Épülettervek/Tervpályázat

A Paralel Építésziroda Zsámbéki romtemplom tervpályázatra készített kárba veszett terve

2024.01.03. 09:23

Bár a pályamű sajnálatos módon végül nem jutott el a zsűrihez, az Építészfórumon közreadjuk a Paralel Építésziroda tervét is, melyet a vezető tervező, Tóth Márton mutat be. Részlet a projektleírásból: "Pályaművünk egyik alappillére, hogy a romnak kivehetőnek kell lennie a teljes összképből, illetve a meglévő részek történelem által felsebzett felületét azonban nem szabad begyógyítani."

Pályaművünk nem jutott el a zsűri elé. A határidő napján a feltöltés órájában az eTervpálya felületén kapott hibaüzenet „feltöltési hiba“ többszöri frissítés és újratöltés ellenére megmaradt. Az időkapu bezárult és több hónap munkája veszett kárba. Az online hibabejelentés szintén nem üzemelt. A telefonos, majd e-mailes bejelentés után 2 héttel megkapott vizsgálati eredmény szerint az ÁSZF-ben a támogatott böngészők között nem szereplő Safari alkalmazása az eTervpálya felületének nem rendeltetésszerű használatának minősül, így az üzemeltetőnek nem áll módjában segíteni a pályamű célbajuttatásában.

 

Zsámbék: templomrom – ormokon
Műemlékvédelem ? Védőépü̈let ? Szakrális élettér ? Eltűnhet-e egy ikonikus romtemplom néhány év alatt egy felújítás és átépítés következményeként, amit évszázadokon keresztü̈l láttunk lepusztulni, konzerválódni, megerősödni a maga kecses formájában. A valódi kérdés, amire pályaművünkben keressük a választ talán ezen gondolatsorok mentén lett mérlegelve. Jó szándékú építő akarat híján örököltü̈k a mai állapotot vagy a szakmai dogmák miatt szoktuk meg a csontvázszerű épületegyü̈ttes látványát, ami fellegvárként uralja a környéket?
Számos tapasztalt műemléki szakember diskurzusa zajlott le a témában már korábban is, elődeink többször nyúltak hozzá az egyre romló meglévő állapot javítása érdekében. Kivételes módon egy földrengés okozta a vesztét, túlélte a háborúkat és a kövek széthordását is a lakosság által. Így legalább nem kerü̈ltek messze az építőkövek, csak az újabb házak alapjaiban kellene kutatni őket. A maradvány is gyönyörű, ahogy a tájképet kiegészíti. Turisták számára elsőrangú célpont, szerkezeti tisztasága az építészek számára is példát mutat a jelen korban. Egyvalami hagyhat hiányérzetet mindenkiben, de főleg azokban, akik 500 éven keresztü̈l szakrális célokra tudták használni. A premontrei rend szerzetesei a liturgiák mellett a kolostort is aktívan lakták kedves élettérként, amiből alig maradt ránk értelmezhető részlet. Eltelt viszont 260 év ebben a „csipkerózsika-álomban"; több mint 130 éve nem történt jelentős, a tömegét befolyásoló beavatkozás, és lassan 100 éve csodálhatjuk mását az Árpád-házi Szent Margit-templom képében a főváros frekventált pontján. Itt meg is állhatna a történet, és tiszteletben tartva Möller István tudását, illetve az őt felkérő Trefort Ágoston, Rómer Flóris és Henszlmann Imre értékmentő tevékenységét. Gondolkodhatnánk azon, hogyan konzerváljuk tovább a romokat az utókor számára. Természetesen akkor is más lett volna a helyzet, ha anyagiakkal bőségesen megtámogatva a teljesen anyaghű és historizáló szellemű rekonstrukció valósulhatott volna meg a Velencei Charta célkitűzéseit jóval megelőző kiegészítések helyett.

A feladat és a helyzet azonban itt és most ennél komolyabb. A rendházat alapító premontrei rend visszatérése több évszázad után egész más megvilágításba helyezi a rekonstrukció kérdését, mintha az egy „üres helyreállítás“ lenne kényszeredett üzemeltető- és funkciókeresgéléssel. A tény, hogy az alapító rend és az épület is él, önmagában legitimálja a rekonstrukciót és akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy a működtetés (éltetés) a jobb konzerváló hatású, vagy a puszta fizikai védelem.

Műemléki rekonstrukciónál mindig érdekes kérdés, hogy egy több építési periódussal rendelkező építménynek melyik korszakát is kell visszafejteni és megjeleníteni. Minden bizonnyal érdekes kísérlet lenne az 1050-es években épített körtemplom megjelenítése is egyfajta altemplomként vagy ház a házban installációként, ha csupán egy múzeumról vagy történeti bemutatóhelyről lenne szó, ám a Keresztelő Szent János tiszteletére fölszentelt késő román kori bazilika és kolostor önmagában  olyan erős kompozíció, ami átélte a pálosok gótikus átépítését, törökök erődítménnyé alakítását és a földrengés után szü̈kséges állagmegőrző beavatkozásokat is. Ennek a több évszázados folyamatnak az újabb állomásához érkezü̈nk, amikor a teljes rekonstrukció igénye felmerü̈lhetett egy társadalmi és vallási egyeztetés sorozat eredményeként. Ikonikus épülettorzók léteznek a világon a Stonehengehez és Colosseumhoz hasonlóan, amiknek a helyreállítása fel sem merült a modern kor emberében. Nálunk szerencsésebb történelmű országokban viszont nem kérdés a párizsi Notre Dame és a drezdai Frauenkirche teljes kiépítése, rekonstrukciója. Az is tény, hogy minél rövidebb idő telik el a katasztrófa és az újjáépítés között, annál pontosabbak az emlékek és a hiteles, korhű dokumentumok is. Zsámbék és a premontrei rend közös életének esetében minden apró részlet nem azonosítható be, de mondhatjuk, hogy a magyarországi műemlékvédelem és a szerzetesek alapos kutatómunkájának köszönhetően bőséges információhalmaz gyűlt össze. Szü̈letett számos konzerváló és továbbépítő gondolat is korábban neves építészektől, most mégis egy tervpályázat keretében lehet összegezni a felmerü̈lt gondolatokat. Sok a lehetőség még így is, amiket egymás mellé rendezve kell mérlegelni, hogy a végcél érdekében hol lesznek a hangsúlyok, a formai és anyaghasználatbeli újítások.

A zsámbéki templom helyzete nem csak a fent említett legitimálás miatt rendkívüli. Azon kevés romok egyike, amelynél a két, egymáshoz szervesen kapcsolódó épületrész oly módon rongálódott meg, hogy amíg az egyik rész, jelesül a templom összeomlás előtti tömege részletekbe menően, nagy biztonsággal megállapítható, addig a kolostornak csak alaprajzi elrendezése maradt ránk. Tömegének csak egy kis részlete vehető ki, architektúrájának részletei szintén. Valószínűsíthetjük, hogy jelen pályázat gondolata fel sem merült volna, ha a templom architektúrája is ennyire felismerhetetlen lenne. Ez a tény nagyban járult hozzá, hogy pályázatunkban másképpen nyúljunk a két épületrészhez.

A templom esetében tömegrekonstrukciót javasolunk és azokon a helyeken, ahol ez teljes biztonsággal megállapítható, ott a részletek rekonstrukcióját is. A tény, hogy az egykoron alkalmazott mészkövet ma is bányásszák, használják, tehát „élő“ anyag, ugyanolyan legitimálást ad annak, hogy a rekonstrukciót is ebből az anyagból kell elkészíteni. Lényeges azonban, hogy hogyan találkozik ez a régivel. Pályaművünk egyik alappillére, hogy a romnak kivehetőnek kell lennie a teljes összképből, illetve a meglévő részek történelem által felsebzett felületét azonban nem szabad begyógyítani. A nyilvánvaló balesetveszélyes részek javításán túl törekedni kell a jelenlegi állapot megtartására. A kiegészítés mai technológiákkal megmunkált elemei elegendő különbséget fognak adni még hosszú évtizedekig, vagy akár egy évszázadig is, amíg aztán újra összeérnek, mint egy élő organizmus begyógyított sebei. Möller István, Lux Kálmán és Géza, majd Sedlmayer János állagmegóvási munkálatai és kutatásai, valamint a vezetésük alatt épített kiegészítések nélkül a templom bizonyosan nem állna már, ezek jelentőségét elvitatni nem lehet. Azonban ezek a kiegészítések nem minden esetben épültek azonos céllal. Jórészükben közös volt a statikai megtámasztás, az időjárás elleni védelem, de emelett különböző módokon helyeztek el sejtéseket, rekonstrukciókat a templom pontjain, amelyek kivitelezési minősége is nagyban eltérnek egymástól. Olyan is akad, amelyik geometriailag is útját állja a tömeg rekonstrukciónak. Így arra az álláspontra jutottunk, hogy a tégla, műkő, beton kiegészítések helyébe új szerkezeteket építünk, amelyek a fent említett elveink szerint új szerkezetként szerepelnek. Ez alól képez kivételt a déli mellékszentély, Möller István tervei alapján történt visszaépítése, amely szépen mutatja meg, hogy dacára a több mint 100 éves korának, még mindig meg lehet különböztetni a középkori részektől, de az ízesülés folyamata már előrehaladott.

A templom felemás tornyának látványa évszázadok óta a zsámbéki medence emblematikus védjegye, amelyet véleményünk szerint hiba volna feltételezéssel stílben visszaépíteni. Ennek másik elfogadható megoldása egy vállaltan más felfogásban elkészített kiegészítés lenne, amely azonban idegenül hatna az általunk járt úton. A torony felemás mivolta továbbá fontos része a romosan töltött 260 évnek. Ennek szép kiemelése volna, ha az éjszakai megvilágítás az ilyen célra már kifejlesztett ún. „késes“ projektorokkal történne, amely csak a 260 évet átvészelt részeket engedné láttatni az éjszakában, éles árnyékkontúrral sötétben hagyva az új részeket.

Számos kutatás feltételezi, hogy a templom belső falai vakoltak voltak és freskók is díszítették, amelyből egy megmaradt darab a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja. A belső térben, ahogy kint is, fontosnak tartjuk a meglévő faldarabok a maihoz lehető legközelebbi állapotának megőrzését a különböző korok különböző anyagú protéziseinek eltávolítása mellett. Előképünk a jáki templom felújítása volt, így a visszaépített falak falmezői vakolt fehérek, míg a tartószerkezeti elemek, az ablakok béletei nyers kváderkő burkolatot kapnának. Azonban a jáki templom története egész más, mint a zsámbéki templomé. Itt nem lehet anélkül megtenni egy visszaépítést, hogy ne emlékeznénk arról a 260 évről, amíg a templom tető nélkül állt. Ezért a mennyezet boltozatának bordáit kőből építenénk vissza, azonban a boltozati mezők alulról látszó felülete kőszerkezet helyett Barrisol fóliát kapna, amely mögé világítást rejtenénk be. Az így létrejött, a boltozati mezők geometriáját lekövető, tökéletesen homogén módon fénylő mennyezet idézné meg az évszázadokon át itt uralkodó fényviszonyokat, emléket állítva a tető nélkül eltelt időszaknak.
Lekapcsolt állapotban szintén homogén matt fehér boltozati mezők feszülnének a templom beltere fölé. Hogy a rejtett világítás miatt további lámpatestek nem láthatók, csak fokozzák a templombelső középkori mivoltát. Mivel a középkori liturgia miatt sem padok, sem orgona nem volt a templomban, ezeket kortárs módon alkotnánk meg.
A déli kapu egykori meglétét igazolják a feltárt alaptestek, azonban kialakításáról, formájáról csak feltételezések állnak rendelkezésünkre. Miután a templom működése véleményünk szerint nem tesz szü̈kségessé egy itt nyíló kaput, így azt csak az előtte lévő térburkolatban idéznénk vissza.

A kolostornál a helyzet merőben más, mint a templom esetében. Nehéz lenne megállapítani, hogy a földrengés, vagy a már romos templomtól „elforduló“ település építkezései alakították e a terepet úgy, hogy a ránk maradt kolostor alaparajzát követő pontos visszaépítés a templom főbejáratát gyakorlatilag ellehetetlenítené, feltárulkozása megszűnne. Egy sikátorokkal szabdalt olasz kisvárosi szűk terecske jönne létre a szomszédos telkek, a kolostor épülete és a templom főbejárata által határolt területen, ahol ilyen bizonyosan sosem volt.
Ezért a régi romjain épülő új kolostor „bezáró“ részét inkább az ellenkező irányba nyitjuk ki, teret hagyva a templom főbejáratának. A kiforduló szárnyban kapnak helyet a világi funkciók, azaz a látogatóközpont a hozzá tartozó kiegészítő funkciókkal.
A kolostori funkciókat fontosnak tartottuk az eredeti helyükön elhelyezni, így az eredeti beépítést követve a templom sekrestyéjétől kiindulva osztottuk ki 2 szinten, amelynek középpontja a ma is jól felismerhető helyzetű kerengő. Az épület magában foglalja a romokat, azonban itt is azt az alapelvet követjük, mint a templom esetében: ugyanabból az anyagból építjüt tovább egyszerű geometriájú kolostorépületünket és a különböző megmunkálásra bízzuk rá a különböző korok elválasztását.
A régi helyén felépülő új kolostort és a kiforduló látogatóközpontot magában foglaló „Z“ alaprajzú épület ölelésében 2 udvar jön létre. Ez a 2 udvar egymás pandantja: egy világi és egy egyházi tér, amelyeket a kolostor még álló, középkori romja határol el egymástól. A kolostor kerengőjében a meglévő romokra nem ráépítve, hanem azok mentén haladva, az udvarok ugyanolyan raszterre oszthatók és amíg az egyházi udvarban a kerengő fedett és a kolostorkert a szabad ég alatt van, addig a világi udvarban a középső rész fedett és a szélek fedetlenek. Itt egy kilencosztatú tér jön létre, amely egy az egyben beilleszthető a kerengő kolostorkertjébe. Ez a látogatók belépés előtti találkozópontja. A látogató fogadócsarnoka és a kerengő folyosója tehát ugyanabból az alapmodulból épül fel, de kialakítása és rendeltetése pontosan egymás ellentétei és egymást kiegészítik. A modul egy lábakon álló boltozat, amely középkori szerkesztés alapján jön létre, de részleteiben mégis kortárs megoldásokat tartalmaz. Szerkezete kő, de bronzlemez borítása van, amellyel inkább szobor felé toltuk el. A bronzzal a kőburkolatú épületek ölelésében létrejött újjászületést kívánjuk jelképezni.

A létrejött 2 kolostorkert-szerkesztésű udvarhoz a most is meglévő és páratlan adottságú szabadtéri színpadot egy, az előzőekhez hasonló szerkesztéssel kapcsoljuk a rendszerbe, amelynek irányát megfordítjuk és Melocco Mikós Szabadság oszlopát állítjuk be szkénéfalnak. A színpadhoz a legnagyobb forgalmú látogatói útvonal felől egy 4. kolostorkert csatlakozik. Ez utóbbi fogadókert egy gyógynövényes kert, a magasságkülönbségeket lekövető, változó kiemelkedésű magaságyásokkal, közöttük lépcsősorokkal. A 4 kolostorkert így nagy egészben egy 5. hatalmas kolostorkertet ad ki, amely az egész templodombra ráfeszül és térfala maga a templom, illetve a meghosszabbításában létrehozott belső kert a templom oszlopainak ritmusában ültetett jegenyefákkal. Ennek a felnagyított kertnek a közepén a kút helyében van a kolostor szerzetesi bejárata.

A kolostorépület egyházi részének a földszintjén a sekrestye után kapnak helyet a közösségi és kiszolgálóterek. Az emeleten van a klauzúra a szerzetesi dolgozókkal. A meglévő, emeletmagas rom alsó része közönségforgalmi terület, a múzeum emeletén a klauzúra másik szárnya kap helyet. Itt lehet kilépni a kerengő járható, burkolt tetejére, amit a szerzetesek a világi forgalom elől elzártan tudnak használni, egyfajta második kerengőként. Ennek sajátos előképe a Központi Papnevelő Intézet épületében található meg, Budapest V. kerületében, az Egyetem téren.
A templomhoz való csatlakozásnál tartózkodunk attól, hogy a templom majdani tetőzetének egységét megbontsuk, így a sekrestyénél szintén egy kisméretű tetőterasszal csatlakozunk a templom tömegéhez. A tetrőterasz az egyik szerzetesi dolgozóból nyílik.
A „Z“ alaprajzú epület világi részében a nagy belmagasságú fogadótér galériáján kap helyet a büfé, kilátással a templomra, valamint a múzeumpedagógiai szoba. A kőtárban található, nem azonosítható köveket zömmel itt helyezzük el különböző módokon. A falban falfükékbe megvilágítva, lépcsőfordulókban szoborként megvilágítva, befüggesztve, megvilágítva, illetve a múzeumpedagógiai szoba hatalmas térelválasztó falszerű bútorának polcain.

A Kapu
Klösz György fotói az egyetlen olyan forrás, amelyen a templom bármilyen állagmegóvási eljárás előtti állapotát mutatja. Egészen felbecsülhetetlen dokumentum ez, egy több mint száz éves állapot rögzítése. Lux és Möller munkássága csak jóval a fotók elkészülte után indult meg. Ezeken a képeken lehet igazán látni, érzékelni, milyen kritikus állapotban volt a templom és mit is köszönhetünk első megmentőinek. A főbejárat, amely hajdan nyilvánvalóan precízen megfaragott bélletes kapu volt, 1882-ben leginkább egy természet által létrehozott barlang bejáratára hasonlított. Noha a templomnak ez is éppen azon részei közé tartozik, amely korabeli előképek nyomán stílben visszaépíthető, itt meg kell állni egy gondolat erejéig. A kapunak mint motívumnak az építészetben kiemelt szerepe van, a román és gótikus korban épült templomok esetében pedig egyenesen meghatározó szerepük van a templom „programját“ illetően. Emiatt egy feltételezett stílben történő feltételezést mindenféle „megjegyzés“ nélkül egy művészettörténeti könyvként és semmiképp sem az újjászületett zsámbéki templom kapujaként éltünk volna meg. A kapu az egyik kulcsjelenete annak a történetnek, ahol egy középkori templomba, amelyet kőbányaként használtak, amelynek hátat fordítottak, visszaköltözik az élet. Itt ér össze az építészet a szobrászattal és egy gótikus kapuból így lesz szobrászati alkotás, amely emléket állít. Álljon itt Párkányi Raab Péter, Kossuth díjas szobrászművész írása az általa tervezett kapuról:

 

„A kapu
A templombelső felfedezése, megismerése a bejáratnál, a kapunál kezdődik.
Itt lépünk át a profánból a szakrális térbe. Itt indul az út a rejtélyes, monumentális alkotásba, a katedrálisba, a spirituális újjászületéshez.
Építészeti, kultúrtörténeti és spirituális élmény a belépés, így fontos, hogyan haladsz át a katedrális küszöbén.
Az épület felépítésén, díszítésein, szobrain keresztül mutatja be az isteni tökéletességet.
Mit mondhat el egy új kapu egy majdnem ezer éves múltra visszatekintő épületről? Üzenhet a jelen a múltnak, ahogy a múlt erősíti, meghatározza a jelent.
Üzen a kapu, választást kínál a templom védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak ajánlásával, útmutatásával.
Választást kínál a bűnök és a mennyei erények között. A hét főbűn; a Hiúság, az Irigység, a Harag, a Restség, a Fösvénység, a Torkosság, a Bujaság, és a mennyei erények; az Alázat, a Jóakarat, a Szelídség, a jóravaló Buzgóság, az Adakozás, a Mértékletesség és az erkölcsi Tisztaság közt.
Választást kínál a rejtőzködő bűnök kísértése és a fényben büszkén álló dicsőséges erények közt.
Ennek ismeretében járni végig az utat, ismerve az írást, a Könyvet, Keresztelő Szent János ajánlásától Krisztus második eljöveteléig, az ítéletig.
A kapun való áthaladás, a katedrálisba való belépés egy lehetőség az ember égbe való betekintéséhez.
Belépéskor megfogalmazódhat a döntés, a látogató a földön akar-e maradni vagy nekiindul égi útjának?
Párkányi Raab Péter“

 

Tóth Márton
okl. építész
Paralel Építésziroda Kft