A pécsi nagylakótelepek helyzetéről

Pécsen a szocialista lakótelep-építés különböző korszakainak minden eredménye és minden jellemző problémája megtalálható. A közterületek állapota gyorsan romlik, és a lefelé tartó spirált csak komplex rehabilitációval lehetne megfordítani.
Bencze Zoltán írása a pécsi ECHO decemberi számából

Pécs 20. századi történelméből sem maradt ki a városiasodás azon szakasza, amikor a népességnövekedés lakásszükségleteit csak az iparosított technológiával készülő lakótelepek elégíthették ki. Azóta a városok fejlődése egy más korszakba érkezett, és a lakótelep – mint a klasszikus ipari termelést szolgáló urbanizációs hagyaték – nehezen találja helyét az átalakult új környezetben. Az átlagos kelet-európai városlakó pedig többnyire lesújtó véleményt fogalmaz meg a korábban nagy reményekkel épült lakóhelyekről.

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy vajon mi változott meg az elmúlt negyven év során, és melyek azok a megváltozott elvárások, amelyeknek többé nem képes megfelelni a lakótelep. Arról is érdemes lenne beszélni, hogy milyen előzmények következtében jöttek létre a szocialista nagylakótelepek – azaz a történeti városfejlődés mely összefüggései eredményezték megjelenésüket. És talán érdemes arról is szólni, hogy ma milyen feladatokat és problémákat jelenítenek meg a lakótelepek a városgazdálkodás számára. A „lakótelep” története a modernitás nagy elbeszéléseihez kapcsolódik, és mint ilyen, könyvtárakat kitöltő irodalmat hozott létre. Ezúttal ehhez az óriási tárgyalási területhez nem tudunk semmi újat hozzátenni, de szeretnénk néhány urbanizációs jelenségre felhívni az olvasó figyelmét – megmaradva a szakmai ismeretterjesztés publicisztikai formájánál.

Történeti előzmények
A háború utáni Európában a városi népesség harminc év alatt 60 millió fővel gyarapodott. Az újjáépítés időszakában – mind keleten, mind nyugaton – a jóléti állam a telepszerű lakásépítéssel kívánta az égető lakáshiányt megoldani. Ennek megfelelően a korszak városépítészete a háború előtti modernizmus intellektuális hagyatékának számító funkcionalista város elveiben talált magára.¹ Előtérbe kerültek a harmincas évek városépítészeti toposzai, mint a minimál-lakás, a kedvező benapozást szem előtt tartó tájolási szabályok, a megfelelő zöld környezet és a jó levegőt biztosító telepítés elvei; vagy az új városrészek telepszerű kialakítása, avagy a gépkocsi és a gyalogosforgalom kettéválasztásának elve. Eredendően mind-mind az egészséges és jól működő városi környezet víziójából születtek. Hátterükben pedig mindig ott találhatjuk a korai modern építészet már-már doktrína-szerűen megfogalmazott irányelveit, melyek a társadalmi viszonyokat formáló tényezők között a fizikai környezetnek tulajdonítottak elsőbbséget.

A történeti városoktól elkülönülten épült lakótelepeken csak racionális tervezéssel lehetett biztosítani a városrészt ellátó funkciók működését. Így a háború utáni időszak a tudatos várostervezés és a totális tervezhetőségbe vetett hit korszakát hozta el. Mindent tervezni kellett: a hiányzó intézményi és közszolgáltatási rendszert, a közlekedést, a zöldterületek nagyságát. Minden az új és modern elvek alapján alakult. Létrejöttek a minimális ellátásra vonatkozó normák, amelyek fejadagra osztották ki a kereskedelmi, szolgáltatási, oktatatási és egészségügyi szintfelületeket.

Csakúgy, mint Európa más területein, az ötvenes évek elejétől kezdődően Magyarországon is megjelennek a városok szélén, vagy sokszor a városok szanálásra ítélt területein a szalagszerű tömbökből összeálló lakóházak telepei, a lakótelepek. Eközben idehaza a gazdaságossági elvárásokat kielégítő bürokratikus szabályozók egyre szűkebbre szabták az építészeti tervezés mozgásterét. A nagyszabású beavatkozások összetettsége, a tapasztalatok hiánya egyre nagyobb problémákat okozott. A kipróbálatlan, ám nagyszabású társadalmi küldetéssel megfogalmazott építészeti elvek következetes megvalósítása gyakran vallott kudarcot. Úgy tűnt, hogy az utópia maradéktalan megvalósítása túl nagy feladat. A hazai példák azt mutatják, hogy sokszor a forráshiány, vagy a gyors kivitelezési igény miatt már az alapcélokat szolgáló beruházások is csak hiányosan valósulhattak meg. Egyvalami azonban Magyarországon is ugyanúgy zajlott, mint bárhol másutt a világon: Az óriási területen létesített lakóegyüttesek telepei felszámoltak mindent az új városrészekben, amit korábban a történeti városiasság létrehozott. Eltűntek az utcák és megszűntek az utcák által határolt telkek lakótömbjei – és természetesen ezzel együtt átalakultak a nyilvános tereken bonyolódó társas érintkezés feltételei is.

 

 

Pécs szocialista lakótelepei

Pécs-Kelet
A szocialista lakótelep-építés különböző korszakainak minden eredményét megtalálhatjuk Pécsen is. Pécs-Keleten szovjet mintára, pártdirektívákban meghirdetett építészeti elvek alapján épült lakótelep az ötvenes évek elején. A „szocialista realizmus”² korszakának időben és stílusjegyeiben is jól lehatárolható, semmivel össze nem téveszthető jegyeit viseli magán a Meszesen megépült lakótelep. Legfőbb jellegzetessége a funkcionalizmus elutasítása, és a történeti stíluskorokhoz, sokszor a klasszicizmushoz visszanyúló, stilizáló homlokzatképzés. Telepítésében is a hagyományos keretes beépítés történeti formáját idézi. Ennek jó példája a Fekete Gyémánt téri tömb, mely szinte egy eklektikus bérház udvarának képét mutatja. A Corvin utca pedig a 19. század végi nagyváros zártsorú beépítésének hangulatát próbálja megidézni. A Szeptember 6. tér viszont egy mediterrán piazza térképződményét imitálja. Sajnálatos módon a rendszerváltozást követően az ideológiai elvektől terhes, és soha be nem fejezett várostervek súlyos problémák kialakulásának fészkévé váltak ezen a területen.

Uránváros
Sztálin halálát követően a magyar építőiparban lehetőség mutatkozott a modern építészet elveinek rehabilitálására. Az egyre növekvő lakásigény kielégítése érdekében megkezdődött a korszerű ipari technológiával készült lakóépületek kísérleti tervezése és építése. Ennek a korszaknak a terméke a pécsi Uránváros lakótelepe.

Uránvárosban fel sem merül az, ami máshol bántó módon jelenik meg: az épületek nem kívánnak sem utcákat, sem tereket létrehozni. A zöld telkeken úszó épületek beépítése olyan parkok és zöldfelületek rendszerét szervezi egységbe, amelyen szinte gyalogosan bejárható az egész lakótelep.³ Mindeközben kielégítő a kikapcsolódásra alkalmas sétáló-, játszó- vagy sportolási felületek kialakítása is.

 

 

Az eredeti tervek szerint az Ybl Miklós utca és az Esztergár Lajos út közös súlypontjában jöhetett volna létre a terület centruma, amely szinte egy hagyományos városközpont szerepét helyezte volna el a lakótelepen. Az eredeti tervek szerint a városrész rendelkezett volna minden alapfokú szolgáltatással – az orvosi ellátástól a színházon keresztül az iskolákig. A nagyszabású tervek valóra váltásának sajnos nem kedveztek a kor történelmi körülményei. Uránvárost is utolérte a magyar lakótelepek tipikus végzete, a „kapacitáshiány” miatt elmaradtak a kiegészítő beruházások. Az alapellátáshoz tartozó áruház csak 1969-re készült el. De soha nem valósult meg a mozi, a kulturális központ, az uszoda vagy a vásárcsarnok terve sem. Csak egyetlen egység épült meg a szolgáltatóházak közül is, melyeket az Esztergár Lajos út mellett sorakozó hétemeletesek között terveztek. Ha elkészülnek, a városrész főutcája jöhetett volna létre az Esztergár Lajos utcában. Végül a városrész centruma sem alakult ki. Ugyanis az Ybl Miklós út végződésénél, a mai park helyén tervezett épületek nem készültek el, ezért térfalak hiányában ma inkább csak egy forgalmi kereszteződés és egy park található a tervezett városi „agóra” helyén. Így az eredeti elképzelésnek megfelelő autonóm városrész ideája nem válhatott valósággá.

Minden fogyatékossága ellenére a többnyire 3-4 szintes beépítésekkel kialakított zöldfelületek rendszere egy élhető és szerethető léptékű térrendszert valósított meg. Ehhez jó színvonalú építészet társult, amely időnként kimagasló teljesítményekkel gazdagította a környezetét. Feltétlen kiemelendő ezek közül az Esztergár Lajos út mellett sorakozó hétemeletesek tégla és kőburkolatos épületeinek együttese. Szinte még ma is megállná a helyét valamely európai lakásépítési program keretében. A legnagyobb építészeti értékkel bíró épület az Olimpia üzletház volt, amely az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonját kiszolgáló étterem tervei alapján épült meg Uránvárosban. A terveket Gádoros Lajos készítette. Az Olimpia étterem a városrész emblematikus helyszíneként vált híressé országszerte. Talán az egyik legjobb példája annak, ahogyan a megfelelő építészeti minőséggel párosuló megfelelő funkció erős karaktert biztosít egy-egy lakóterületnek. Mindezekkel együtt Uránváros lakótelepe kiemelkedik a kor, sőt a rákövetkező korok lakótelepei közül. A későbbi idők lakótelepei Pécsen már egészen más tervezési elvek alapján készültek, és sajnos többé már megközelíteni sem tudták a csak csonkán megvalósított Uránváros minőségét.

 

 

Megyer-Kertváros
Az ötvenes évek lakótelepeit még az alacsonyabb 4-5 szintes beépítés jellemzi, de az évtized közepétől kezdve a tervezésben megkezdődik a hatékonyabb építési módok kutatása. A hatvanas évektől jelentkező lakásigények előirányzott tervszámait már csak az iparosított technológiák, a paneles építési mód sematikus alkalmazásával képesek a szocialista országok kielégíteni. Megjelennek az intenzívebb 8-10 szintes beépítések. Egyre-másra a normatív előírások, és a sematikus típustervek adaptálására szorítkozik a lakótelepek építészeti tervezése. Ennek eredményeit találhatjuk a pécsi Kertváros óriásira növesztett zöldterületein elszórtan álló pont- vagy szalagházak telepítési képletében. A kialakult közterületi rendszer egyes elemei olyan nagy léptékűek, hogy szinte képtelenség valamilyen funkcióval meghatározni a karakterüket. A nagy méretek folytán lehetetlen saját territóriumként átlátni a városrész szerkezetét. A toronyházak méretéhez igazított hatalmas zöldfelületek már léptékük miatt is alkalmatlanok arra, hogy összetartozó, integrált területté szervezzék a telep területét. A kertvárosi lakótelepen elképzelhetetlenül távolinak tűnik az a belakható otthonossággal szervezett zöldterületi rendszer, amelyet még természetes élményként tapasztalhatunk Uránvárosban.

A pécsi lakótelepek problémái
A tömeges lakótelepépítés megindulásával szinte egy időben megjelentek a lakóformát kísérő szociális anomáliák is. Míg ezen gondok okát csak bonyolult magyarázatok képesek megvilágítani, a problémák forrását keresve mindig visszajutunk az eredeti elképzelések utópisztikus kiindulási elveihez. Mind Uránváros, mind Kertváros egyik legnagyobb problémája ma is az úgynevezett „monofunkcionalitás”, amely nagyjából annyit jelent, hogy a város egyéb területeitől lehatároltan álló városrészekben a lakásfunkciót leszámítva szinte minden egyéb funkció hiányzik. Uránvárosban például a sportcsarnokon, az egyetemi rektorátuson, valamint az egyetemi kollégiumon kívül alig találunk valamilyen városi hatáskörű funkciót. Meszes településrész is hasonló gondokkal küzd. A városrész lakói kevés időtöltési lehetőséget találnak közvetlen lakókörnyezetükben. Más szempontból pedig a városrész megújításában, fizikai fenntartásában szerepet vállaló gazdasági vállalkozások is kevésbé találják meg helyüket a területen. Mindez kihatással van a fizikai környezet minőségére és annak fenntartására. Az ilyen területeken alacsonyabb a lakbér vagy az ingatlan ára, a tehetősebbek kisebb hajlandósággal költöznek a környékre, ezért a jobb szolgáltatást nyújtó vállalkozások is hiányoznak. A közterület állapota gyorsabban romlik, és így használata folyamatosan csökken. És mindez így mehet tovább egy folyamatosan lefelé húzó spirál mentén.

A fent leírt folyamat mindhárom nagy pécsi lakótelep esetén megfigyelhető, de talán a keleti városrész mutatja a legszembetűnőbb jeleket. Meszesen a rendszerváltás után, a terület társasházas övezeteiben a lakosság szociális összetétele átalakult, és az ingatlanárak alacsony szinten maradtak, majd pedig megjelentek a szegregációs folyamatok jelei. A folyamat azóta is tart. A foglalkoztatás, a lakossági mobilitás, vagy a fizetőképes kereslet egyaránt alacsony. Helyben kevés a művelődési és rekreációs lehetőség, a társas érintkezés helyszínei leromlottak, és a környezet alakításában a helyi lakosság részvétele alacsony. A közterületek színvonala leépült. Nem kétséges, hogy ezen a területen lakni és élni sok szempontból hátrányt jelent.

A problémák egy részének hátterében itt is az ötvenes években készült lakótelepek urba-nisztikai hiányosságai állnak. A meszesi lakótelepek esetében szinte csak formális kezdeményezésekben merült ki a szociális érintkezést és a szolgáltatásokat kielégíteni képes városközpontok kialakítása. A hiányosságok azóta sem javultak, sőt a későbbi beépítések csak rosszabb helyzetet eredményeztek.

A rehabilitációs elvek az európai gyakorlatban
A tömeges lakásépítési programok Európában néhány évtizeddel korábban kezdődtek. Ennek megfelelően a problémák is korábban jelentkeztek, és jellegüket tekintve kissé más lefolyásúak, mint idehaza.⁴ Európában a hetvenes évek óta folyó rehabilitációs munkák nyomán bebizonyosodott, hogy csak a komplex módon előkészített, összetett és többsíkú megoldások hoznak jó eredményt. De a siker még ilyen esetekben is nehezen prognosztizálható. A leghatékonyabb beavatkozások mindig túlmutatnak a közterületek fizikai megújításán, és soha nem hagyhatják érintetlenül az épületeket és a lakásállományt.

Az alkalmazásra kerülő eszközök sokrétűek és igen különbözők, és a zöldfelület- felújítástól egészen a részleges vagy teljes bontásáig terjedhetnek. Így például a lakásállomány minőségi fejlesztése jelenthet belső korszerűsítést, homlokzat-átalakítást, ráépítést vagy hozzáépítést. De szóba jöhet balkonok és zárterkélyek kialakítása vagy a bejárati előterek bővítése is. Indokolt esetben a lakótelepek besűrítésére is sor kerülhet ráépítés, vagy épülettoldás keretében. Esetenként a beépítetlen területek további beépítése is indokolt lehet. Az alkalmazott eszközök mögött a nyolcvanas évek európai programjai során létrejött egy nemzetközileg elfogadott rehabilitációs elvcsomag, amely rögzítette a legfontosabb célokat. Ezek elsősorban a különböző társadalmi rétegek vegyítését célozták, szorgalmazták a lakásösszetétel javítását, és javítani igyekeztek a közterületek használati minőségén is.

A fentiek alapján talán már könnyen elképzelhető, hogy a rehabilitációs beavatkozások eszközei csak összetett finanszírozási és támogatási rendszer esetén alkalmazhatók, amely már a tervezés időszakában komplex és sokszereplős munkát igényel. Több érintett fél közös gondolkodására van szükség, és csak a különböző hatóságok, az építészek, valamint az önkormányzat szoros együttműködésével lehet eredményes.

 

Rehabilitációs próbálkozások Pécsett
Mivel ma már nem állnak rendelkezésre korlátlan központi források, a lakótelepek rehabilitációja bonyolult és összetett együttműködés keretei közt képes csak sikeresen megvalósulni. A stratégiai cél a városi minőség fejlesztése. A lakótelepek tekintetében ez röviden annyit jelent, hogy az a telep lesz vonzó – és így az ingatlanpiacon magasabb árfekvésű terület –, ahol jó a levegő, tiszta a környezet, rendezett a köztér, széles skálán mozog a lakáskínálat, és esetleg könnyen elérhető a város többi területe is. Az előzőkön túl a lakótelep városi környezete abban az esetben tud komoly előnyökre szert tenni, ha jók az ellátási-szolgáltatási körülmények is: a városrészen belül elérhetők a kultúra és az egészségügy intézményei, vagy lehetőség mutatkozik a kikapcsolódásra, a sportolásra; vagy abban az esetben, amikor mind az önszerveződő, mind a városi rendezvények megjelennek a területen; amikor a lakók a környéken megtalálják kedvenc pékségüket, kávézójukat, húsboltjukat. Ha ezek a körülmények hiányoznak, újratermelésüket csak bonyolult egyensúlyi állapot biztosíthatja. Ha pedig az egyensúly magától nem jön létre – például a piaci erőviszonyok hatására – akkor be kell avatkozni.⁵ A lakótelepek szociális problémáik okán társadalmi szintű gondokat jelenítenek meg, miközben a piaci tényezők motiválása éppen itt a legnehezebb feladat. Ezért kedvező eredmény szinte csak célzott támogatási alapok segítségével érhető el, amelyek jelenleg csak korlátozott mértékben hozzáférhetők ma Magyarországon. A szűkös lehetőségek között az egyik legelső és legkönnyebben bevethető eszköz a közterek minőségi állapotának javítása. Ilyen esetekben a lakótelepek parkjait, tereit és utcáit újítják fel.

Habár panelszigetelési program zajlik ma is Pécsen, úgy tűnik, a lakótelepek rehabilitációja egyelőre nem tartozik a legsürgetőbb feladatok közé. A tervek szerint, a jövő évtől kezdődően esély mutatkozik Meszes és Vasas városrész komplex szemléletű „szociális rehabilitációjának” végrehajtására – amennyiben sikerül az előirányzott ROP-pályázat (Regionális Operatív Program) támogatását elnyerni. Ennek érdekében Pécs önkormányzata létrehozott egy konzorciumot, amely több szakmai szereplő bevonásával, urbanisztikai és szociális szempontok figyelembevételével elkészített egy komplex városrész rehabilitációs tervet. Ehhez hasonló feladat elvégzésére eddig nem találhattunk példát a régióban. Azonban a 1,5 milliárd forintos költségvetéshez képest óriásira növesztett beavatkozási terület egyelőre kérdésessé teszi a program sikerét.

Pécsett az EKF program (Európai Kulturális Főváros 2010) kulcsprojektjei között is szerepel a „közterek és parkok revitalizációs programja”, amely igen kis mértékben, de érint lakótelepi környezetet is. Ezen munkálatok során a lakótelepek sokszorosan rétegzett problémáinak komplex megoldására nem kerülhet sor, de néhány apró beavatkozás ráirányíthatja a figyelmet az elhanyagolt városrészek egyre súlyosbodó problémáira. Az EKF keretei között eddig három pályázatot bonyolítottak le a három nagy lakótelep közterületein. A kiírt pályázatok többnyire egy szűken lehatárolt gócpont köztereinek állapotát kívánják javítani.

A legjellegzetesebb beavatkozások a lakótelepek sokszor túlméretezett, szétfolyó és rosszul rendezett területeinek újrarendezésére tesznek kísérletet. Ilyen esetekben olyan köztéri tevékenységek kialakítását javasolják a tervezők, amelyek idáig hiányoztak, és nagy eséllyel képesek versenyhelyzetbe hozni a közterületet más szabadidő eltöltésére alkalmas nyilvános helyekkel szemben. Ezért elsősorban szabadidős parkok, vagy a lakótelepek térjellegű területeinek kialakítására látunk leginkább javaslatokat a munkákban.

Így Uránváros esetében a 40 évvel korábban félbemaradt városcentrum szerepének pótlására tesz javaslatot az építészeti pályázat anyaga. A központi parkba új funkciókat telepít, és javasolja az Ércbányász tér újrarendezését. Az Ybl Miklós út városi karakterét pedig igyekszik megerősíteni. Ennek kapcsán erősödik a gyalogos használat, és több lehetőség nyílik majd a szolgáltatások megtelepedésére.
Az úgynevezett Pécs-Kelet városrész megújítási programja keretében a Fekete Gyémánt tér és a Szondi György sétány újul meg. Itt szintén olyan közösségi térhasználati lehetőségek kialakítására kerülhet sor, melyek jelenleg égető hiányt okoznak a területen. Például megújulnak a játszóterek, sportpálya és kispiac épül, valamint egy kisebb szabadtéri rendezvények lebonyolítására alkalmas hely jön létre. Itt az egyik legfontosabb feladat olyan központi helyek kialakítása lenne, ahol a helyhez kötődő tevékenységek és a szolgáltatások megtelepedhetnek. Városszerkezeti okokból ezen hiányok pótlása talán itt a legnehezebb, miközben a szociális problémák is itt a legsúlyosabbak, és talán itt lesz a legnehezebb a településrész gazdasági alapjainak megerősítése is.

Bencze Zoltán írása megjelent a pécsi ECHO decemberi számában

---

¹ Ezek az urbanisztikai elméletek, a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusain (CIAM) formálódtak ki a háború előtti években. Ez a fajta urbanisztikai gondolkodás úgy vélte, a történelmi város képtelen az ipari termelés igényelte infrastrukturális fejlesztéseket befogadni. A probléma megoldására született meg a funkcionális zónák kialakításának utópisztikus elve, ahol a lakás, a pihenés és a munka különböző szétválasztott területeken kerül kialakításra az új városokban, és mindezeket a közlekedés szervezi egy működő egységgé.

² Az ún. szocialista realizmus a sztálini időkhöz kötődik. Moszkvából örökölt ideológiák céljai szerint a modernizmus sematikusságával szemben valamilyen erősebb karakter kifejezésére törekedett az építészetben. A korszak hozzávetőleg 1949-től 1955-ig tartott. Az építészek 1954 után visszatérhettek a tervezés funkcionalista elveihez. A szocialista realizmus építészete semmiképpen nem téveszthető össze a későbbi korok iparosított technológiával készülő, például a nagypaneles épületekkel, amelyek a 1960-as évektől kezdve terjedt el.

³ Az Uránváros terveiben még jellegzetesen megmutatkoznak azok az erények, amelyek a szolgáltatási, a gyalogosközlekedési, vagy az intézményrendszer területi elosztásának jól átgondolt rendszerével egy élhető városrésszé tehették a lakótelepet. A szolgáltatások rendszerének szervezése követi a szomszédsági egység elvét – ami annyit jelent itt, hogy minden szolgáltatás 500 m-es sétával elérhető.

⁴ Úgy tűnik, hogy a később érvényesülő piaci viszonyok és a tulajdonosi összetétel különbözőségei miatt a szociális céllal épített európai lakótelepek súlyos problémái várhatóan később fognak a volt szocialista blokk országaiban megjelenni.

⁵ A problémát csak egy összetett városfejlesztési folyamat részeként lehetséges kezelni. Többek között például, ki kell dolgozni a városrész-megújításának gazdasági alapjait. Mert ez ma már nem az állami központi tervek függvénye, hanem a gazdasági folyamatok sajátosságaitól függ. Gazdaságélénkítő tervek nélkül városrész-rehabilitációhoz hozzákezdeni szinte teljesen reménytelen vállalkozás.