, Frankfurt am Main, Suhrkamp.
2. HEIDEGGER folyamatosan idézett „négyessége” az ég, a föld, az Isten és a halandók egységéről, amiben az Én létezik.
3. DELEUZE, Gilles (1988/1996): Mi a barokk? A Le pli – Leibniz et le baroque 3. fejezete (ford.: Simon Vanda) In Komárom-Esztergom megyei Tudományos szemle különszáma, Limes, Tatabánya VII/24/1966.
4. WITTGENSTEIN, Ludwig: Észrevételek, Budapest, Atlantisz kiadó, 1995. 10.o.
