„A legfontosabb a tulajdonosi szemlélet” - interjú Gőz Lászlóval

2013 március 23-án nyílik meg a IX. kerületi Mátyás utcában a Budapest Music Center, a főváros új zenei információs központja. A BMC alapítója és igazgatója, Gőz László az új otthon tervezésének és megvalósulásának nehézségeiről, a programalkotásról és az egyedülálló vállalkozás jövőjéről beszélt. Pásztor Erika Katalina interjúja.

Pásztor Erika Katalina: Teljesen lenyűgözött engem ebben a házban az a fajta funkciókeveredés, hogy minden egyes zug kihasznált, vagy használatra tervezett. Mintha különböző használati rétegek lennének, és így az egyes helyiségek a különböző napszakokban más-más tevékenységeknek adhatnak teret. Az építészetben új dolognak számít ez a fajta szokatlan tér- és funkciókezelés.

Gőz László: A ház sokfélesége abból adódik, hogy a BMC 17 éve formálódik. Zenei információs központként indultunk, majd ezt követte a lemezkiadás, a koncertszervezés és a könyvtár. A tevékenységünk bővülésével egyre több helyiséget kellett bérelnünk a Ferencvárosban, és nagyjából kialakult, hogy mire lenne szükség egy ilyen sokrétű tevékenységhez és szerteágazó tartalomhoz. Egy kis irodában kezdtünk, innen indult a zenei információs központ, majd később a többi funkció is szépen elkezdte a maga életét élni. Közben finanszírozni is kellett ezeket a túlnyomó részben közhasznú nonprofit tevékenységeket, ezért megjelentünk a rendezvényszervezés piacán is. A könyvtár és az információs központ működése ingyenes, a fel- és letöltött adatokért nem kérünk pénzt. A finanszírozás másik forrását egy ideig a lemezkiadás is biztosította, ez azonban az elmúlt 10 évben folyamatosan csökkent. Rendezvényeink számának és a terembérleti költségeknek a növekedése miatt úgy döntöttünk, egy olyan házat építünk, amely a céges események mellett komolyzenei és jazz koncerteket is be tud fogadni, ahol lemez- és koncertfelvételeket is készíthetünk. Azt mondhatjuk, hogy az elmúlt 17 évet és az életem azt megelőző 20-25 évét tükrözi a ház tartalma, amelynek összeállításánál nagy segítséget jelentett a zenész és rendezvényszervezői tapasztalatom. 33 évig tanítottam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, játszottam több száz koncerten, felvételen, tehát ezzel a világgal tisztában voltam és otthonosan mozogtam benne. Emellett persze a BMC már indulásától kezdve igényelt egyfajta üzleti gondolkodást is.

P. E.: Ebbe te beletanultál, vagy magadtól is tudtad?

G. L.: Beletanultam, mint mindenki más, aki erre kényszerült. Egy cég vezetése, 20 ember eltartása felelősségteljes feladat, de személyesen nem vágytam nagy vagyonra, és körülbelül azon a színvonalon élek, mint zenészként 35-40 éve. Igazán az izgatott, hogy megteremtsem azt, amire egy zenész igazán vágyik - hogy komoly nyomot hagyhasson a világban. Ez harsonásként nem egyszerű, de a BMC megteremtette ezt nekem. A sok tapasztalat és az otthonról hozott sokrétű érdeklődésem a megfejtés a ház térszervezési rendszerét illetően. A funkcionális összetettség miatt az épület belső működése egy idegen számára átláthatatlan, de én ebben éltem.

P. E.: Hihetetlenül ökonomikus a ház attól, hogy így össze tudtad illeszteni a funkciókat. A kulturális intézményeknél megszoktuk a tágas, „lötyögős” tereket, itt nincsen egy fölösleges négyzetmilliméter sem. Lenyűgöző, ahogyan kihasználod és belakod a tereket, és egyszerre akár két-három funkciónak is helyet tudsz biztosítani.

G. L.: Ennek a hátterében két dolog áll. Az egyik a ház adottsága. A földszinti 5 méteres belmagasság annak köszönhető, hogy itt eredetileg egy déligyümölcs- és delikátesz kereskedés működött. Fontosnak tartottuk, hogy ezt a teret ne bontsuk meg, mert tökéletes egy koncertterem előterének. A homlokzaton megőriztük a neoklasszicista egyszerűséget tükröző tagozatokat. Másrészt viszont mindenképpen hozzá kellett nyúlnunk a házhoz, mert a befogadóképessége, megközelíthetősége az eredeti rendeltetéshez igazodott. Az új tartalom egy határozott, komoly főbejáratot kívánt, amit a sarkon helyeztünk el. Minden térnek vannak bizonyos alapterületi és térfogati igényei, a kulturális tartalom arányait azonban nehéz pontosan eltalálni. A különböző funkciók elvárásainak összefésülése egyértelműen az építészek dolga. A belső tartalom meghatározására írtunk egy helyiséglistát a kollégáimmal, hogy mi hiányzik, mire lenne szükségünk, aztán ezt közel két éven keresztül bővítettük, módosítgattuk.

P. E.: Két évig tartott csak a programalkotás?

G. L.: Ennek az egész folyamatnak az időbeosztása úgy alakult, hogy 2006-ban megvettük az ingatlant és elindult a tervezés. 2008 szeptemberére engedélyes tervünk volt, de a belsőépítészet és a helységek még félkészek voltak. 2008 szeptemberében már komoly banki hitelajánlatunk volt, azonban a kitörő válság miatt a bank visszalépett. Ha akkor megépítettük volna, nem lett volna ilyen jó a ház, mert addig nagyon gyors tempóban zajlottak a dolgok, és nem maradt idő rendesen átgondolni a tereket. A lányom és a kollégái – az ART1st Design Stúdió (Taraczky Dániel, Gőz Dorottya, Chehadé Abdel-Rahim), az Ödenburger építész iroda statikusai és egyéb szaktervezők –, folyamatosan alakították a belső tér részleteit. Alapvetően nincs óriási eltérés a 2008-ban megszületett alaprajzoktól, de ha az épült volna meg, egy nehezebben élhető ház született volna, mert a rövid idő a logikát nem mindig engedte átgondolni. Ezért nagy szerencsének tartom, hogy hosszúra nyúlhatott a tervezési időszak, és ilyen türelmesen mellettem álltak a tervezők.

P. E.: Úgy érzem, te ezt az egészet nagyon keményen a kezedben tartod.

G. L.: Így van, az első pillanattól az utolsóig tudom, hogy mi történik, de szerencsére van mellettem egy-két olyan kollégám, akik egész szekciókat átemeltek tőlem. Nem vagyok építész, de a belső tartalom szempontjából kezemben kellett tartanom az ügyet. Bár sok mindent megtanultam, de fontos volt az is, hogy hagyjam az építészeket szárnyalni, hiszen ez az Ő szakmájuk, ugyanis én csak területeket látok, de szerencsére Ők a tereket is.

A ház filozófiájáról: az épületnek vannak nagyon fontos pontjai. A külső neoklasszicista ruhát egy installációhoz hasonló sarokelem szakítja meg (ez volt a lányom diplomamunkája), amelyet csak belülről világítunk meg, míg a homlokzatot - szokványos módon - külső világítással emeljük ki. A régi és az új állandó jelenléte végigvonul az egész házon, ahogy a könyvtárban egymás mellé kerülnek a kétszáz éves kották a pár hónapja frissen írott darabokkal. A lemezkiadásban mi a legnagyobb sikereket kortárs zenei kiadványokkal értük el, miközben rengeteg régi zenei felvételt is készítettünk. Az információs központban kortárs műveket dolgozunk fel, miközben hagyományos előadóművészi adattárat is építünk. Ennek a múlt-jelen egyidejűségnek köszönhető, hogy az irodákban néhol megjelenik egy-egy 120 éves kőfal, utalva a hagyományokra, régi korokra.

A ház - vagy inkább a projekt - megszületett és most kezdődik az élete. Az első 12 év munkában is nagyon hosszú idő lesz, mert ez alatt az idő alatt kell kifizetnünk a felvett hitelt – 72 éves leszek addigra –, ami havonta 10 millió forintot jelent. Ehhez jön még az, hogy a ház működési és programköltsége havonta közel 20 millió forint. Ha nem termelünk meg évente 350-400 millió forintot, akkor veszélybe kerülhet a dolog.

P. E.: Úgy gondolod, képesek lesztek erre?

G. L.: Nem, egyedül nem leszünk rá képesek, csak abban az esetben, ha a ház kulturális működéséhez és egyéb tartalmához (könyvtár, koncertek) kapunk valamilyen állami támogatást. Eddig egyetlen politikai oldal sem zavart el, mindenki tudja, milyen makacs és kitartó ember vagyok, ha a BMC-ről van szó, és azt is tudják, hogy amit mi csinálunk, hiányzik a magyar zenei életből.

P. E.: Ez a cég a te tulajdonod, te vagy az ügyvezető, a főnöki iroda bemutatásánál pedig érdekes dolgot meséltél el arról, hogyan képzeled ennek a vállalkozásnak a második generációs irányítását.

G. L.: Valóban, a legkisebb iroda az enyém – ami egy ajtóval egybenyitható egy nagy tárgyalóval, így egy pillanat alatt akár húsz emberrel is együtt lehetek. Egyáltalán nem vagyok egy főnök-típus, akkor érzem jól magam, ha a kollégáimmal dolgozhatok. A főnöknek arra a széknyi és íróasztalnyi helyre van szüksége, amikor már mindenki elment az irodából, vagy ha a többiek előtt, korán érkezett – azért is olyan kicsi az iroda, hogy arra a pár órára hagyjanak békén, amíg a saját dolgaimmal kell foglalkoznom, ugyanakkor egyfajta szerény vezetői hozzáállást üzentem a központ jövőbeni vezetőjének.

P. E.: Három gyermeked van; úgy gondolod, ők folytatják majd a BMC-t?

G. L.: Valamilyen formában biztos, mivel a tulajdonosai lesznek, ha már nem leszünk. Nekik is érdekükben áll, hogy egész életükben ez tovább működjön. Nem csak a saját gyermekeimről beszélek most, hanem az Ő örököseikről. Ha a ház hitelét visszafizetjük, akkor meggyőződésem, hogy ez a központ tud majd havi 10 millió forintot termelni, amiért érdemes vele foglalkozni. Amúgy meg rendelkeztem, hogy, hogy a ház nem adható el, a funkciója nem változtatható meg, tehát nincs mit tenniük.

P. E.: Miért volt ez neked ennyire fontos?

G. L.: Az én korosztályomnak - így hatvan felé - a húsz százaléka már nem él és szanaszét hagyták azokat a dolgokat, amiket csináltak életükben. Ez nekem az első pillanattól kezdve riasztó volt, hogy valaki nagyon vagy kevésbé gazdagon eltűnik a világból és nem marad utána semmi, csak pár emléktárgy. Azt mondhatjuk, hogy ebbe beleöltem az életem második felét - negyven éves koromig csak a harsonával és a tanítással foglalkoztam -, szeretném, ha ez így maradna, mert ennek így van értelme. Budapest egyik legjobb helyén vagyunk a Ferencvárosban: 50 méterre van a Duna, a Nagycsarnok, a CET, a Corvinus Egyetem, közel a Ráday utca, a MÜPA, tíz percre van a műszaki, a jogi és a bölcsész egyetem is. Ez a terület Budapest új kulturális negyede, amelynek egy csendes kis saroképületében fogunk dolgozni, rengeteg koncerttel, kurzussal, jazz klubbal, könyvtárral és egy jó étteremmel színesítjük a kerület és a főváros kulturális életét.

Az elejétől kezdve fontosnak tartottuk, hogy a tartalomhoz igazítsuk a házat, és ne a házhoz a tartalmat, és ez óriási különbség. Ha nekem egy magángyűjteményem van, akkor nagyon fontos, milyen képeim, szobraim vannak és azoknak milyen térre van szükségük. A zenénél még egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Koncerttermek és operaházak nagyjából ugyanolyan sztenderdek alapján épülnek, amelyeket azután különféle előadásokkal töltenek meg. Mi tudtuk, hogy mekkora ajtó kell egy zongorának, hol tud gyakorolni egy zenész, mit kell sugallnia, és hogy kell „szólnia” egy koncertteremnek. Ezeknek az információknak a birtokában dolgoztak a tervezők is. Szabó György a Trafóban az elmúlt tíz év alatt létrehozott egy minden szempontból új kulturális helyet, odavitte a nemzetközi és magyar táncéletet, ezzel meghatározta a Trafó jövőjét, és ez egy nagyszerű dolog. De Gyuri is meghatározott tartalommal érkezett, ott volt az alapkövek letételénél, tudta, mit akar, mi kell az Ő programjának.

P. E.: … mint például az A38 hajó.

G. L.: Nagyon jó példa, Bognár Attila is pontosan tudta, mit akar. Ma már tudjuk, hogy Európa egyik legjobb az alternatív zenei klubja a hajó, jól és céltudatosan lett kitalálva. Ha a BMC kapott volna egy helyet, hogy töltse meg tartalommal, biztosan nem sikerült volna ilyenre.

P. E.: Ez lenne a normális. Ráadásul az a probléma, hogy az olyan típusú épületeknél, ahol most is vagyunk, vagy a közberuházások 99 százalékánál ez a tartalom a leggyengébb pontja az egész projektnek: általában rosszul van előkészítve, keveset gondolkodnak rajta, aminek aztán többek között az az eredménye, hogy nincsenek jól kihasználva a terek.

G. L.: Igen, ez általában így van, de sok múlik magán az intézeten is. Talán a legfontosabb kulcsszó a tulajdonosi szemlélet. Ha az ember saját magának tervez lakást, ismeri az igényeit, preferenciáit és azokhoz igazítja a tereket. A háznak mi vagyunk a gazdái, senkinek nem kellett megfelelnünk, saját magunkra alakíthattuk az épület adottságait, az adott funkciók követelményei hozták létre a tereket. Ugyancsak nagy szerencse, hogy egy irányba mentünk az építészekkel is, és nem vesztünk el a mindennapi harcokban, Ők is szellemi tulajdonosai az épületnek.

Hatalmas izgalom egy ilyen alkotási folyamat. A házban van egy csomó terület, amit mi nem akarunk mutogatni, mert az a kulisszák mögött szolgál, viszont elengedhetetlen, hogy a publikus részeken a közönségnek erős élménye legyen. Ez rendkívül fontos kihívás egy építésznek. Egy középszerű épületben nehéz egy nem középszerű művészi élményt átadni. Nem véletlen, hogy amióta művészetet befogadó épületek épülnek, mindig sztárépítészeket kérnek fel tervezőnek. Jó példa erre Zaha Hadid Guangzhou-i operája vagy Frank O. Gehry Walt Disney koncertterme. Mi kicsik voltunk ahhoz, hogy ilyen nagyságban gondolkozzunk. Az új BMC épület sem külsőségekben, sem belül nem ezt a trendet követi, de rendkívül tiszta képletekkel dolgozik, átláthatósága, terei, belső anyagai azonnal szerethetőek, akusztikája Fürjes Andor akusztikusnak köszönhetően európai mércével is a legjobbak között van.

P. E.: Hogyan választottad ki a kivitelezőt?

G. L.: Amikor megvettük ezt a házat, akkor kezdődött el a szomszédban a Közgazdasági Egyetem új épületének építkezése. Ismeretlenül - üzleti megfontolásból - hívtam fel Scheer Sándort, a Market Zrt. igazgatóját. Találkoztunk, elmondtam, hogy mi a tervünk, mit szeretnék építeni. Azt kértem, hogy a 20 méterre lévő Közgáz beruházással egy időben építhessük fel a házat, hogy olcsóbb legyen. Ez szépen össze is jött volna, ha nem szól közbe a válság. Az egyetemi épületet 2009-ben adták át, mi is pont akkorra lettünk volna kész – anyagszállítás, betonozás, daruzás szempontjából könnyebbséget jelentett volna. Sanyi mindig hitt bennem, ha fel akartam adni, tartotta bennem a lelket, komoly elkötelezettséggel csinálták végig az építkezést. Ritka dolog, hogy a kivitelező együtt harcol a megrendelővel, hogy olcsóbban építkezzen, sokat köszönhetünk Nekik.

P. E.: Mekkora volt ez az összeg?

G. L.: A teljesen elkészült ház, kamatok nélkül - beleértve a telek árát - 2 milliárd forint körül van. A BMC előző életét is beleszámolva, jóval többről van szó, de ez már a múlt. Végül is egy százezres állományszámú könyvtárral, egy jól működő zenei információs központtal, egy sok sikert elért lemezkiadóval költözünk az új házba.

Nagy szerencsénk volt még az, hogy egy 2006-ban megítélt EU-s támogatást a mostani kormányzat tavaly októberben - miniszterelnöki döntéssel - kipótolt számunkra. Ha ez nem lett volna, ez a ház nem épült volna fel. Én a mindenkori kulturális vezetéssel mindig jó kapcsolatban voltam, annak ellenére, hogy soha nem politizáltam, de mivel kézzelfogható és közcélú feladatokat végeztünk el, megbecsültek minket. Ez a kormányzati segítség mentőöv volt számunkra.

De nem minden a pénz. Számos zenész, zeneszerző és barát adta a hitet, hogy ezt végig kell csinálnunk. Rendkívül sokat köszönhetek a Ligeti, Kurtág és Eötvös családnak. A Kurtág család létrehozott egy közhasznú alapítványt Music Forum néven, a ház belső életének a támogatására. Eötvös Péter Intézete hozzánk költözött, ami nagyon fontos számunkra, hiszen az intézeten keresztül nyitott ajtó áll nemzetközi zenei élethez való kapcsolódásra.

Március 23-án nyílik meg a BMC épülete, remélem, sok örömet jelentünk majd a muzsikusoknak és a zene rajongóinak. Ezt a szemléletet szeretnénk tovább örökíteni, hogy az utódaink is így gondolkozzanak.

Pásztor Erika Katalina