Miért érdekes az itt megforduló olvasók számára a nemzetközi hírű svájci építész és várostervező idegen nyelven olvasható könyve? Hasznos lehet-e ez az olvasmány az építészethez elsősorban gyakorlati szempontból közelítő szakemberek számára? A válasz: egyértelműen igen. Hiszen a kínaiak évezredek óta praktikus gondolkodásukról nevezetesek. Sűrűn változó társadalmi és politikai berendezkedésüktől független, messze tekintő sikerük egyik alapja éppen a kifejezetten gyakorlatias taoista életszemlélet.
A szerző a „modernizmus katasztrófájának” nevezett késő újkori történelmi jelenség városainkra és épületeinkre kifejtett hatásait elemezve a megújulás lehetőségeit keresi Tanulni Kínától – A város taója című könyvében. Globálisan is itt az ideje egy új viszony kialakításának a városok és az őket környező vidékek között, melynek során mindkét pólus létének kardinálisan – egy új településföldrajzi egyensúly reményében – át kell alakulnia. Bázel főépítészeként Carl Fingerhuth olyan építészekkel dolgozott együtt, mint Santiago Calatrava, Michael Alder, Roger Diener, Jacques Herzog és Pierre de Meuron, így cselekvési programját a könyvében részletezett konkrét művek is igazolják. Építészként és várostervezőként nem csak Svájcban és a tágabb Európában, de Afrikában és Ázsiában is dolgozott. A nigériai Owerri város új stadionjának tervezésekor szembesült az ősi afrikai tradíció és a leosztott euroatlanti hadiipari és civil építészeti technológiák, sport-, öltözködés-divatok és viselkedéskultúrák „együttélési normáinak” mindennapi csapdáival és szakmai/emberi sikereivel.
A polaritások elveit, a természet és az épített környezet áramló, egymást átjáró változékonyságát nem csak a Bázelt átalakító városrendezési tervek struktúráiban fedezte fel, de a kínai Jünnan tartomány fővárosának Kunmingnak városszerkezeti vizsgálata és újszerű, operatív javaslatai során is hasznosította azt. A tao – létáramlás, folyamatos változás – élményének építészeti és urbanisztikai példáit a természetes és mesterséges fények, a különböző felületi anyagok érintésének, illatainak és az utcák és közterek hanghatásainak komplex felfedezésével kiszélesítve mutatja be. A könyv egyik legizgalmasabb európai példáját – Peter Zumthor-nak Valsban, a tiszta levegőjű alpesi tájban megépített új fürdőjét – szintén ebben a szellemben idézi elénk a szerző. Carl Fingerhuth a térbeli „spiritualitás” megtépázott építészettörténeti rangjának helyreállítását is megkísérelné a körültekintően megválasztott városi és építészeti esettanulmányokkal. Mintha a „teljesség” – túlélési tülekedésünk, mindennapi szakmagyakorlásunk közepette elillanó – élményének gyakorlati rehabilitációja válna újra hitelessé a könyv fotóit, magyarázó ábráit, rajzait és szépen tagolt leírásait szemlélve.
Fingerhuth valójában azokat a modernen túli kiútkereső „hagyományokat” folytatja, melyeket például Robert Venturi ”Összetettség és ellentmondás az építészetben” című könyvében fektetett le. Nem „a” modern építészet tagadásával, sokkal inkább annak történelmi és természeti alapokra helyezett kiterjesztésével, tágasabbá tételével próbál segítséget nyújtani az új évezred globális biológiai, technológiai és társadalmi örvényeiben. Amikor a kőolajon és a szénen alapuló késő újkori civilizáció természeti energiái egyre inkább elapadnak és a bolygó kibillent éghajlata új egyensúlyi helyzetet keres, amihez az embernek és épített környezetének is alkalmazkodnia kell.
Örömmel és nem csekély kíváncsisággal ajánlom Carl Fingerhuth professzor kötetét minden hazai szakember könyvespolcára, (akár a legropogósabb köztes-európai hőtechnikai szabványokat tartalmazó kézikönyvek mellé,) abban a reményben, hogy Magyarországon is mielőbb beszerezhető lesz.
Mújdricza Péter
Nyomtatásban megjelent az ”Alaprajz”-ban