"a specializált oktatásnak nincs alternatívája"

Interjú Cságoly Ferenccel a BME-n folyó építészképzésről.

Tanár úr egy éve vezeti a Középülettervezési Tanszéket. Milyen elképzelésekkel látott munkához, és ezek közül mennyit sikerült megvalósítania?

Ahhoz, hogy az embernek elképzelései legyenek, először belső tapasztalatokat kell gyűjtögetni. Én úgy gondoltam, hogy egy-két évig figyelek és tanulok. Most még benne vagyok a tanulóidőben, de nyilván látok már egy-két dolgot. Szeretném, hogyha a céljaim egy kicsit bővebbek lehetnének, túlmutatnának a tanszéki ügyeken, hogy lehetőleg az egész kari oktatással összefüggjenek. Nagyon sok javítható dolgot látok az építészoktatásban.

Belátható, hogy akár a kreditrendszer életbe lépése, akár a hallgatói létszám háromszorosára növekedése önállóan elegendő lett volna egy átfogó oktatási reform létrejöttéhez, a kettő együtt meg pláne. Ez a két dolog együttesen bőven indokolhatna egy olyan váltást, ami struktúrájában is jelzi ezt a két lényeges változást.

Sok minden felmerült az esetleges oktatási reformmal kapcsolatban: hat éves képzés, kötelező praxis félév, kétlépcsős oktatási rendszer bevezetése. Ami most aktuális, az a modulképzés. Erről a tanár úrnak mi a véleménye?

Amennyire rálátásom nyílik, nagyon sok nem szerencsés pontot látok benne. Két különböző dolog, a graduális és a posztgraduális képzési formák keverednek a modulképzésben, amit nem tartok jónak. Úgy gondolom, hogy az elitképzésnek a posztgraduális szint megfelelő, ami jelen pillanatban a Mesteriskola, Vándoriskola, DLA képzés, és remélhetőleg lesznek egyéb formái is. A mostani helyzetben a modul azért is szerencsétlen dolog, mert a normális, határozottan kontúrozott szakirányosodást gátolja.

A modulképzés most műteremképzéssel párosul?

Maga a műteremképzés nagyon jó. Gyakorlatilag minden építész hallgatónak műtermi keretek között kellene építészetet tanulni, mert hagyományosan ez az építészetoktatás legjobb formája, ennél jobbat még nem találtak ki. Gyakorlatilag műterem az, ami rá vár, amikor végez. Ezt a helyzetet kellene megpróbálni szimulálni már itt, az egyetemen. Nekünk annak idején volt műtermünk, azt hiszem, hogy negyedévtől fölfele. Úgy emlékszem, hogy tankörtársaim, évfolyamtársaim is mindannyian nagyon élveztük.

A műteremképzésnek az is lényege, hogy a hallgatók hosszú ideig, több féléven át együtt dolgozzanak, hogy kialakuljon egy inspiráló belső közeg, légkör. Úgy lenne értelme a műtermeknek, ha azok egy-egy személyiség köré szerveződnének. Tehát nem csak úgy l'art pour l'art létrejön egy műterem, mert az önmagában csak egy hely. Ennél lényegesebb a szellemi közösség, melynek magja, meghatározója a mester, a vezető oktató. A műterem tehát elsősorban szellemi közösség, és csak másodsorban egy hely. Sok műterem kellene, sokféle értékes szellemi csomósodás, választási lehetőség, mindez átjárható formában.

Említette, hogy a hallgatói létszám többszörösére növekedett. A mennyiségi képzés mennyire megy a minőség rovására?

Nincs rálátásom az egész karra. Amikor mi harmadévesek voltunk, a középülettervezés tárgyból 5 tankör volt húsz-húsz fővel, és minden tankörre jutott 3 korrektor, azaz durván 6-7 ember jutott egy korrektorra. Most 10 tankör van 24-27 fővel, és mindegyikben van legalább négy korrektor, tehát a korrektor-hallgató arány körülbelül azonos. Ha csak ezt veszem alapul, akkor a minőség nem csökkenhet, de nyilván vannak más összetevői is. Ugyanez a helyzet a komplexnél, meg a diplománál is, sokkal több külsős oktató kapcsolódik be a munkába, mint korábban. Az a szerencse, hogy az építészek nagy része megszállott és önfeláldozó, és az elképesztően méltánytalan vállalási feltételek ellenére is itt vannak, oktatnak, csinálják és szeretik.

Sokszor felmerült a kérdés, hogy a jelenlegi átfogó jellegű helyett inkább specializált képzést kell megvalósítani a karon. Nem fordul a visszájára, hogy túl sok mindent kell tudnia a hallgatóknak? A tapasztalatok alapján a hallgatók nagy része "szenved"...

Erre a legnehezebb válaszolni, pedig ez abszolút lényegi kérdés. Az átfogó képzésnek számottevő előnyei vannak, ugyanis komplex szemléletet ad, azzal együtt, hogy a hallgatók szenvednek - és mindig szenvedtek. Nyilvánvalóan az átfogó jellegben az is benne van, hogy az ember, aki önmaga csak egy kis szeletke, kénytelen sokkal több tudással, információval szembesülni.

Ami nem baj.

Ami persze, hogy nem baj, mert az ő látáskörének a perifériáján összegyűlik egy olyan tapasztalati anyag, ami segíti a saját kis spektrumát is. Viszont nemzetközi példákat tekintve egyértelműen megfogalmazható: a specializált oktatásnak nincs alternatívája. Ráadásul ez a létszám, a 240-270, közel 300 fős évfolyam szintén rákényszeríti a kart a szakosodásra, mert ennyi egyforma embert egyszerűen nem tud felvenni a szakma. A szakmának szüksége van évente mondjuk 30-40-50 építész tervezőre, de emellett egy csomó más jellegű képzettségre is, és ezeket figyelembe kellene vennie az oktatásnak. Tehát szerintem az lenne a jó, hogyha a képzés alapja egy átfogó jellegű oktatás lenne, 6-7 félév, esetleg 8 félév, attól függ. Az utána következő 3-4 félév pedig segítene a specializálódás elindításában, de csak az elindításában! A specializálódásnak igazából posztgraduális szinten kellene megvalósulni. Tehát a graduális szint segít a tájékozódásban, előbb segít elindítani, utána még van a hallgatónak ideje, hogy megérjen, hogy megfontoltan tudjon specializálódni - a posztgraduális képzésben.

Az átfogó képzésben a tematikából adódóan egymásra épülnek a tantárgyak, ezért ez a képzés eléggé lineáris. Tehát kreditrendszer ide vagy oda, az előtanulmányi rendnek működnie kell, nem érdemes belekavarni. Érdemes lenne ezt az általános képzési szakaszt is kicsit "kitisztítani", megszabadítani a "felesleges lerakódásoktól", és ezzel kapcsolatban az előtanulmányi rendszer átdolgozására is sor kerülhetne. A szakiránynál viszont megvalósulna a kreditrendszer lényege, a tárgyak kötetlen felvételi és teljesítési sorrendje.

Ha a kar el tudná dönteni a szakirányokat, hogy hány szakirány legyen, illetve ezek melyik tanszékekhez kötődjenek, és azok a tanszékek és tanszékcsoportok kidolgoznák annak a szakiránynak a programját, akkor ezzel önmagában megvalósulna az emelt szintű képzést, mivel sokkal erősebb szakirányú programot kínálhatnának a hallgatóknak, mint amit most a modul. A modultól nem vagyok elájulva, mert megosztja a hallgatóságot.

Tanár úr szerint mit lehet azzal kezdeni, hogy az emberek nagyon elúsznak a félév végén?

Nem tudom, nekem is ugyanez volt a bajom anno. Mint korrektor, amikor még korrigáltam, próbáltam egyenletessé tenni a félévet, de a többség nem nagyon reagált. Ez van, ebbe bele kell nyugodni. Így működik egyébként az igazi határidő is, hogy akkor éjjel-nappal dolgozunk, nem alszunk, satöbbi.

Az új kari épülettel kapcsolatban mi a kar célja?

Régóta vita tárgyát képezi az új épület kérdése. Korábban a kar véleménye meglehetősen megoszló volt, de mostanában úgy érzékelem, hogy egyre inkább arrafele terelődik a dolog, hogy szükség lenne rá. Egyrészt a megnövekedett létszám ellenére évről-évre vesznek el termeket a kartól. Másrészt az egyetem többi karához képest a mienk az, amelyik speciális tereket igényel. Tehát ezzel indokolható, hogy ha valamelyik kar új épületbe költözik, akkor az építészkar legyen az. És az új épületben a tervek szerint műtermek létesülnének, tehát a hallgatóknak egyértelműen érdekükben állna a költözés. Persze ez nem kari vagy egyetemi, hanem minisztériumi döntés függvénye.

Bujdosó Attila

Az írás megjelent a Kari Papir (a BME ESZK Hallgatói Képviselet lapja) júniusi számában.