„A politikai és pénzhatalom kiszolgálói vagyunk”

Smiló Dávid az a fiatal építész, aki még szociálisan érzékeny. Aki meri kritizálni a Műegyetemet, az ott folyó elitista, ámde hiányos, mainstream oktatást. Aki mer másként gondolkodni építészetről, meri professzorai munkáit kritizálni. Aki úgy gondolja, az építészet körüli kulturális tevékenységet is piaci alapokra kell helyezni. Láng Judit portréja. 

Zöldellő fák közt üldögéltem április elején, a Madách téren egy szép délután Smiló Dávid építészre várva, miközben többen gördeszkáztak körülöttem sortban, pólóban, kigombolt ingük lebegett, ahogy suhantak a Gozsdu udvar felé a langymeleg tavaszban. Mikor Dávid megérkezett, azt hittem, egyikük tévedt oda és csak néztem, mit akar. Szólít a nevemen, kacagunk, majd a beszélgetésünk során kiderül: a feleségén és a két éves kislányán kívül szereti még az építészetet, a városi terek alternatív használatát, a gördeszkázást, a techno zenét és az irodalmat. Több kulturális portál publikálta már a költeményeit. Dávid szociálisan érzékeny: figyeli a társadalmi folyamatokat és a munkáiban emberközpontúan reagál rájuk. Ő A Paradigma Ariadné Építészeti Stúdió egyik alapítója.

A Műegyetem Építészkarát nagyon utálta. "Pezsgő légkört vártam, azt gondoltam, egyetemi polgárnak lenni státuszt jelent, hogy onnan már beleszólhatok a szakmába és része lehetek a diskurzusoknak, viszont érzéketlenül folyt a képzés" — mondja Dávid, s hát hiába alapos és tudományos az oktatás, ha a tanulás nem a tanárral való közös együttműködésről szól, csak tekintélyelvű elvárásokról, amelyeknek meg kellene felelni.

Például azt sem tudják, mi a marxizmus, vagy mit gondolt Foucault test és állam kapcsolatáról, pedig fontos lenne ezeket a filozófiai irányzatokat megismerni, hogy tudják, miért és hogyan kellene hozzáállni bérlakásépítéshez, közösségi terek létrehozásához. A hallgatók embereknek fognak épületeket és tárgyakat tervezni, de az oktatás hiányossága miatt nincs hozzá eszközük. Hogyan tudjanak a napjainkban egyre nagyobb igénnyel megjelenő szociális kérdésekkel bármit is kezdeni? Ugyan van városszociológia tantárgy a Műegyetemen, de ez egy féléves kurzus, ami nagyon kevés a valódi rálátáshoz, ezen kívül pedig hideg, technokrata szemlélet uralkodik a karon.

Nagyarcú emberek kerülnek ki onnan úgy, hogy nincs meg a kellő műveltségük, hiszen nem elvárás a karon, hogy olvassanak. Amikor a tanár fölvetette az előadáson Robert Venturi „Összetettség és ellentmondás az építészetben” című művét, Dávid lelkesen vette kezébe a könyvet, de senkivel nem tudta megvitatni a témát, mert egyedül ő olvasta el.

Az építészirodák főmegrendelői a változó kormányok, amelyeket más-más politikai irányzat jellemez és a hozzájuk kapcsolódó bankok és beruházók finanszírozzák a nagyobb tendereket. Az építész — akárhonnan is fúj a szél — ennek alá van rendelve: fontos, hogy ezt tudja a hallgató. Erre a kivitelezéshez társuló alapvető sajátosságra fel kellene készíteni a végzősöket. Az oktatásból hiányzik a szakmai tudatosság kialakítása, hogy ez együtt járhasson egy felelős hozzáállással is.  

Dávid az építészkaron blogot írt „Forrás: Budapest” címmel. Ez a portál volt az első magyar építészhallgató blog. Naplóban írta meg építésszé válásának folyamatát. Sajnos freeblog motorral működött, már nem létezik többé.

A blogolás kapcsán jelentek meg írásai a magyar építészeti sajtóban is. Másodévesként már publikált a hg.hu-n, az Építészfórumon és az Atrium magazinban is. Nyolc éven keresztül folyamatosan írt és állítja: bátorság volt, hogy fiatal hallgatóként a tanárai épületeit kritizálhatta. Dávid szerint a magyar építészeti írás és kritika keretei korlátozottak: ez pedig a szakma súlyos kapacitásbeli hiányosságaira mutat.

Ennek ellenére végigpublikálta egyetemi éveit és idővel más orgánumokat is kipróbált. Kelecsényi Kristóffal és Zsámboki Miklóssal létrehozta a HetiBeton építészeti műsort a Tilos rádióban, majd az Építész Szakkollégiumban Csóka Attilával „Építészet-kritika-írás” címmel beszélgetés-sorozatba kezdtek, hogy feltárják a rendszerváltás utáni magyar építészeti írás történetét tíz interjún keresztül. Ebből aztán kötet is született.

A műegyetemi oktatás anomáliáinak felismerése trauma volt számára, ezért első körben az Építész Szakkollégium tagja lett, amely szellemi menedéket jelentett neki, majd egyetemet váltott és ötödévesen átment a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetébe, ahol U. Nagy Gábor már kellően felvilágosultan állt az építészoktatáshoz.

BA szakdolgozatában Janáky István és Makovecz Imre munkásságát elemezte. A két alkotó szembenállása és építészeti gondolatai mindig is érdekelték. MA dolgozata pedig a lakhatási kérdéssel foglalkozott, és azzal, miként jelenik meg az állam ezen a területen a huszadik században.

Nem volt építész a családban, meséli Dávid, apukája vásárépítéssel foglalkozott, nagypapája pedig bányamérnök volt a Bakony környéki Veszprémi Bányatrösztnél. Úgyhogy semmilyen generációs hagyaték nincs benne azzal kapcsolatban, milyen legyen az építészet idehaza. Szerencsére, mondja. 

Édesanyja végzett dekoratőr és lakberendező, most már egy ideje tulajdonosként főszerkesztő egy magazinnál, amely innovációval, tudománnyal és zöldgazdasággal foglalkozik. Tudományos akadémiák kutatóintézetei és a hazai innováció szereplői kapják a kiadványokat.

Édesapja különös figura — konstruktőrnek szokta őt nevezni —, aki fiatalon a Műegyetemen kezdett, abbahagyta, majd a Balázs Béla stúdióban egy animációs film készítésébe vágott, de azt sem fejezte be. Aztán különböző művészkörökben mozgott, és pár év múlva a műanyag kirakati bábuk gyártásáról evezett át belsőépítészetre. Most vegyesen készít tájépítész jelegű installációkat és vásári könnyűszerkezetes épületeket. Édesapja is tervező típusú alkotó inkább, mint művész — jellemzi őt Dávid, magára isutalva.

Az általános iskolában hétköznapi kreativitás volt benne, de még nem volt világos, mi szeretne lenni. Ez a gimnázium második felében alakult ki, szerinte főleg apai ráhatásra, és azért is, mert édesanyjának rengeteg dizájn, bútor- és építészeti könyve volt odahaza. Ezeket lapozgatva jött rá, hogy szívesen lenne formatervező, vagy építész, alternatívaként pedig író.

Vincellér Katalin, aki a Veres Pálné gimnáziumban volt a magyar tanára, segítette a tehetséges gyereket: így indult meg Dávidban a próza és versírás lavinaként mint önkifejezés. Akkoriban a formatervezés és az építészet versenyzett benne az írói vénával. Tizenhat évesen ott volt Sárváron a diákírók és diákköltők találkozóján, aztán a Műút irodalmi portál publikálta három versét, az akkori főszerkesztő, Kabai Lóránt nyitott volt a kezdő fiatalokra.

Dávidnak a gimnázium alatt Aleksic Andrej barátjával az lett a szokása, hogy kezükben egy-egy doboz sörrel bejárták keresztül-kasul Budapestet, aminek a vége rendszerint az lett, hogy beszöktek üresen álló épületekbe, vagy felültek hidak pilléreire és ott filozofáltak. Ezek a beszélgetős csavargások ismertették meg vele a fővárost részleteiben is: a vágy, hogy mindenhova be- és felmásszanak, Budapest épületeinek szeretetét hozta magával. Apjától és anyjától az építészeti és design szemléletmódot kapta, később pedig a séták során szerzett tapasztalatai építészeti tervezőként váltak fontossá.  

A Műegyetem Építészkarán az elit gyerekei tanulnak, akik nem mérik fel státuszuk felelősségét. Az építészek jelentős része nincs tisztában a társadalmi rétegződésekkel és ezek külvilág felé megnyilvánuló stílusjegyeivel. Nyilván látják, hogy van mélyszegénység, de nem tudnak rá reflektálni, azért sem, mert nincsenek politikai döntéshozó státuszban, vagy pedig családi házakat építenek civileknek, de ez merőben más gazdasági szemléletet kíván meg az adott építészirodától.

Három éve az Építész Szakkollégiumi társaival, Molnár Szabolccsal és Csóka Attilával megalapították a Paradigma Ariadné Építészeti Stúdiót, ahol a tudásukat kamatoztathatják. A stúdió széles látókörű praxist vezet, melynek egyik célja, hogy ne csak háztervezésekben merüljön ki a szakma, hiszen az építészeti tudás több mindenre is jó.

A mai építészek nemzetközi porondon is sokféle tevékenységet folytatnak: tanulmányokat írnak, kulturális tevékenységet végeznek, konferenciát szerveznek, de ezeket nem piaci körülmények között teszik. Dávidék pedig azt gondolják, igenis piaci keretek között kell az építészettel és a kapcsolódó kultúrával foglalkozni.  

Ars poetikájuk, hogy az építész nem csak házakat tud megálmodni és rajzolni: fontos az eszme, a "Terv” is mint kiáltvány. Reflektálnak a társadalmi folyamatokra, ezért van a projektjükben szakmai konferencia, városfejlesztés és kultúraszervezés mindamellett, hogy terveznek házakat és installációkat is.

Fiatal építész még nem könnyen nyerhet el nagy tendereket, ezért megpróbál egyéb munkákból túlélni, hogy kábé tíz év alatt összejöjjön annyi tapasztalata és kapcsolati tőkéje, hogy nagy házak tervezésével is megbízzák őket. Idő és tapasztalat. 

Dávid nem szereti azokat a középületeket, amelyek földszintjei nem nyitottak a széles közönség számára és nem akadálymentesítettek. Ez vonatkozik kávézóra, közösségi térre, lakótelepekre egyaránt.

Egy szociális bérlakásépítés projekt javíthatna az ország és a főváros bizonyos területein jelentkező gettósodáson — mondja. A bérlakásokban még nem mélyszegény, de afelé tartó több generációs családok élnek, és ha nem tudják fizetni két hónap után a bérleti díjat, fontos lenne, hogy valaki megkérdezze tőlük: miért kerültek ilyen helyzetbe. Hogyan tudnak nekik segíteni? A fő probléma a lakáshiányon túl, hogy szükség lenne egy hatékonyabb szociális rendszerre, amely kezelné és menedzselné, hogy a leszakadó rétegek visszataláljanak a társadalomba. Ehhez pénz, ahhoz pedig kormányzati akarat kell.

A lakásprobléma csak fokozódni fog, mondja Dávid, mert a világtendenciák Magyarországra is igazak: egyre többen költöznek a városokba. Majdnem akkora lakáshiány lesz globálisan, mint amilyennel a II. világháború után nézett szembe Európa. Millióknak kell majd tudni lakhatást biztosítani.

Dávid szociálisan érzékeny, de nem nagyon tud mit tenni a szegényekért azon kívül, hogy terjeszti a segítő eszmét, ahol csak tudja, annak ellenére, hogy „igazából egy felső-középosztálybeli ficsúr, mint mindenki más, ebben a szakmában” — mondja magáról némi ellentmondással.

„Kivételezett vagyok a társadalomban, mert sohasem nélkülöztem”— magyarázza, miért érzékeny szociálisan. Azért érintődött meg, mert a családjában két politikai kurzus találkozik. Anyai ágon jobb oldali, polgári, a nemesi gyökereire nagyon büszke vonal, a bányászmérnök nagypapa, tanárnő nagymama és az édesanyja. A másik oldal az apai nagyapja, Smiló, aki ruszin származású, és etnikai közösségében nagy szegénységben nőtt fel. Elmesélt neki egy népi közmondást: „a ruszinoknak mindig rossz volt, de a magyarok alatt volt a legrosszabb.” 

Azt szokták mondani, hogy a rendszerváltás mellékterméke a hajléktalanság és a mélyszegénység, de Dávid sokszor azt gondolja, ő a melléktermék, mert amit a dicsőséges kapitalizmus hozott, attól rengeteg ember szenved. Napjainkra a társadalmi mobilitás lehetetlen, nem tud feljebb kerülni az, aki az alsóbb osztályokba született.

Dávid szerint ő a rendszerhiba, nem pedig a hajléktalanok: nem működik jól a társadalom, ha ő gondtalanul élhet, miközben tömegek a munkájukat veszítve, fizetésképtelenség miatt kerülnek családostól utcára.

Láng Judit