A közép-európai város - a lettre folyóirat tavaszi számának bemutatója
polyák leventével koherens töredezettség című esszéjéről rajk lászló, szegő dóri és éber márk beszélget az N&n Galériában április 9-én
az építészet a kortárs magyar irodalomban című sorozat következő estjén
polyák leventével "koherens töredezettség" című esszéjéről rajk lászló, szegő dóri és éber márk beszélget.
az est háziasszonya: karádi éva
helyszín: N&n galéria petri györgy terem (1065 budapest, hajós utca 39.)
időpont: 2008 április 9, szerda 18 óra
a kiállításon láthatóak balla zsófia • báthori csaba • erős kata • farkas péter • forgách andrás • forgács péter • forgács zsuzsa • garaczi lászló • halas istván • hans henning paetzke • iványi gábor • jeles andrás • jeney zoltán • kamondy zoltán • karádi éva • kántor péter • kisbali lászló • kiss ilona • konrád györgy • kovács andrás • köszeg ferenc • márton lászló • mink andrás • nagy bálint • németh gábor • parti nagy lajos • perneczki géza • petri lukács ádám • radnóti sándor • rajk lászló • rakovszky zsuzsa • réz pál • sáska géza • szilágyi lenke • szilágyi sándor • szőcs géza • tamás gáspár miklós • tóth krisztina • vajda mihály • várady szabolcs emléktöredékei, írásai
Polyák Levente: Koherens töredezettség
Emlékezni és találni Közép-Európa városaiban (részlet)
A századfordulós nosztalgia csillogása és az átalakuló városi táj rom-esztétikája, a terasz ready-made dekorációs elemei sajátos módon ötvözik magukban a közép-európai városi emlékezet eltérő szegmenseit. Az elképzelt vadregényesség és spontaneitás képzete máig belengi a nemrég még hírhedt pesti belső kerületeket. Ez a képzet tökéletes termőtalaj az elhasználtságot és a még elviselhető városi nyomor látványát a szocializmus maradványaival szemben érzett lelkes iróniával összekapcsoló, és azokat a szórakozás szimbolikus fogyasztási szférájában kamatoztató kezdeményezéseknek. A nagyjátékfilmekben újra- és újra felfedezett lapostető szédítő magassága pedig megadja a terasznak azt a nagyvárosi tónust, amelyben a városlakók időről időre szívesen megmártóznak. A különös, az építészeti kísérteties iránt érzett vágyat biztosítja a századfordulós luxus megnyugtató közelsége, amelynek hátukat vethetik az előkelőbb kerületekből érkező kalandorok.
Vagy az előkelőbb országokból érkezők. A svéd ékszertervező, amikor a használtboltban vásárolt fekete-fehér fotóit „felpróbálja“ a kopottas, nyers házfalra, boldog, hogy többé nem veszi körül az a sterilitás-igény, ami minden nyomot eltüntetett szülővárosából. A falak repedései, a leomlott vakolat… a város ékszerei, mondja.
***
Való igaz, hogy a közép-európai városok többségének tájképében még mindig jelen vannak a háború nyomai – gyakran kiegészülve a rendszerváltás felszíni tüneteivel. A poszt-szocialista városi teret szokás átmeneti, töredezett, határokkal és küszöbökkel átszőtt térként leírni. E „halandó szívénél” is gyorsabban változó városokban a visszahúzódó állami tervezés által hátrahagyott, kommercializálódó terekben szinte észrevétlenül kerülnek egymás mellé tökéletesen eltérő funkciók és használati módok, sajátos frontvonalakat rajzolva fel emlékezés és progresszió, informalitás és ellenőrzés terei között. E határvonalak ambivalens jellegét táplálják és rögzítik az átmeneti városi táj különböző emblematikus helyszínei és látványai, mint a használaton kívüli vagy leegyszerűsített funkciót nyert foghíjtelkek és a sarkaikban megeredt többméteres akácfák, a buldózerek munkája nyomán napvilágra kerülő, lakásbelsőkről árulkodó tűzfalak.
Persze a töredezettség nem minden közép-európai város sajátossága. Bécs, amely egykor – a maga kompaktságában, önvizsgáló befelé fordulásában, városi tereinek és szolgáltatásainak minőségében – a közép-európai város prototípusa volt, építészeti szövetének folytonosságával ma kivételt jelent a régióban. Mégis, Bécs sugaras-körutas logikája segít tájékozódni Prágában, Krakkóban, vagy még inkább Budapesten. Varsóban vagy Pozsonyban azonban autóra vagy vezetőre van szükségünk az óvároson kívüli területek felfedezéséhez, nem is beszélve a totális töredezettség megtestesítőjéről, Berlinről. Az idegenség érzete ugyanakkor a másik irányban utazva is felbukkan bennünk: a tágas, zöld Berlinből a szűk, szürke Prága teljesen kommercializált belvárosába megérkezni gyakran klausztrofóbiát okozó élmény.
Berlin „alkonyi tája“egyúttal a struktúrán kívüli kulturális kezdeményezések melegágya is. A kultúra szélein elhelyezkedő, vagy azzal kacérkodó tevékenységek a város marginális, neoliberális piaci szerkezeteken kívül eső, emlékeket és nyomokat önként konzerváló tereiben találnak otthonra: az elhagyatott, az elfelejtett, a használaton kívüli ma a potencialitás helyeiként jelennek meg gondolkodásunkban.
A közép-európai társadalmak és városok ritmuskésése azonban nem egyértelműen előnyös kulturális sajátosság: a nyugati városfejlődést jól ismerő és a keleti lehetőségekhez ügyesen alkalmazkodó befektetői tőke gyorsabb, mint a kultúra szereplői. Az átalakuló kerületek átmenetisége kevés városban használható ki olyan szervesen, mint Berlinben: a leromlott épületek helyére villámgyorsan épített új, drága lakások által rövidre zárt dzsentrifikáció megakadályozza azt, hogy a kultúra spontán városszervező erővé váljon.
