A magyar bor reneszánsza – Mőcsényi esszék 1.

Hogy mi köze van a tájépítészet professzorának a villányi bor reneszánszához, a hagyományos tájhasználat újraélesztéséhez? Mőcsényi Mihály most induló, ezidáig sehol nem publikált, önéletrajzi indíttatású szakmatörténeti esszésorozatának kezdő darabjából ez most mindenki számára kiderülhet.

Szerkesztői előszó a sorozat indító darabjához

2009 novemberében egymás melletti széken ültünk a professzorral a Média Építészeti Díján. Akkor volt 90 éves, bár ez még ma sem látszik meg rajta. Felkérésünket – hogy legyen ő az a mester, akit a díjátadón felköszöntünk – valamint az éjszakába nyúló eseményen való részvételt annak ellenére vállalta, hogy másnap egész napos, megerőltető „tortúra” elé nézett: a szakma az MTA dísztermében ünnepi ülésen, majd később a MTESZ székházban köszöntötte őt. A gála nézőtéri sötétjében egyszer csak jelzett berregőre állított telefonja: kijelzőjén ez a szó világított: „Lojzi”. Az ország egyik igen ismert és becsült (remek borokat készítő) borásza hívta azért, hogy a másnapi rendezvényre borokat ajánljon fel. Erre őt senki sem kérte.

Izgatott a mögöttes sztori, ám ekkor még nem sejtettem: a dolog kapcsolatba hozható azzal a nemzetközi szakmai kiállítással is, ahol diákként először jártam az akkor még általam fel nem térképezett, nagybetűs Nyugaton. Stuttgartban, a felszín alatt egy olyan folyamat indult el, amely a kitelepítettek és otthon maradottak, a működő tőke és a táji potenciál, az ország sorsa iránt elhivatott egyik „kisebbségünk” tagjai között épített újrafonódó, történelmileg erőszakosan megszakított, de igen erős lelki-gazdasági kapcsokat. Egyben néhány történelmileg fájó sebre is enyhülést hozott. Örülök, hogy ez a történet már nem fog elveszi, ahogyan sok másik sem, amelynek megírására a professzort oly „körmönfont módon” rávettük. Köszönet érte, hogy „lépre ment”.

Bardóczi Sándor

1992 tavaszán telefonon egy női hang azt kérdezte, Mőcsényi Mihály vagyok-e. Mondtam, hogy igen. Erre ő: „Németországból, Stuttgartból hívom, kapcsolom Kalász Mártont, a kulturális intézet igazgatóját”. Kalász azt kérdezte, én terveztem-e a korábbi nemzetközi kertészeti kiállítások magyar kertjeit. Megint mondtam: igen. Erre ő; az IGA, a Nemzetközi Kertészeti Kiállítás vezetősége szeretné, ha a „Nemzetek Kertjei” között 93-ban is lenne magyar. Tudják, hogy az illetékes magyar hatóság – a költségekre való tekintettel – lemondta a részvételt, de keresnének valamilyen megoldást. Kérik, hogy Mőcsényi úr egy megbeszélésre – költségükre – jöjjön Stuttgartba. Elmentem.

Az IGA egyik vezetője azzal fogadott, hogyha vállalom egy magyar kert tervezését, ők viselik a létesítési költségeket, de szeretnék, ha témájánál fogva némi pénzt hozna, csökkentve az építés kiadásait. Meghökkentem, mert a Hamburgban, Bécsben, Münchenben két alkalommal arany- egyszer ezüstéremmel díjazott magyar kerteknek nemzeti jellegűeknek kellett lenniük, de pénzt nem kellett hozniuk.

Az „ötletelésre” kapott idő eltelte után azt javasoltam, építsünk temetőkertet. Kérdezte, miért? Azért, mert Stuttgart környékén igen sok olyan, hazánkból kitelepített – közben meggazdagodott – német él, akik sokat fizetnének a családjuk Magyarországról kihozatott sírkövéért. (A korábbi rendezvények bezárása után a kiállított tárgyak – épületek is – a helyszínen eladásra kerültek.)

Az illetékes rövid gondolkodás után azt mondta, az ötlet érdekes, de két okból nem jöhet számításba. Egyrészt; a temető németül nem Gottesgarten, hanem Gottesacker (=Istenszántó), másrészt a magyar kert leendő helyétől vagy kétszáz méterre lesz a világ temetkezési kultuszainak bemutatója. Hazajöttem, és miközben egy pohár oportót ittam, beugrott. Hát persze, szőlőskert kell Stuttgartba, Weingarten. A szőlőhöz pince, présház kell, ahol pénzért bort lehet mérni. Ebből juthat az IGA-nak is. Tetszett nekik az ötlet.

Gyerekkoromtól fogva gyomorégős voltam, ezért csak „lágy” villányi portugieser-t ihattam baj nélkül. Elmentem Villányba, ahol rendkívül lelkes, faluját szerető, fejlesztő polgármesterre találtam. Maurer „Gyuri” nagy örömmel fogadta a villányi borok stuttgarti „szerepeltetését”. Kértem jelöljön két borászt, akik havonta váltva három-három hónapon át Stuttgartban árulnák boraikat, és zsíros kenyeret, meg más rágnivalókat kínálnának. Gere Attilát és Polgár Zoltánt ajánlotta. A pince, a présházak kivitelezésére a villányi szakmunkások építésvezetőjéül „Lojzi”-t jelölte.

A villányi és a környező falvak présházainak bejárati ajtajai kisipari remekművek. A kiválasztott három legmívesebb ajtó a kiállítási présházak díszévé vált. A három présházból a középső kármentős csárdává lett, a szélsők a villányi szőlőművelés, borkészítés történetét és ezek eszközeinek bemutatását szolgálták. A présházak udvarára a Villányban maradt „svábok” mindent összehordtak, ami a Baden-Würtenbergbe telepítetteket régi hazájukra emlékeztette. A lényeg persze a Weingarten volt, amely a pince fölé hordott dombon virított. A tőkék fajtájukat tekintve Portugieser-ek voltak, amelyeknek „ősvesszőit” a mintegy kétszáz éve Villányba települtek hozták magukkal. Az ezermester Lojzi és munkatársai ezt a „kis Villányt” ripsz-ropsz úgy építették meg, hogy szinte alig aludtak. Lojzi, azaz Wunderlich Alajos a stuttgarti „munkadíjból” vette meg első szőlőjét, présházát Villányban.

Villányból Siklós felé menet, a város szélén balra nézve az arra utazónak fennakadhat a szeme egy építményegyüttesen, rajta öles betűkkel a Wunderlich név. Földalatti „bor-katedrális” mellett egy csodaszámba menő „borpalota”. Ki hitte volna tizenkilenc évvel ezelőtt, hogy az akkoriban többek között templomtornyot bádogozó ezermester neve borpalotát fog ékesíteni. Ha valaki Villányból Siklós felé menet nem balra, hanem jobbra néz, akkor is fennakad a szeme. Színpompás virágágy-füzérrel övezett tágas pázsitmezőben tekintélyes tömegű, korszerű architektúrájú épületet lát. Kívülről. Belül és főként a felszín alatt szinte beláthatatlan méretű „nagyipari üzem”. Közép-Európa egyik jelentős, ha nem csúcsszintű borászata, Gere Attila birodalma.

Amikor 1993-ban végéhez közeledett az IGA, Attila egy piros színű Volvóból szállt ki. Rácsodálkozva azt kérdeztem, ez meg mi? Katinak, a feleségemnek vettem, szegénykém igen sokat kínlódott a közelmúltban. Attól tartott, hogy elárvereznek Villányban. A falu első moteljének hitelre való megépítésével azt hiszem tényleg elvetettem a sulykot. No de most kifizettem minden adósságom, megvettem Katinak a Volvót és még tartalék is maradt.

Persze a Katinak, illetve a Katiknak (Polgár Zoli felesége is Kati) bőven volt tenni-vennivalójuk a présházak mögötti kis konyhában. Reggeltől estig kenték a zsíroskenyereket, készítették a harapnivalót kisegítőikkel. Amikor elfogyott a hordós, húzták a dugókat a palackokból és öntötték vödrökbe a bort, mert az IGA-n a kimért is többszörösét érte annak, amit otthon a palackozottért adtak.

Nehéz lenne ma megmondani, hogy a ’93-as IGA hányféleképpen járult hozzá a villányi borok sikertörténetéhez. Amikor köztudottá vált, hogy az IGA '93 vezetősége úgy határozott, hogy a korábbi nemzetközi kertészeti kiállítások díjazottjai közt élen álló „magyar kert” nem hiányozhat Stuttgartból, és vállalták egy ilyennek kivitelezési, fenntartási költségeit, az illetékes magyar főhatóság az FM is mozdult. Vállalták egy igényes küllemű, tartalmú, színes fényképekkel ékes kétnyelvű könyv finanszírozását. Laposa József és Dékány Tibor pedig csodát tettek. Elképzelhetetlenül rövid idő alatt olyan remekművet alkottak, amely ugyancsak öregbítette Villány hírnevét. És persze Kováts Zoltánnak – a legsikeresebb magyar dísznövény-nemesítőnek – egynyári és évelővirág remekei, amelyek az IGA-n a vendégek és a szakterületi zsűritagok tetszését egyaránt elnyerték, közvetve szintén a villányi borkultuszt szolgálták.

Dr. Mőcsényi Mihály