A stratégiai gondolkodás elveszett – interjú Takáts Józseffel

Takáts József irodalom-, és eszmetörténész a pécsi EKF-pályázat szerzője, szerkesztője volt. Irányítása alatt szerezte meg a város a címet, azonban stratégiai tanácsadói posztjáról két év után távozott. Most megjelent, Az újragondolt város című könyvében a 2004-től 2010-ig tartó időszakot illusztrálja cikkekkel, levelekkel, dokumentumokkal. Gűth Ervin a pécsi projektek hátteréről, a kulturális decentralizáció nehézségeiről és a hosszútávú gondolkodás hiányáról beszélgetett a szerzővel.

Gűth Ervin: Tavaly két könyv is megjelent az EKF-ről a Balkán kapuja? és Köz-tér-köz címmel. Ezek elég jól körbejárják a történéseket, miért érezte szükségét egy saját munkának?

Takáts József: A három könyv nagyon különböző. Somogyi Krisztina kiváló Köz-tér-köz című interjúkötete a fejlesztések szakembereivel, építészeivel rögzített beszélgetéseket. Somlyódy Nóra könyvének műfaja oknyomozó újságírás. Az én megjelenő könyvem dokumentum-gyűjtemény, így legkisebb mértékben sem fog velük versenyezni, nem riválisok. Nem törekszik teljességre, csak az én szövegeimet tartalmazza. Cikkeket, interjúkat, feljegyzéseket, előadásokat, beszédeket, leveleket, amelyeket a kulturális főváros program kapcsán írtam. Nem mindet, mert akkor 6-800 oldal kellett volna, de a fontos szövegek mind benne vannak. Az én könyvem inkább a kutatóknak, a mélyebb ismeretekre vágyóknak szól, akik sok mindent megtalálnak majd egy helyen.

G. E.: Milyen a szerkezete?

T. J.: Időrendi egységekre van osztva a könyv: a kezdeményezés, az előpályázati, a pályázati szakasz, a győzelemtől a lemondásig tartó időszak és az utólagos értelmezések időszaka.

G. E.: Folyamatosan érzékelhető az igény, hogy valaki egyértelműen mondja meg, sikeres volt az EKF vagy nem. A kérdés nagyon bonyolult, nem lehet egyszerűen megválaszolni. Ezért inkább konkrétumokra, az eredeti pályázat fontos elemeire, azok sikerességére kérdeznék rá. A kulturális decentralizáló volt az egyik legerősebb hívószó a pályázatban. Mennyire lett sikeres ennek a kivitelezése?

T. J.: Szinte egyáltalán nem valósult meg. Az elkészült és még készülő fejlesztések - elsősorban a koncertterem, másodsorban a Zsolnay Negyed - középtávon kikényszeríthetnek valamilyen finom, decentralizációs elmozdulást az ország kulturális szerkezetében, de ez megközelítőleg sem akkora lépés lesz, mint amekkorát látni szerettünk volna.

G. E.: A közterek fejlesztése sikeresnek tűnik. A kivitelezések kapcsán ugyan még mindig rengeteg a probléma, de a többi projekthez képest olcsó volt és hatásos. A terek feléledtek, könnyű rá további programokat építeni. Ez is előre látható volt?

T. J.: A közterek és parkok projekt későn került be a pályázatba, viszont a szívünk csücske lett. Elhangzott már az a kérdés is, hogy ez a kulcsprojekt a pályázat demokratizálásához volt-e szükséges? Mert a koncertterem keveseké, míg a köztér mindenkié. Nem gondolom, hogy az új intézmények csak keveseké - lehet, hogy nem jár minden pécsi ember koncertre, de valamennyiük számára adott ez a lehetőség. Sokkal inkább azért került be a pályázatba a köztérfejlesztés, mert itt tudtuk igazán megmutatni, hogy mit gondolunk a városról.

 

 

 

G. E.: A jelenlegi kulturális kormányzat még tavaly maga is a kulturális decentralizációt hangoztatta, de a Kodály Központ állami intézménnyé nyilvánítása, és a vezetés felülről való kinevezéséről szóló felszökkenő, majd cáfolt pletykák már nem ebbe az irányba mutatnak.

T. J.: Ebben a könyvben több olyan cikk is található, amiben kifejtem a véleményem a nemzetállami, centralizáló gondolkodásról, ami teljes mértékben Budapest-központúvá teszi az országot és perifériaként kezeli az összes többi települést. Úgy működik, ahogy azt most a Kodály Központtal látjuk. Egyetlen épeszű országban sem történne meg ilyesmi. Pályázatot írnának ki a vezetésére, és olyasvalakit keresnének, aki látott már hasonló intézményt működés közben. Persze, nem most kellene ilyen szakembert keresni, hanem három évvel ezelőtt kellett volna. A menedzsment csíráinak már két évvel ezelőtt meg kellett volna lennie, a munkát már akkor meg kellett volna kezdeni.

G. E.: Állami segítség nélkül Európában nincsen kultúra - mondta Rubovszky Rita, az EKF programok szervezésében jelentős szerepet vállaló állami cég, a Hungarofest volt vezetője. Ön is egyetért ezzel a gondolattal?

T. J.: Érteni vélem, hogy mire gondolt, sok igazság van ebben, ugyanis olyan mértékben centralizált ország vagyunk, annyira gyengék a civil szervezetek, annyira gyenge a magánmecenatúra vidéken, és az állam olyan mértékben von el forrásokat (és évről-évre egyre többet) az önkormányzatoktól, hogy itt már egyetlen jelentős pénzügyi erővel rendelkező szereplő sincs. Csak az állam. Budapesten kívül kevesen akadnak, akik komolyan elgondolkodhatnak egy kulturális intézmény fenntartásán. Pedig nem lenne olyan nehéz erre alkalmas környezetet teremteni. Néhány törvénnyel, adókedvezményekkel erősíteni lehetne a magánmecenatúrát. Nem megváltoztathatatlan dolgok ezek, csak talán nem szeretnének rajtuk változtatni. Aki a központban van, az szereti elvonni a forrásokat és aztán elosztani őket a saját szája íze szerint.

G. E.: A Kodály Központot és a Zsolnay Negyedet üzemeltető nonprofit kft. egyik vezetője Bozóky Anita, tavaly a MüPá-val való együttműködéssel kapcsolatban azt mondta, hogy nem szeretné, a Budapesten megjelenő produkciók ismétléseit Pécsett látni és fordítva. Ehhez képest, más forrásokból, most pont ilyen tervekről szóló hírek szivárognak.

T. J.: Magyarország nem nagy ország. Két hasonló intézmény közötti együttműködés teljesen logikus. Viszont az teljesen ésszerűtlen, hogy közös irányítás alatt és közös költségvetési kalapban legyenek. Ez pazarló gazdálkodáshoz fog vezetni. Nem lesz egyéni felelősség és egyedi profil az egyik és a másik helyszínen. Szerintem itt helyben kellene a felelős menedzsmentet, az önállóságot és a saját profilt kialakítani. Olyan emberrel az élen, aki már csinált ilyet. Zürichtől New Yorkig több fiatal kulturális magyar menedzser dolgozik hasonló helyen, akik ott 10-15 év múlva kerülhetnek majd vezető pozícióba. Az egyiküket haza kellene hozni.

 

 

 

G. E.: Több pozícióban ugyan, de talán egyedüliként Szalay Tamás volt a kezdetektől a végéig az EKF-menedzsment tagja. Nemrégiben egy külföldi konferencián a civil közösségek szerepét emelte ki a pécsi program kapcsán. Ön hogyan vélekedik erről?

T. J.: Ez bonyolult kérdés. Az uniós elvárások között mindig ott szerepel a társadalmasítás, a város lakosságának bevonása az előkészítésbe, a megvalósításba. Ez nagyon ritkán sikerül, még kevesebb helyen működik konfliktusok nélkül. A professzionális menedzsmentek nem nagyon szeretik, ha civilek jönnek és beleszólnak a folyamatokba. Ez még a sokkal magasabb szintű társadalmi párbeszéddel rendelkező városokban is nehéz ügy. A pályázatban beszéltünk a civilek bekapcsolásáról, törekedtünk volna rá mi is, de valószínűleg akkor sem sikerült volna tökéletesen, ha a helyemen maradok. Ezért óvatosan fogalmaznék meg kritikát az utánam következő menedzsment felé. Nem hiszem, hogy pont ez a nehezen megoldható feladat lett volna a legnagyobb hiba. Persze a menedzsmentek hajlamosak azt nyilatkozni, hogy minden nagyon jól megy. Általában nem megy nagyon jól, de Szalay Tamás csak azt és úgy kommunikálja, amit lille-i és stavangeri kollégáitól látott. Könnyen lehet, hogy ezt így is kell csinálni. Ami biztos, hogy 2004 óta több negatív folyamat lejátszódott. A pécsi értelmiségben, a művészekben, civilekben dezillúziós folyamatok zajlottak le, sok frusztráció és csalódottság gyülemlett fel, sokakat megsértettek. Vannak, akik úgy érezték, hogy elvettek tőlük valamit, ami az övék volt. De közben bizonyos, hogy voltak olyan civil kezdeményezések is, amelyek sikeresnek mondhatók. Egy ilyennek én is védnöke voltam: az El|Away-projektet is sikeres kezdeményezésűnek gondolom.

G. E.: Nemrég egy beszélgetés során Szokolay Örs építész, a Közösségfejlesztők Egyesülete Városmegújító Munkacsoport tagja a korábbi EKF-eket vizsgáló 2004-es kutatásról számolt be, ami minden hibát felsorolt, amiket aztán Pécs elkövetett. Pécs egy koncentrált esettanulmány lett.

T. J.: Ebben sok igazság van, de nem azért lett ez így, mert akik annak idején elkezdték az EKF-et csinálni, ne ismerték volna ezeket a veszélyeket. Ez a tanulmány valószínűleg a Regionális Kutatások Központja által készített, nem nyilvános írás lehetett, amit én is olvastam. Ez Robert Palmer kétkötetes, az EKF-ek tanulságait elemző uniós jelentésének összefoglalásából és néhány Pécshez hasonló város EKF-programjának a vizsgálatából állt. Színvonalas tanulmány, amire támaszkodtunk is. Nem árt hangsúlyozni, hogy voltak elkerülhetetlen problémák. Például a pénzkeret. A fejlesztésekre fordítható összegen túli 9 milliárd forint hatalmasnak tűnik, de más EKF-programokkal összehasonlítva már nem az. Általában ennek többszörösét használták fel a címet elnyert nyugat-európai városok. A pécsi lehetőségek nem nagyon hasonlíthatók össze azoknak a városoknak a lehetőségeivel, amelyek sorába Pécs hirtelen belépett. A problémák nem csak a hozzá nem értés miatt léptek fel, hanem a helyzetből fakadóan nem lehetett megúszni egy csomó hibát.

 

 

 

G. E.: A pályázat szerkesztőjéből gyorsan lett a megvalósulás kritikusa. Ezzel az utólagos tudásával változtatna valamit az eredeti pályázaton?

T. J.: Nem vagyok nosztalgikus alkat. Nagyjából azt csinálnám, mint amit abban a két éves időszakban, amikor befolyásolni tudtam a pályázat sorsát. Az akkori lehetőségeinkhez mérten, azt hiszem, jó döntéseket hoztunk. De, ha nosztalgiázunk, akkor kívánhatnék jobb feltételeket. A kulturális kormányzat élén állhatott volna olyan ember a 2006-os kormányváltás után, aki minimális mértékben érdeklődik a program iránt, de mégsem kíván rátenyerelni. Lehetett volna olyan polgármester, aki képes megérteni, hogy mi is az a kulturális főváros program és mit nyerhet ezzel a város és így ő maga. Szóval a magunk szempontjából lehet, hogy jó döntéseket hoztunk, de nagyon kicsi volt a mozgásterünk.

G. E.: Egy interjúban azt mondta: megdöbbent, amikor rájött, hogy létezik az EKF-hez, a városfejlesztéshez szükséges szaktudás a városban és az nem hasznosul. Milyennek látja a helyzetet most? Az EKF-nek, vagy bárminek köszönhetően hasznosult ez a meglévő szaktudás?

T.J.: Nagyon kis mértékben. Amikor közelről láttam a város bürokratikus és politikai működését, nem is az volt a legnagyobb probléma, hogy nem kellően képzett és nem kellően tájékozott emberek voltak döntések előkészítői és a döntéshozók, hanem az, hogy elképzelésük sem volt a külső szaktudás bevonásának a lehetséges módjairól. Végül is nem kell érteniük minden feladathoz, hanem kell találniuk valakit, aki ért hozzá. Csak ezen kellene törniük a fejüket, de ehelyett, ha külső szakértő jelenik meg, akkor inkább ellenállnak. Nagyon érdekes a Regionális Kutatások Központjának és a különböző egyetemi tanszékeknek a periférikus helyzete. Bármely okos városban hasznosítanák azt a szaktudást, azokat a kutatásokat, amelyek ezekben a műhelyekben keletkeznek. Ilyen átjárás alig-alig van, ami van, azok inkább törvényi kötelezettségekből fakadó szükségszerűségek. Utolsó pillanatban megrendelnek egy-egy tanulmányt, amit aztán senki nem olvas el. Ilyenkor gyakran jó szövegek, koncepciók születnek, de a megfelelő csatorna, kommunikációs forma hiányában ezek nem ágyazódnak be a működésbe. A két éves működésem végül is arra irányult, hogy ezt a külső kulturális szaktudást becsatornázzuk az önkormányzat ténykedésébe. Ilyen értelemben az akkori tevékenységem nem volt sikertelen, hiszen a pályázatot megnyertük, a Kodály Központ áll stb. Csak nem volt eléggé sikeres, ennél sikeresebb lehetett volna.

 

 

 

G. E.: A pályázati kiírás legsarkalatosabb pontjai a városszerkezetet is érintő, új épületek voltak, amelyek a kulturális élet fejlődésének, a léptékváltásnak a kiindulópontjai lehetnek. Ha megoldódnak a finanszírozási problémák, akkor ebből a szempontból az EKF még nincs teljesen elveszve. Kissé éles ugyan, de elhangzott már az a párhuzam is, miszerint autópálya épült és egy ideig hiába közlekednek rajta szekerek, ez akkor is egy autópálya. A kérdés most inkább az, hogy a város ráállt-e már a léptékváltás pályájára?

T. J.: Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok vezetője is megfogalmazta ugyanezt: lehet, hogy nincs most kellő költségvetés jelentős produkciók idehozására, de ez nem lesz mindig így. Ez a ház itt lesz 50 év múlva is és egyszer majd eszébe fog jutni valakinek, hogy nagyobb költségvetést érdemel. Ez egy hosszú távú befektetés, ami később fog megtérülni. A pályára viszont még nem álltunk rá. A hangversenyterem, a Zsolnay Negyed kiállítótere egy kulturális léptékváltás szükséges feltételei. A hardver. Viszont a szoftverben nem történt sok változás.  Nem szisztematikus gondolkodás eredményeként került át a menedzsment központ a Zsolnay Negyedbe, hanem egyik napról a másikra kellett kitalálni, hogy mit is csináljanak. A stratégiai gondolkodás hiánya sajnos áthatotta az EKF-program 2006-2009 közti éveit. Nem 2010-ig kellett volna tervezni, hanem - a különböző, de egymásra ható területeket összehangolva - sokkal tovább. Ehelyett egy nagyon egyszerű megépítjük, átadjuk, és majd aztán gondolkodunk, mi is legyen láncolat jött létre.

 

Kapcsolódó oldalak:
Robert Palmer tanulmánya, I. kötet